Hogyan dönti el egy kutató, hogy ez ennyi volt, el kell hagynia Magyarországot?

Egyáltalán nem terveztem elmenni, hiszen kifejezetten jó feltételek mentén dolgozhattam a jelenlegi munkahelyemen. Éppen tavaly kaptunk kitűnő értékelést a kutatócsoportunk működésére, így annak támogatását örökre meghosszabbították. Ez az örökké kicsit rövidre sikerült, mert közvetlenül ezután több olyan változás is történt, ami miatt el kellett kezdenem a külföldi folytatáson gondolkoznom. Előtte például igazából nem hittem el, hogy a CEU-t tényleg el fogják zavarni, de akkor ez egyértelművé vált. A másik a listázási ügy volt, aminek néhány barátom is áldozatává vált, mert olyan politikailag nem megfelelőnek ítélt témákkal foglalkoztak, mint mondjuk a melegek vagy a nők. Mindezt nagyon nehezen éltem meg. A harmadik az akadémia kezdődő átalakítása volt, ahol hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az állam lényegében át fogja venni az akadémiai kutatóintézetek irányítását.

Miből lehetett ezt gondolni?

Egészen elképesztő eljárással zajlott mindez, mint az emlékezetes, 54 perces véleményezési lehetőség, a nem nyilvános, de annál igénytelenebb minisztériumi prezentáció, vagy amikor a miniszter odavetette, hogy ő bezárná a Közgazdaságtudományi Intézetet. Ezek nyilván hozzáadódnak az olyan mélyebb problémákhoz, mint az egészségügy helyzete, amiben olyanok fordulnak elő, hogy amikor az ismerősünk kisgyerekének bot fúródott a szemébe, és a kisfiút 21 órán át nem látták el rendesen, majd bocsánatkérés helyett megérvelték a kórházak, hogy miért volt ez rendben. Vagy az iskolai oktatásunk átlagos színvonala és egyenlőtlensége, ami összeér a kutatás szabadságával is. Ha azon gondolkodik az ember, hogy miért fontosak az irodalom- vagy történelemkutatások, akkor rögtön az jut eszébe, hogy mennyit számít az, hogy mit tanulnak ezekről a gyerekek, a sok-sok nap, amit az iskolában töltenek: nyitottak lesznek és tágabb kontextusba tudják helyezni az eseményeket vagy éppen ellenkezőleg, bedőlnek a populistáknak vagy az áltudósoknak.

Fel se merült más magyar munkahely?

Egyrészt egyszerűen nem nagyon van Magyarországon más olyan munkahely, ahol hasonlóan jó feltételekkel tudnék kutatni. Ehhez persze hozzájárult a módszertanilag igényesebb magyar közgazdasági szakpolitikai elemzői munkapiac elmúlt években tapasztalható leépülése is, gondoljunk csak az MNB kutatási részlegének bezárására, vagy a Versenyhivatal adminisztratív szervvé válására. Másrészt a már említett mélyebb gondok is fontosak, amikor az ember a családja jövőjét mérlegeli. Ezért külföldi lehetőségekben kezdtem gondolkozni.

Mennyi időbe telt megfelelő külföldi helyet találni?

Ez egy hosszabb folyamat, hiszen az egyetemek a tanévekhez igazítva működnek. Novemberben kezdtem el pályázni, februárban interjúztam, de utána hamar kaptam ajánlatot is. A University of Liverpool egy jó angol kutatóegyetem, ahol épp olyan témára specializálódnak, ami az én területem is, vagyis a mikroszintű folyamatok és a makroszintű fejlemények kapcsolatát vizsgálják. Sokat számított a tanszékvezető személye is, akinek remek publikációi vannak ezen a területen, és mint főnöknek is kifejezetten jó híre van. Tanítani eddig is szerettem, bár ez nem volt része a fő munkámnak. Az angol kutatóegyetemeken különben sem kell annyit tanítani, mint a magyar egyetemeken, a második félévben nem is lesz órám. Gondolkodtam még azon is, hogy nemzetközi szervezetnek dolgozzam, de végül arra jutottam, hogy az egyetemi közeg, beleértve a tanítást és az öncélúnak gúnyolt kutatást, jobban passzol hozzám.

És nem győzte meg közben Palkovics miniszter, hogy itthon több szabadalma lesz, mint valaha?

