Nincs hagyománya a munkabeszüntetésnek itthon a rendszerváltás óta. Nem mintha olyan jó lenne a munkavállalók helyzete, de mindig volt néhány tényező, amelyek egymást erősítve a sztrájkszervezés és általában a keményebb dolgozói érdekérvényesítés ellen hatottak. Manapság a jogi környezet nem ideális hozzá, de a szakszervezetek tehetetlensége és a társadalom elutasító hozzáállása sem segít.
A túlóratörvényt kísérő munkavállalói felzúdulásban a kezdetektől adta magát a kérdés: lesz-e sztrájk, és ha igen, mekkora horderejű? A parlament december 12-én fogadta el a Munka törvénykönyve széles társadalmi elégedetlenséget kiváltó módosítását, munkabeszüntetés vagy akár annak konkrét előkészítése azonban az azóta eltelt közel egy hónapban (az ünnepi időszakot nem számítva három hétben) nem volt.
Pedig a sztrájk (sőt, az általános sztrájk) követelése retorikai szinten már a tiltakozási hullám legelejétől az események szerves része, és a január 5-i tüntetésre létrejött egy Országos Sztrájkelőkészítő és Demonstrációszervező Bizottság (OSZD) is – akik azonban első körben megint nem munkabeszüntetést, hanem országos blokádokat ígértek két januári napra. Megnéztük, milyen jogszabályi és társadalmi körülmények nehezítik a sztrájkok szervezését Magyarországon.
A cikkhez kedd délután felhívtuk Földiák Andrást, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnökét, az OSZD egyik tagját, hogy megtudjuk, hogy látják: reálisan milyen esélyei vannak egy országos sztrájknak a mai helyzetben. Földiák azt mondta, éppen személyesen visznek a miniszterelnöknek egy levelet, amelybe beleírták a szakszervezetek által megfogalmazott átfogó, négypontos követeléslistát, illetve arra kérik Orbán Viktort, jelöljön ki valakit a kormány részéről, aki leül velük tárgyalni a pontokról. (Ezek magukba foglalják a túlóratörvény visszavonása mellett a Munka törvénykönyvének és a Sztrájktörvénynek szélesebb körű módosítását, munkavállaló-barátabbá tételét is).
Földiák András szerint ha nem lesz érdemi előrelépés a január 18-19-én esedékes blokádokig - amelyhez keddig 140 város csatlakozott -, akkor a rákövetkező héten megalakítják a valódi sztrájkbizottságot. Mint mondta, bizakodóak a részvétellel kapcsolatban, mert a túlóratörvény óta szokatlanul nagy aktivitást mutatnak a vidéki szakszervezetek is bármiféle központi irányítás nélkül.
Földiák szerint nem merülhet fel, hogy politikai sztrájkká (ez jogellenes lenne, sztrájkolni csak gazdasági-szociális követelésekért lehet) nyilvánítaná a bíróság az esetleges munkabeszüntetést, ugyanis attól még, hogy nem az egyes munkáltatók, hanem a kormány a követelések célpontja, még egyértelműen konkrét munkavállalói érdekek érvényesítéséről van szó. Ezt bebiztosítandó azonban még szükség lehet a négy pont néminemű átfogalmazására, pontosítására, ami majd a sztrájkelőkészítő bizottság feladata lesz. A jogi hercehurca miatt jogszerű, átfogó munkabeszüntetés semmiképp nem lesz esedékes február eleje-közepe előtt, és a reménybeli résztvevők számát sem merik megbecsülni ebben a szakaszban.
Magyarországon bár az államszocializmus időszakában is voltak szakszervezetek, ezeknek nem jutott valós érdekvédelmi szerep, a "munkásállamban" nem merülhetett fel hivatalos szinten, hogy az állam mint munkáltató esetleg ne a dolgozók érdekében járna el. Sztrájkról tehát ennek megfelelően szó sem lehetett.
A rendszerváltás időszakában a szakszervezeteket újjászervezték, átírták a Munka törvénykönyvét és külön Sztrájktörvényt is elfogadtak, ezáltal jogszabályi szinten lehetővé vált a hatékonyabb munkavállalói érdekérvényesítés. Ennek ellenére 1990 után nem következett hirtelen sztrájkrobbanás az országban, a hazai munkabeszüntetések száma mindig rendkívül alacsonyan maradt európai összehasonlításban, sőt még a régió néhány más országához képest is.
Még megdöbbentőbb az összevetés a két világháború közti Magyarországgal: a téma kutatói szerint ekkoriban a mainál hússzor-harmincszor többet sztrájkoltak hazánkban.
