A gyerekvállalási kedv néhány év alatt sokat nőtt Magyarországon, de a régiós trendeket is mellé rakva egyáltalán nem látszik biztosnak, hogy ennek köze van a kormányzati intézkedésekhez. A meglódulás ellenére a kormány által becélzott értéknél alacsonyabb szinten, egy kicsivel
1,5 alatt áll a termékenységi ráta Magyarországon, és az elmúlt évben nem mozdult feljebb.
Ez az érték a szülőképes korú nők drámai fogyatkozása mellett messze nem elegendő a népességfogyás megállításához, és az is kérdéses, mennyiben tekinthető a politika eredményének a növekedés – sok minden más mellett ezek derülnek ki a KSH Népesedéstudományi Intézetének 2018-es friss kiadványából, amit hétfőn mutattak be. Véletlen egybeesés, de éppen hétfőn kezdődött a legújabb nemzeti konzultáció is, melynek témája a népesedés, vagyis a téma garantáltan napirenden marad a közeljövőben.
A 3 évente megjelenő Demográfiai Portré érdekessége, hogy a sima KSH-jelentésekkel ellentétben itt a statisztikusok magyarázatokat is fűznek az adatokhoz, ezzel segítenek értelmezni a trendeket.
A tavalyi végleges adatok szerint 91 577 gyerek született Magyarországon, a születésszám lényegében stagnál 2014 óta. A század elejétől 2009-ig 95 és 100 ezer között mozgott az újszülöttek száma minden évben, majd 2010 és 2013 között mélyrepülés következett 90 ezer alatti értékekkel. Ezt követően kúszott vissza valamelyest az adat, de a gyermekvállalással foglalkozó fejezet szerzői (Spéder Zsolt és Kapitány Balázs) szerint úgy tűnik, nem áll vissza 100 ezer közelébe az adat.
Annak ellenére van ez így, hogy közben a teljes termékenységi arányszám (ennyi gyereket szülne egy nő élete folyamán, ha az adott évi adatok állandósulnának) a 2011-es 1,24-ről 1,49-re ugrott 2016-ra. Egy év alapján trendszerűségről még korai lenne beszélni, de 2017-re ehhez képest nem történt változás, ugyanúgy 1,49-en áll a ráta. Ez a javulás azért nem mutatkozik meg a születésszámban, mert a Ratkó-unokák öregedésével folyamatosan (és viszonylag hirtelen)
csökken azoknak a nőknek a száma, akik még szülőképes korban vannak.
A termékenységi arányszámnak 2 fölött kellene lennie ahhoz, hogy a népesség számottevő bevándorlás nélkül reprodukálja magát, a kormánynak is az a célja, hogy elérjük ezt az értéket. Ezt hivatott elősegíteni a családpolitika kiemelt szerepe, és az erre történő nagyarányú ráfordítás: az erről szóló fejezet szerint
Magyarországon pénzbeli juttatások formájában a GDP 1,6 százalékát fordítjuk a területre, de ha az adórendszeren keresztül igénybe vehető juttatásokat is beszámítjuk, akkor már 4,6 százaléknál járunk, ami nemzetközi szinten kimagasló érték.
A Demográfiai Portréban prezentáltak azonban egy kis kérdőjelet biggyesztenek a politikai intézkedések sikeressége mögé. Három fronton is felmerülhet, hogy nem biztos, hogy a jól célzott családpolitika áll a termékenységnövekedés mögött:
A nemzetközi trendek vizsgálatában érdemes külön figyelmet szentelni az EU-n belüli volt szocialista országoknak. Ezekben az országokban a rendszerváltás után mind jelentősen csökkent a termékenység, az ezredforduló környékén 1,3 alatti termékenységi rátákat mértek. A mélypontot követően azonban Magyarországot kivéve mindenütt meglódult a szülési kedv, itt erre várni kellett 2011-ig.
A Spéder-Kapitány szerzőpáros szerint a fordulópont mindenhol azért következett be, mert a korábbi bizonytalan időszakban elhalasztott gyerekek egy része megszületett, a demográfusok ezt a folyamatot nevezik visszapótlódásnak.
A régiós összehasonlítás alapján Magyarországon is ugyanez a visszapótlódás játszódott le, csak az időben elcsúsztatva.
Eszerint az olvasat szerint tehát a folyamat nem különleges, inkább átlagosnak mondható.
Ugyanakkor mindez arra is rámutat, hogy a régióban megfigyelhető termékenységnövekedésnek vannak határai, és több országban nem maradt tartós. A legsikeresebbnek számító országok (Csehország, Szlovénia, Bulgária, Litvánia, Észtország) egy évtized alatt 0,4-del növelték a rátájukat, ha hazánkra is ezt az optimista forgatókönyvet vonatkoztatjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy jó esetben 1,7 környékére sikerülhet visszavezetni az arányszámot a 2020-es évek elejéig.
A tanulmányban az áll: a 2-t meghaladó érték elérése nem tűnik életszerűnek.
(Idén korábban mi is erre a következtetésre jutottunk a témával foglalkozó cikkünkben.)