Tavaszra az is látszott, hogy a korábbi félelmek jó eséllyel valóra válnak, még valószínűbb lett, hogy a kutatóhálózat politikai kontroll alá fog kerülni. Az eljárás is elfogadhatatlan volt, megígért dolgokat a minisztérium, majd ezekből visszakozott, közben bevetette a zsarolás eszközét is azzal, hogy havonta utalta a kutatók fizetését, azt lebegtetve, hogy ha nem viselkedik jól az akadémia, akkor nem biztos, hogy kap mindenki fizetést. Mindezt úgy, hogy összesen lényegében egy nem nyilvános prezentációt és egy nagy versenyképességi program egyik alpontjaként egy fél oldalt bocsátott ki magából a minisztérium arról, hogy mit, miért és hogyan csinál. Mindez pont szembement a legfontosabb alapelvekkel, amelyek alapján egy olyan szektort érdemes átalakítani, amiben hosszú távú beruházásokon alapul az eredmény. De nem vesztettem el teljesen a reményt, és ezután is folytatnám a kutatást a magyar adatokon, magyar kollégákkal. 

Amikor 15 évvel ezelőtt egyetemre jártam, egyáltalán nem úgy gondoltam az MTA-ra, mint a közgazdasági kutatás abszolút fellegvárára. Sőt, igazából ki is röhögtük az ottani emberek egy részét, mivel úgy tűnt, hogy fő eredményük annyi volt, hogy a 80-as években akadémikusok, esetleg helyettes államtitkárok lettek, azóta se csináltak semmi értelmeset, csak ezt váltják pénzre. Mi változott azóta?

Fontos különbséget tenni az akadémikusok és az akadémiai intézetekben dolgozó kutatók között. A leírás inkább az akadémikusokra illik, akik nem feltétlenül a közgazdasági akadémiai kutatóintézetekben dolgoztak, jó részük például egyetemeken. Az intézetekben dolgozók jó része nem akadémikus, már csak a koruk miatt sem. Vannak is súrlódások a két társaság között. Ez a mostani támadás a kutatóintézetek ellen folyik, az akadémikusok életjáradékát egyelőre nem fenyegeti. De a kérdésre válaszolva, persze, 15-20 évvel ezelőtt a KTI is teljesen máshogy nézett ki. Az intézetben az elsődleges kérdés a kutatási teljesítmény, és ezt egyre erősebben el is várták. A másik oldalról pedig folyamatosan kerültek be fiatalok, és az intézetben így a korfa átalakult, most már a fiatalabbak adják a dolgozók nagyobbik részét. Ebben fontos szerepet játszott a Lendület program, ami fiatal kutatóknak – többek közt nekem is – adott jelentős forrásokat arra, hogy saját kutatásokat végezzenek. Ennek célja is volt, hogy felvehessünk olyan tehetséges fiatalokat, akik versenyképesek nemzetközileg is. Egy másik célja pedig az volt, hogy a fiatal kutatók is döntési pozícióba kerüljenek, és ne csak akkor legyen saját projektjük, ha egy korosodó professzor nyugdíjba megy. Ehhez külön rendszeres teljesítményértékelés tartozott, amiben persze szintén lehetett volna eggyel nemzetközibb kontroll, de egy alapvetően jó és sikeres program. A KTI persze most sem lett olyan, mint a Harvard, de a CEU-n kívüli magyar intézmények közül kiemelkedik a kutatási teljesítménye, még annak ellenére is, hogy sokkal kisebb, mint például a Corvinus.

Azt lehet tudni, hogy miért a Közgazdaságtudományi Intézet lett a kiemelt ellenség, aminek kutatásait biztosan nem szabad megengedni?

Azért az akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja és a Bölcsészettudományi Kutatóközpontja is bőven kapott a kormányközeli média támadásaiból, például a listázáskor is, és azóta is folyamatosan írnak erről a témáról. Megjegyzem, hogy abban se vagyok biztos, hogy a miniszter tényleg tudja, hogy pontosan milyen kutatószervezeteket akar bezárni – már csak azért sem, mert a KTI a KRTK kutatóközpontban lévő három intézetnek csak az egyike, egyértelműen a legnagyobb tudományos teljesítménnyel. Lehetséges egyébként, hogy személyes sértődésről van szó, miután egy oktatáspolitikai fórumon a szakmai közönség határozottan kritizálta Palkovics oktatási reformját.

De ez a megszüntetés és sóval behintés akkor is szokatlanul látványos és kellemetlenül diktatórikus húzás lenne.