Ennek jó esetben akár az is lehetne az oka, hogy Magyarországon 1990 óta álomszerűek a munkakörülmények, a valóság azonban nem ilyen vidám. A téma kutatói szerint inkább az elhúzódó gazdasági, foglalkoztatáspolitikai válság, a magas munkanélküliség, a privatizáció, a bérek csökkenése és a politikai bizonytalanság járultak hozzá ahhoz, hogy Magyarországon alacsony a sztrájkórák száma – derül ki Szabó Imre Szilárd munkajogász a Magyar Munkajog folyóiratban megjelent, vonatkozó elemzéséből, ami ennek a cikknek az alapjául szolgál.
Ehhez járult hozzá a későbbiekben az ágazati érdekvédelmi ernyő hiánya, az ágazati megállapodások hiányzó normarendszere, az egyéni (féllegális és legális) kiutak kibővülése a feketegazdaság irányába, majd a gazdasági világválság negatív munkaerőpiaci hatásai. A mélypont 2011-től kezdődött, akkor a KSH adatai szerint 1 (egy másik, a szervezők megkérdezésén alapuló módszertan szerint 4) sztrájkot regisztráltak országosan, majd 2014-ben és 2015-ben már nulla illetve 2 sztrájk került meghirdetésre.
Pedig a statisztikák azt mutatják, a sztrájk igen hatékony eszköz a sima figyelemfelkeltéshez viszonyítva. A követelések részbeni vagy egészében vett teljesülésében a figyelmeztető sztrájk vezet, majd pár százalékkal lemaradva
a sztrájk a leghatékonyabb eszköz egy munkaügyi konfliktus megoldására (kb. 60 százalékkal).
Ezzel szemben az utcai demonstrációk például mindössze 30 százalékban tudtak valamilyen eredményt felmutatni.
Az alacsony sztrájkaktivitásban az is közrejátszhat, hogy a munkabeszüntetés mint módszer megítélése nem kifejezetten kedvező a magyar társadalomban, gyakran még maguk az érintett munkavállalók is túlzásnak érzik.
A sztrájkokkal kapcsolatos társadalmi szolidaritásról viszonylag kevés felmérés készült, és ezek is egy-egy konkrét akciónál nézték meg a támogatottságot. Ez torzíthatja az eredményt (abból a szempontból, ha általános következtetést akarunk belőlük levonni), mert a sztrájkok egy része értelmezhető az aktuális kormány politikája elleni fellépésként is, így ezek népszerűbbek lehetnek a mindenkori ellenzék körében.
A 2007-es nagy nyugdíjszámítás és egészségbiztosítás átalakítása miatt szervezett akció idején a Medián felmérte a fogadtatást, ekkor sztrájk céljaival a lakosság 29 százaléka teljesen egyetértett, és további 41 százalékuk is inkább rokonszenvezett a célkitűzésekkel. Politikai preferencia szerinti bontásban már az jött ki, hogy az ellenzéki szavazók kilenctizede kedvezően fogadja a célokat, míg a kormánypártiak körében kétötöd volt ugyanez az arány, amiből azért látható, hogy bár maga a munkabeszüntetés független szakszervezeti akció volt, a célok jelentősen átpolitizálódtak.
Ugyanebben az évben készült egy kutatás a sztrájkok megítéléséről általánosságban, amely már a szolidaritás alacsonyabb szintjét jelezte. Eszerint az emberek 52 százaléka hatékony eszköznek tartja a munkabeszüntetést arra, hogy a kormányt a döntései megváltoztatására kényszerítsék,
ugyanakkor 43 százaléknak fenntartásai voltak sztrájk intézményével kapcsolatban.
Utóbbiak szerint a sztrájkkal úgysem lehet elérni a kormánynál semmit, és csak a többi ember életét nehezítik meg vele, ezért nem helyes a legerőteljesebb munkavállalói nyomásgyakorlást alkalmazni.
Eggyel frissebb és még kedvezőtlenebb képet fest a Liga Szakszervezetek koordinálásában készült hatástanulmány az új Munka Törvénykönyvéről, melyben a Szegedi Tudományegyetem kutatói mérték fel a versenyszférás munkavállalói attitűdöket a sztrájkkal kapcsolatban. Az eredmény szerint
a dolgozók között a sztrájkhajlandóság viszonylag alacsony, jelentős mértékű a témában a tájékozatlanság
(például a munkavállalóknak mindössze harmada tudott arról, hogy a munkavállalói sztrájk lehetőségét a jogi szabályozás az utóbbi években nehezítette ), és nagyarányú a sztrájktól való idegenkedés. A megkérdezettek több mint fele elfogadhatónak tartotta a sztrájkot mint eszközt, viszont
csak 32 százalékuk venne benne részt akkor is, ha az ügy közvetlenül érintené (szolidaritási sztrájkban pedig csak 11 százalék lenne benne).