Kicsit kijjebb zoomolva azt látjuk, hogy az Európai Uniós képben nem volt különösebb változás az elmúlt pár évben, az átlagos termékenységi ráta 1,6-en állt 2016-ban, 2 fölött pedig egyetlen ország sincs már. A tanulmány szerint mostanra bebizonyosodott, hogy a 2008-ben kezdődött gazdasági válságnak érdemi negatív hatása volt a termékenységre a fejlett országokban.
Egyre inkább az a feltételezés látszik beigazolódni, hogy Európában hosszú távon a termékenység két eltérő szintje, az egyszerű reprodukcióhoz közeli illetve az alacsony szint fog fennmaradni. Az egyik oldalon a skandináv országokat, Franciaországot és Nagy-Britanniát találjuk, a másikon pedig a német nyelvű és a dél-európai országokat, utóbbiak abszolút sereghajtók. A volt szocialista országok helye egyelőre nem egyértelmű, de mostanában egyre inkább az átlaghoz való felzárkózás jellemzi őket.
A következő érdekes és egyben problémás ponthoz akkor jutunk el, ha megnézzük a megugrott termékenységet életkor és iskolai végzettség szerinti bontásban. Tudjuk, hogy a kormány családpolitikája alapvetően azt célozná, hogy azok vállaljanak gyerekeket, akik el is tudják tartani őket, igaz, a szegényebb családoknak nem is nagyon segítenek ebben, az intézkedések többsége a jobb körülmények között élőknek nagyobb mértékben kedvez. Ennek alapján azt várnánk, hogy a középosztályban ugrik meg a születésszám, ám az adatok nem ezt tükrözik:
a legfeljebb 8 általánossal rendelkező nők körében 18 éves kor körül egy lokális maximum látszik a termékenységi arányszámban, és az általuk vállalt gyerekek száma is nőtt annak ellenére, hogy maga a társadalmi csoport időközben megfogyatkozott.
A maximum 8 osztályt végzett nők száma 473 ezerről 363 ezer főre esett vissza 2011 és 2016 között a 15-44 éves korcsoportban, miközben mintegy tizedével nőtt körükben a gyerekszám.
Ezzel szemben a diplomásoknál egy fordított trend figyelhető meg, a csoport létszáma a vizsgált időszakban 10 százalékkal nőtt, viszont csak 4 százalékkal lett több náluk a gyerekvállalás. Van tehát egy egyre szűkülő, ám minden bizonnyal
egyre inkább le is szakadó, alacsonyan iskolázott, fiatalon több gyereket vállaló női réteg Magyarországon, míg a diplomások szülési kedve nem növekszik.
A Demográfiai Portrében külön nem térnek ki a földrajzi megoszlásra, de a nemrég kijött adatokból tudjuk, hogy a termékenység a legjelentősebb mértékben a legszegényebb országrészekben emelkedett, ami szintén ráerősít a fenti következtetésre. Ez azért ad különösen sok okot az aggodalomra, mert az a sok gyerek, aki most ilyen családokba születik, jó eséllyel maga is megismétli a szülők életútját, hiszen Magyarországon elsősorban a családi környezet határozza meg az előrejutási lehetőségeket.
A családok gyerekszámának alakulásából is következtethetünk arra, mennyire működőképes a kormányzati családpolitika. A hivatalos cél, hogy mindenkinek legyen legalább két gyereke, de még jobb, ha hármat vagy négyet vállalnak a párok. Ehhez kapcsolódóan legfajsúlyosabban a harmadik gyerek megszületését támogatják (korábban kiszámoltuk, mennyivel "ér többet" a harmadik gyerek az államnak, mint a korábbiak – az itt szereplő adatok részben már nem aktuálisak, de a trend ugyanaz).
A családnövekedés valószínűségét a kutatók úgy megbecsülték meg, hogy visszamenőleg megvizsgálták a majdnem befejezett termékenységi életutakat (ez 40-44 éves nőket jelent). Az itt kapott mutatószám azt jelzi, hogy egy adott pillanatban milyen eséllyel lesz egy gyermektelen nő egygyerekes, egy egygyerekes kétgyerekes, és így tovább. Az adatok a családszerkezet átalakulását jelzik:
Ez egybecseng az elemzésekkel, amelyek szerint a gyet (gyermekgondozási támogatás) 1993-as bevezetése az alacsonyabb iskolai végzettségű kétgyermekesek körében,
a családi adókedvezmény pedig a felsőfokú végzettségűeknél növelte meg a harmadik gyerek vállalásának esélyét. Mivel azonban a kétgyerekesek aránya csökken, mindez alig érzékelhető a népmozgalmi statisztikában.
Általánosságban az látszik, hogy gyerekszám szerint pluralizálódik a családszerkezet Magyarországon: nő az egygyermekesek és gyermektelenek aránya, a kétgyerekes családmodell egy kicsit kezd kimenni a divatból, a nagycsaládos modell népszerűsége pedig stabil maradt.
A nagycsaládosok támogatására tehát úgy tűnik, jól ráéreztek a rendszerváltás utáni magyar kormányok, de az már nem megy, hogy a gyermekteleneket legalább egy, de inkább két gyerek vállalására motiválják – így pedig eleve viszonylag kevés családnál jöhet szóba a harmadik.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images Hungary)