Ezt nem tudom – mondjuk az '56-os intézetnél sem volt az ilyesmi akadály – , de egy csomó praktikus probléma is felmerül. Mi lenne például a futó projektekkel? Megírnánk az EU-nak, hogy áprilisban sajnos már nem engedtek be az épületbe, ezért visszaküldjük a pénzt és úgy ér véget a tanulmányunk, hogy „és ebből levonhatjuk a sorsdöntő következtetést, hogy”?

Mi lesz akkor, ha mondjuk csak a főigazgatót cserélik le egy „jó elvtársra”, aki mondjuk az MNB-ben vagy máshol kissé kibukott épp a pixisből, de tetszene neki, hogy egy kutatóintézet vezetője legyen?

Nemcsak azért lenne ez probléma, mert esetleg politikai megrendeléseket akarna teljesíttetni. Tekintve a matolcsyzmus mérsékelt nemzetközi beágyazottságát, jó eséllyel egy olyan ember kerülne oda, aki soha nem publikált érdemi eredményt, és nem tudja, hogyan is működik ez. Emiatt a legjobb szándék mellett sem tudna rendesen működni a szervezet vagy nemzetközi projekteket menedzselni. A mostani vezetés kialakított jól működő folyamatokat, ösztönzőket a kutatáshoz, de ha ezt hirtelen felrúgják, akkor muszáj lesz máshova vinni a kutatásokat, és rengeteg nehezen felépített bizalmi kapcsolat is elveszhet. Csak egy példa, hogy mi például az adataink jelentős részét a KSH és az intézetünk közti együttműködésben használjuk. Ez egy nagy bizalomra épülő kapcsolat, évtizedek alatt épült fel, hogy a kutatók egy kutatószobában, minden adatvédelmi szabály betartásával hozzáférjenek olyan egyedi szintű adatokhoz, mint egy konkrét vállalatnak és az összes dolgozójának az anonimizált adatai. Ezek elég fontosak, sokkal mélyebben megérthetjük a magyar gazdaság működését, ha nem csak összevont, makroadatokból próbálunk gondolkozni. Ez a magyar társadalomtudomány egyik hatalmas értéke, amibe minden évben rengeteg energiát kell fektetni közös munkával, de ha az intézetet szétszedik, összeolvad, leépül vagy inkompetens vezetés alá kerül, akkor félő, hogy elveszik.

Milyen kutatást vezetett a Lendület program keretében?

Ez egy adatokon alapuló vállalati kutatás, ahol sokféle vállalati kérdést tudtunk vizsgálni, főleg az említett kapcsolt, nagyon részletes mikroadatokra építve. Most például azt megpróbáljuk megérteni, hogy hogyan hat az innováció a különböző dolgozók bérére. Úgy tűnik például, hogy ebből a szempontból nem különbözik, hogy egy vállalat egy a piac számára is új innovációt vezet be, vagy olyat, ami csak nekik új dolog, mert hasonlóan változik a dolgozók bére utána. Ez összhangban van korábbi eredményekkel is, amik azt mutatják, hogy a magyar versenyképesség növekedésének nagyon fontos motorja az, hogy minél több vállalat vezessen be vagy akár importáljon fejlett technológiákat. Most norvég adaton megnézzük ugyanezt, mert jó lenne megérteni, hogy ez hasonlóan működik-e két ennyire különböző gazdaságban. A másik oldalról nézve ezt, ha azt látjuk, hogy az innovációnál a cég felvesz több képzett dolgozót és megemeli bérüket, akkor olyan gazdaságban jobban fognak a cégek innoválni, ahol olcsóbb a magasan képzett munkaerő. Európai összehasonlításban viszont Magyarországon az egyik legdrágább a képzett munkaerő a képzetlenekhez képest, ráadásul szinte egyedülálló módon csökkent a magasan képzettek aránya az elmúlt években. Ez rögtön egy tanács lehet az innovációt fokozni vágyó politikának.

Foglalkoztak termelékenységgel is nemrég az Európai Bizottság számára, ennek mi a háttere?