A kutatók találtak néhány tényezőt, amelyek hatással vannak a hajlandóságra. A tanulmány szerint annál nagyobb a hajlam a sztrájkban való részvételre, minél nagyobb a cég, minél rosszabb a háztartás anyagi helyzete, minél régebben dolgozik valaki a cégnél, minél elégedetlenebb a munkarendjével, az anyagi és erkölcsi megbecsültségével, a béren kívüli juttatásokkal és a munkahelyi légkörrel. Ágazati különbségek is vannak, az elzárkózási ráta magas a mezőgazdaság és a humán szolgáltatás területén működő cégek körében. Szívesebben vállalják a konfliktust a szállítás, a posta, a távközlés és raktározás szférájában dolgozók.
A felmérésben egy felettébb meglepő tényre is fény derült:
míg a munkavállalóknak csak alig több mint a fele (54 százaléka) tartotta elfogadhatónak, hogy a dolgozók érdekeik védelmében sztrájkhoz folyamodhassanak, a munkaadók körében magasabb (57 százalék) volt ez az arány.
Erre valószínűleg az lehet a magyarázat, hogy amíg a munkavállalók a sztrájkra, mint kockázati tényezőre gondolnak, addig a sztrájkfenyegetettséget nemigen érzékelő munkáltatók csak a jog által is elismert elméleti lehetőségként számolnak a munkabeszüntetéssel.
A sztrájktól tehát a magyar munkáltatók jelentős része húzódozik, az emberek munkavállalóként gyakran inkább egyéni megoldásokban gondolkodnak kollektív érdekérvényesítés helyett, és a lakosság nem érintett része sem egyértelműen támogatja az érdekérvényesítésnek ezt a módját az okozott kényelmetlenségek miatt. Ez azonban nem minden, a sztrájkszervezést Magyarországon jogi tényezők is nehezítik.
Érdekes, hogy bár a Munka törvénykönyvéből a Fidesz-érában kikerült néhány olyan munkavállalói jog, amely az élesebb helyzetek tompítását segítette elő, a feszültségek halmozódása mégsem eredményez több sztrájkot.
A szakszervezetek többsége szerint ilyen érdekvitákat lehűtő elem volt régebben az úgynevezett kifogás intézménye. Kifogást a munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezet volt jogosult benyújtani a munkavállalókat, illetve ezek érdek-képviseleti szerveit közvetlenül érintő jogellenes munkáltatói intézkedés vagy mulasztás ellen. Ezután a munkáltató köteles volt egyeztetést kezdeményezni, ennek eredménytelensége esetén a kifogásról a szakszervezet kérelmére munkaügyi bíróság dönthetett nem peres eljárásban. A jogerős döntésig a kifogásolt intézkedést nem lehetett végrehajtani.
Emellett ma már nem beszélhetünk a munkakörülmények ellenőrzésére vonatkozó közvetlen ellenőrzési jogról sem, a hatályos Munka törvénykönyve kizárólag az egyébként minimális jogkörrel rendelkező üzemi tanácsok részére biztosít véleményezési lehetőséget munkavállalók nagyobb csoportját érintő munkáltatói intézkedések és szabályzatok tervezetéről.
Az egyik legszervezettebb munkavállalói réteggel rendelkező közszolgáltatások területén ilyen például az a körülmény, hogy a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző munkáltatónál a sztrájkjog csak úgy gyakorolható, hogy az "a még elégséges szolgáltatás teljesítését ne gátolja". Ennek mértéke viszont nem szabályozott központilag, külön ágazati jogszabályt pedig csupán posta és a személyszállítás esetében hoztak. Ez a kettő egyébként 66, illetve 50 százalékon húzza meg az elégséges szintet, ami olyan magas, hogy a sztrájkot gyakorlatilag észrevehetetlenné teheti.
Ahol nincs az ágazati szabályban lefektetve még elégséges szolgáltatás mértéke, és a munkáltatónak nem sikerül ebben megállapodnia a munkavállalókkal, ott munkaügyi bíróság dönthet.
ha nincs törvény, a felek nem tudnak megállapodni, és nincs jogerős bírói határozat az elégséges szolgáltatásról, akkor semmilyen jogszerű sztrájk nem tartható.
A bíróságoknak öt munkanapon belül nem peres eljárásban kell az ügyet elbírálniuk, azonban az ügymenetet akadályozhatja, hogy az eljárási szabályok nehezen illeszthetőek be a hazai munkajogi szabályozásba: a munkaügyi bíróságok hagyományosan munkaügyi jogvitákban szoktak eljárni, itt viszont érdekvitáról van szó. A bírók járatlansága miatt a törvényben szabott rövid határidők miatt is elhúzódó eljárásokra lehet számítani.