Az Európai Bizottság felfigyelt arra, hogy Magyarországon a válság óta még lassabban nő a termelékenység, mint máshol, ehhez készítettünk nekik egy elemzést. Részben azért rendelték meg ezt közvetlenül tőlünk, mert ezeket az anyagokat vagy nem csinálja meg a magyar állam, vagy nem nyilvánosak. A termelékenység annyit jelent, hogy adott mennyiségű inputból, ráköltött erőforrásból mennyi output, azaz mennyi termelés lesz. Ezt legegyszerűbben úgy mérhetjük, hogy egy dolgozó mennyi hozzáadott értéket állít elő, ami alapvető meghatározója a gazdaság egészségének. Más módszerekben azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi tőkével dolgoznak a munkások.

És meglett a lassú növekedés oka?

Az egyik érdekes eredmény az, hogy a fejlett országokban a válság után a legjobb vállalatok tovább tudták növelni a termelékenységüket, és a többiek növekedése lassult csak le, egyfajta divergenciát előidézve a legjobb vállalatok és a többi között. Magyarországon a legjobb vállalatoknak is lassan növekedett a termelékenysége, ami arra utal, hogy a legjobb magyar vállalatok vagy nem ruháznak be eleget, vagy maguk sem tartoznak a globális elitbe, a divergencia rossz oldalán maradva. Ez annyiban váratlan következtetés, hogy rámutat arra, hogy nem csak a kkv-knál van lemaradás, hasonlóan fontos az, hogy milyen tevékenységet végeznek itt a nemzetközi nagyvállalatok.

Tetten lehet-e érni a gazdaságpolitika hatását is?

Egy karakteres jellemzője a válságot követő magyar gazdaságpolitikának az, hogy a szolgáltatásokban sok olyan intézkedés figyelhető meg, ami jobban sújtja a nagy és tipikusan külföldi tulajdonban lévő vállalatokat. Gondoljunk például a vasárnapi boltzárra vagy a nagy boltokat sújtó különadóra. Ez azért lehet problémás, mert a gazdaság termelékenységnövekedésének egyik fontos forrása az, hogy a termelékenyebb vállalatok és szektorok súlya nő a gazdaságban; ezt hívjuk reallokációnak. A nagyobb vagy termelékenyebb vállalatokat sújtó gazdaságpolitika akadályozhatja ezt a folyamatot. Erre találtunk bizonyítékokat a kiskereskedelem területén. A magyar tőkésosztály felemelkedését támogató diszkriminatív politikák hatására lassul ebben a szektorban a termelékenység növekedése, így a fogyasztók magasabb árakkal szembesülnek.

A termelékenységgel másfél éve még az MNB is foglalkozott az uniós pénzek kapcsán. Ők arra jutottak, hogy 2007–2013 közt kiosztott uniós ezermilliárdok egyszerűen nem változtatták a támogatott cégek termelékenységét, egy kicsit se lettek okosabbak a kiválasztott vállalataink a támogatásoktól.

Ezt mi is megnéztük, és hasonló eredményre jutottunk. Van mérethatás, azaz amelyik kap pénzt, az gyorsabban növekszik, de igazából ugyanazt csinálja nagyobb méretben, mint korábban. Annyiban megváltozik a termelésük is, hogy többet gépesítenek, jobban nő a tőke, mint a dolgozók száma – ami nem meglepő, hiszen a program lényege az, hogy csökken a tőke ára. A termelékenységük – a több tőke hatásának kiszűrése után – viszont nem javult. Az más kérdés, hogy mi következik ebből. Nem teljesen világos a program célja, az meg végképp nem világos, hogy milyen költség-haszon elemzés tartozik hozzá. Mi az a piaci probléma, amit megold az a program, amitől többet fektetnek be vállalatok, mint amennyit amúgy tennének? Épp ezért nehéz megítélni az eredményeket, de gyanús, hogy ha nem nő a termelékenység sem, akkor nem éri ez meg az európai adófizetőknek. Az az ember gyanúja, hogy a támogatásoknak nagyon kevés haszna van, és nem azért kerül sor ezekre, mert annyira növelnék a termelékenységet. Inkább arról van szó, hogy az állam szívesen odaadná ezeket a forrásokat adócsökkentésként a vállalkozóknak, különösen a sikereseknek, de ezt nem engedik az EU szabályok. Jobb híján marad ez a beruházási támogatás.

Hogy állunk egyébként a régióban innovációval és termelékenységgel?

Magyarországon eleve alacsony a termelékenység, és évtizedes távlatban lassabban nő, mint a régiós versenytársainknál. Azt is látjuk, hogy az uniós innovációs felmérésekben nagyon kevés magyar cég mondja azt magáról, hogy innovatív, nagyjából az uniós átlag fele, és alacsonyabb, mint a régió többi országában. Nem is csak az a probléma, hogy nincs elég kutatás vagy csúcstechnológiai újítás. Talán az még nagyobb hátrány, hogy a kis- és középvállalatok (kkv), ahol nagyon sokan dolgoznak, nem használnak olyan technológiákat sem, amik számukra elvileg könnyen elérhetőek lennének, és nem nagyon változtatnak azon, ahogy működnek. A technológiát tág értelemben kell tekinteni, amibe ugyanúgy beletartozik a gépesítés, mint a jó szervezés vagy marketing.

Mit tudnának másképp csinálni ezek a kisebb cégek?

Máshol se ők fognak mondjuk kvantumtechnológia alkalmazásával világújdonságot bevezetni, hanem olyasmiket lehetne megcélozni, hogy vegyék át és formálják saját igényeiknek megfelelően az elérhető jobb technológiákat. Valószínűleg nem nagy erőfeszítéssel – jobb szervezéssel, egy rendes honlap beüzemelésével – 30 vagy 50 százalékkal lehet javítani egy kisbolt termelékenységén. Mivel van hova fejlődni, és nagyon sokan dolgoznak ilyen cégeknél, a sok kicsi fejlődés is sokat segítene. És nem is kéne ehhez valami csoda, csak máshol inkább képesek a vezetőik megtalálni az új technológiát, azt hatékonyabban bevezetni, bátrabban befektetni és hasonlók. Az a gyanúm, hogy sok menedzser erre nem képes, mert nem tanulták meg ezeket az ismereteket, nem tájékozódnak jól külföldön, nem tudnak olyan dolgozókat bevonni, akik ezeket tudnák, és lehetne sorolni. Mindez óriási korlátnak tűnik, amire nincs egyszerű megoldás. Az, hogy adunk nekik különböző zsebekből állami pénzeket, az biztosan nem fog áttörést hozni. Ezt hosszabb munkával lehetne javítani, és leginkább az oktatás a kulcsa. Az általános képességek – mint a kommunikáció vagy kooperáció – fejlesztésétől odáig, hogy tudjanak jól angolul, tudjanak ügyesen működni az interneten. Ez az innovációs probléma nagy része. Az, hogy kapnak pénzt a gépvásárlásra, leginkább tüneti kezelés.

Mi a helyzet a high-tech cégekkel?

Itt remek sikersztorik vannak, de persze problémák is. Az egyik a tehetséges és jól képzett kutatók hiánya. Ebből a szempontból sok múlik az egyetemeken, de azon is, hogy elég nagy-e a piac, sok vállalat van-e, ahol az ilyen kutatók dolgozni tudnak. Mint kutatócsoport-vezető magam is szembesültem a munkaerőhiánnyal, ami nagymértékben fokozódott a CEU körüli bizonytalansággal. Egy másik ügy az, hogy együtt tudnak-e dolgozni a vállalatok egymással vagy az egyetemi és kutatóintézeti emberekkel. Itt egy fontos hiányosság az, ha nincs „közös nyelv” – a kutató elégedetten ír egy tanulmányt, amit a vállalat kevésbé elégedetten az asztalfiókba süllyeszt. Ezen is segíthetne az oktatás, hiszen mi más lenne a funkciója az egyetemi alapképzésnek, mint a közös nyelv átadása. De például ha valaki a Műszakin bebiflázza a Mikroökonómia I. című tankönyvet, az ehhez pont nem lesz jó. Másrészt lehet olyan intézményeket építeni, amiknek pont ez a feladatuk. Erre az idén is van egy program, de nemzetközileg is az látszik, hogy ha amúgy nem működik jól a rendszer, akkor a formális intézmények létrehozása önmagában nem megoldás.

Tanított az MNB-ben, a CEU-n, az ELTE-n, szakkollégiumokban, hogy látja a magyar közgazdaságtani oktatás helyzetét?