Előremutató viszont Szabó Imre elemzése szerint a Kúria 2013-ban született véleménye a sztrájkjog gyakorlásának egyes kérdéseiről, amely összegzi az elmúlt évek bírói gyakorlatát. Eszerint "ha valamely követelésről megállapítható, hogy az a sztrájkot kezdeményezők gazdasági és szociális érdekei biztosítására irányul és a sztrájkot a törvény kifejezetten nem tiltja, a sztrájkjog a munkavállalókat megilleti." A Kúria arra jutott, a még elégséges szolgáltatás körüli vitával sem lehet húzni az időt: ha a felek között nincs megegyezés, a "még elégséges szolgáltatás mértékéről és feltételeiről a közigazgatási és munkaügyi bíróság a felek által megtett ajánlatok mérlegelésével, az egyik fél által tett végső ajánlat elfogadásáról rendelkező határozat meghozatalával dönthet".
A lakosságot alapvetően érintő szolgáltatásoknál beleütközünk még egy óriási kérdőjelbe: egészen pontosan mik is tartoznak ide? A törvényben a felsorolás csak példákat említ, ilyen a közlekedés, az energiaszolgáltatás és a távközlés, de nem számol azzal, hogy a közszolgálatban foglalkoztatottak kategóriájába tartozhatnak többek között bármely nemzeti vállalat illetve állami szerv dolgozói, a nemzeti rádió, a televízió munkatársai, vagy a tanárok. Nem beszélve arról, hogy a határ könnyen el is mosódhat, mi van például, ha egy nem állami szolgáltató állami intézményeknek is szolgáltat, és így az ottani sztrájk veszélybe sodorhatja például egy kórház vagy iskola működését?
Visszatartó erővel bírhat a sztrájkszervezés szempontjából az is, hogy a munkahelyeken szervezkedő dolgozók illetve hivatásos szakszervezeti vezetők védelmét nem biztosítja kellőképpen a módosított Munka törvénykönyve az érintettek szerint.
A munkavállaló jogellenes kirúgása után az állásba való visszahelyezés esetköre szűkült, a jogos indok nélkül eltávolított munkavállaló elsősorban kártérítést követelhet volt munkáltatójától a bíróság előtt. A bíróság a teljes kár megtérítésére kötelezi a munkáltatót, elmaradt jövedelem címén azonban legfeljebb tizenkét havi távolléti díjat ítélhet meg, függetlenül a bírósági per hosszától. A sztrájk szervezésétől eltántoríthatja a dolgozókat az, ha nem érzik magukat kellően védve a munkajog által, a Magyar Posta értékszállító leányvállalatánál például egy korábbi sztrájk alatt elbocsátották a szakszervezet alapszervezeti ügyvivőjét.
A munkáltatók ilyenkor jellemzően az "általános magatartási követelmények megsértésére" hivatkoznak, pedig ennek csak arra kellene kiterjednie, hogy a dolgozó véleménynyilvánításhoz való jogát a munkáltató jó hírnevét, jogos gazdasági és szervezeti érdekeit súlyosan sértő vagy veszélyeztető módon nem gyakorolhatja.
Mindezek miatt Szabó Imre következtetése szerint ahhoz, hogy érdemi előrelépés legyen a hazai sztrájkkultúrában, szükséges lenne a jogi szabályozás hiányosságainak javítása, ugyanakkor a kérdés összefügg "a szakszervezeti megújulással, a szakszervezeti pluralizmus kérdéseivel és a társadalmi hozzáállással is".
A tágabb közösség általános szimpátiájának elnyerése hosszabb távon csak úgy lehetséges, ha sikerül bizonyítani, hogy a sztrájk mint nyomásgyakorló eszköz hiánya hozzájárul a hazai bérviszonyok nem elég kedvező alakulásához, bevetésével viszont kiharcolhatók lehetnének a követelések.
Ha a szabályozás nem is változott, a jelenlegi közhangulat - az ellenzéki oldalon feltétlen, de akár szélesebb körben is, hiszen egy felmérés szerint a túlóratörvényt a dolgozók 83 százaléka nem tartja jónak - egy széleskörű sztrájk nagyobb fokú társadalmi támogatását eredményezheti, mint amit a hasonló kezdeményezéseknek eddig élvezhettek a Fidesz-kormányok ideje alatt.
(Chart: Szémann Tamás)
(Borítókép: Tüntetők, a 2019. január 5-i túlóratörvény elleni tüntetésen. Fotó: Huszti István / Index)