A CEU nagyon fontos továbbtanulási lehetőség volt a tehetségesebb diákoknak, nem csak közgazdaságtanból. Nagy váltás, hogy ez elmegy akár csak Bécsbe is, hiszen pont az volt az egyik fő előnye a magyar diákoknak, hogy Budapesten lehetett ilyen magas színvonalon tanulni. Ez egyszerűen egy értelmetlen pusztítás volt. Az Elteconon, ami még jó volt, most nem indul MA fokozat, mert ha jól látom a helyzetet, nem tudnak elég tanárt felvenni. Ráadásul a meglévőket is elszipkázza az állami és MNB-s pénzzel épp jól ellátott Corvinus. A Corvinuson van még elfogadható MA képzés, de ez, főképp azok esetében, akiket érdekel a kutatói vagy módszertan-igényes elemzői pálya, sokkal kevésbé jó, mint a CEU. Ráadásul benyomásom szerint ott igazából senki nem tudja, hogy pontosan mi fog történni és miért. Hasonlóan az Akadémia kutatóhálózatának átalakításához, itt sincsenek háttéranyagok, és elmaradt az érintettek megfelelő tájékoztatása is. Már most is nehéz fiatalokat találni, akik Magyarországon akarnának kutatni. Persze mondhatjuk, hogy az is egyensúly, ha egy piacon se kereslet, se kínálat nem marad.

Azért maradt némi kutatás még az MNB-nél, nem?

A kutatási osztály megszűnt, most néhány korábbi kutató az ideje egy részében, lényegében hobbiból kutat még. Másik oldalról, több tanszék is működik MNB-támogatással a Corvinuson vagy Pécsett, lehet azt mondani, hogy inkább folyjon ott a kutatás, mint magában a Bankban. Ezzel együtt nem tudok róla, hogy ezeket a helyeket elárasztanák a nemzetközi teljesítménnyel bíró emberek. Az is tapasztalható, hogy az MNB-támogatott képzésekben is nagyrészt főáramú közgazdaságtant tanítanak. Mondjuk ennek fontos oka, hogy a matolcsyzmus jelenleg lényegében annyiból áll, hogy Matolcsy hőstetteit kell összefoglalni, amivel azért nehéz lenne kitölteni egy több éves tananyagot. Annál többet számíthat az előrelépésben a lojalitás. Nagy visszalépés a CEU-hoz és a korábbi MNB-kutatáshoz képest, és hosszabb távon olyan emberek kerülhetnek majd tudományos vezetői pozíciókba, akiknek alig van nemzetközi teljesítményük.

Minek kéne történnie, hogy visszaköltözzön? Vagy milyen időtávon merülhet ez fel?

Igazából nem tervezünk hazaköltözni. Nehéz persze az emberi oldala, mert messzebbre kerülünk a családunktól. De nem látom, hogy ha jól érezzük Angliában magunkat, és ott járnak iskolába a gyerekeim, akkor miért költöznénk 5-10 év múlva haza. Persze, én is örülnék annak, ha a gyerekeim jól ismernék a magyar kultúrát, amit így nem kapnak meg az iskolában. De igazából jobbnak érzem, ha egy remek iskolába járnak és otthon olvassuk velük a János vitézt, mintha otthon a matekot vagy az angolt kell pótolni, és esetleg elmagyarázni nekik, hogy épp nem mondtak nekik igazat történelemórán. És hát ebből a szempontból se látni javuló tendenciát, elég a köznevelési törvényre gondolni, ahol mindenféle vita vagy akár indoklás nélkül akarják hirtelen lényegesen átalakítani az emberek életét.

Évek óta komoly dilemma, hogy tényleg soha meg se próbáljuk felmérni az intézkedéseink várható hatását? Vagy vannak érdemi háttértanulmányok, csak azokat azonnal titkosítják, mert balhé lenne, ha kiderülnének?

Én nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Az akadémia átalakításánál közelebbről követtem, hogy milyen elképesztően kevés tudással és kapacitással dolgozott a minisztérium ebben az erőszakos szkanderezésben, azt sejtem, hogy ez máshol is így van. Így pedig lehetetlen jó döntéseket hozni. Ha Magyarország leszavazza az EU 2050-es energiacélját, akkor ne annyi legyen az indoklás, hogy „rezsicsökkentés”. A nyilvános, jó minőségű háttértanulmányok azért is lennének fontosak, mert ezekre mások is építhetnének, például a kutatók is. Ez a gazdaságon kívül egy önérték is, hogy olyan társadalomban szeretnénk élni, ahol meg lehet beszélni dolgokat, meg kell indokolni az állításokat, olyan sajtó van, ami képes utánajárni témáknak, ahol nem lehet erőből ordítani, hanem ha valaki nem mond igazat, azt meg lehet cáfolni.

(Borítókép: Huszti István / Index)