Az Ormánság északi szegletében lévő Dencsházán nagyon furcsa véleménnyel lehetnek az emberek a pestiekről. Különösen amióta azt mondták nekik, hogy

A felhívásra először hitetlenkedés, aztán röhögés volt a válasz, de aztán összeszedték a papsajtot. Meg a rózsaszirmot, a búzavirágot és amilyen ehető és finom gombát csak találtak a környező erdőkben, azt is.

Ezzel, a helyieknek első hallásra fura ötlettel pár, civil körökben járatos budapesti állt elő, akik egy egész üzletet is fel akarnak építeni arra, hogy a dencsházaiak erdei gombákat és ehető növényeket gyűjtsenek és dolgozzanak fel. Nagy Kriszta, Mihály Edina és társaik már egy szociális szövetkezetet is létrehoztak és brandet is építenek a helyi, nagyrészt roma asszonyok által szedett gombákra. A Banyaerdő márkának pedig már egy kis üzeme is van, amit a 600 fős falu régi iskolájából alakítottak át. Ezt a napokban adták át hivatalosan, amire meghívták a falu nagy részét, és az Indexet is.

Szociális projekt, gombákkal

Mihály Edinát és Nagy Krisztinát több minden is összeköti, de az egyik az, hogy mindketten szenvedélyes gombászok. De nem az erdőből ismerik egymást, hanem a Sozial Marie civil díj bécsi átadóján találkoztak, ahol Edina a Szimpla piac szervezőjeként, Kriszta pedig a Romani Platni nevű cigány lakásétterem projekt ötletgazdájaként kapott díjat. Ott kezdtek el beszélgetni arról, mennyire szeretnek mindketten gombászni, és arról, hogy kellene valamilyen közös projektet építeni a gombák köré. A projekthez csatlakozott még a szintén évek óta a civil szférában mozgó Priksz Gábor, és indulhatott az előkészítés. 

A Szigetvártól nem messze fekvő Dencsházára azért esett a választás, mert Kriszta már valamennyire ismerős volt a környéken. Amikor nem a gombákkal foglalkozik, akkor tanodaprogramokért felelős, Dencsházán pedig már régóta működik egy tanoda, nem messze a most megnyílt gombaüzemtől.

Ebből lett úgy két évvel később a Banyaerdő projekt (amely Dencsháza egy, mára beépült részéről kapta a nevét), aminek több célja is van. Kriszta elmondása szerint őt például dühíti az, hogy miközben tele vannak a magyar erdők jobbnál jobb gombákkal, ezek közül az emberek nagyon keveset ismernek, és az éttermekben is legfeljebb egy kis fagyasztott vargányával kevert csiperkét adnak el “erdei gombaként”, ezért szeretné, ha az emberek jobban ismernék és tisztelnék az erdei gombákat.

Ami viszont ennél is fontosabb talán, az az, hogy ezzel Magyarország egyik legszegényebb vidékén teremthetnek pár jól fizető, tisztességes munkahelyet, ha pedig működik az ötlet, akkor más, hasonlóan nehéz helyzetben lévő környéken is ki lehet próbálni, terjeszteni.

Emellett pedig lekvárokat és szörpöket is készítenek, például az üzem kertjében álló fenyőfa rügyeiből. A termékeiket egy összekötőn keresztül jelenleg pár budapesti étteremnek, például a  MÁK Bisztrónak a Bábelnek és a Standnak árulják, nemsokára pedig Budapest “hipszterpiacain” is lesznek standjaik, a Szimpla piacon, a Pancson, a Czakó piacon és a Római piacon.

Az ötlet nagyjából két éve született, a dolog viszont akkor vált igazán komollyá, amikor Krisztáék egy hátrányos helyzetű településeken kísérleti programokra kiírt uniós pályázaton nyertek 50 millió forintot. Ezután indult a komoly munka, egyrészt Dencsházán, hogy legyen, aki leszedi és elkészíti a termékeket, és Budapesten, hogy legyen márkanév, logo, legyenek receptek, és legyen, aki megveszi a terméket. A folyamat részeként Kriszta egy szakács és egy gombaszakellenőri kurzust is elvégzett (Edinának már megvolt a szakellenőri papírja), és nekiállt kikísérletezni a receptekkel.

Emellett pedig a helyiekkel is ismerkedni kellett és meg kellett győzni őket, hogy mindenki jól jár majd azzal, ha a régi iskolaépületet üzemmé alakítják. Ez elég jól sikerült, ami abból is látszott, hogy tényleg a fél falu eljött a megnyitóra, Kriszta pedig annyira beleásta magát a falu történetébe, hogy már azt is tudja, kinek volt először telefonja Dencsházán, vagy hogy egy híres bácsinak, akivel ő már nem is találkozott, mi volt a beceneve. Mindez onnan derült ki, hogy az ilyen tudásokból egy kvízjátékot állítottak össze, ami ugyan nem ment úgy, ahogy tervezték, mert a helyiek bekiabálták a megoldásokat, ahelyett, hogy leírták volna a papírjukra.

Erdőtől az asztalig

A modell, amiben Krisztáék gondolkodtak, igazából nagyon hasonló problémára igyekszik reagálni, mint amivel a magyar gazdaság számos iparága is küzd, vagyis azzal, hogy hogyan lehet itthon nagyobb hozzáadott értékű termékeket előállítani, nem exportálni az olcsó terméket és visszaimportálni drágán ugyanazt feldolgozva. Az erdei gombák esetében az ellátási lánc valahogy így néz ki: szegény emberek, tipikusan cigányok összeszedik a gombákat a magyar erdőben, azt elég olcsón eladják a felvásárlónak, aki aztán elviszi Németországba, Olaszországba vagy valahova máshova, ott feldolgozzák, majd kész termékként, fagyasztott gombakeverékként, gombás olajként vagy valamilyen öntet, szósz formájában visszakerül a magyar piacra. Ez Magyarországon elsősorban az északkeleten nagy biznisz, Miskolc környékén egész felvásárlói hálózatok alakultak ki, amelyek a gombát szedő cigányoktól a jól fizető külföldieknek eljuttatják a terméket.

A Banyaerdő kitalálói nagyjából azt a kérdést tették fel magukban, hogy mi lenne, ha kontroll alatt tartanák a szedést, a feldolgozást és az értékesítést is, cserébe normális árat fizetnének azoknak, aki szedik a gombát. Gombát szedni amúgy legálisan, mindenféle engedély nélkül lehet, ha nem szed többet az ember, mint fejenként két kilót naponta. Efölött már engedély kell, de a Banyaerdőnek már van engedélye a helyi állami erdészettől, a Mecsekerdő Zrt,.-től, ahol amúgy szívesen fogadták a projektet. 

Dencsháza környéke, ahogy egy, a megnyitóra érkező erdész fogalmazott,

így mindenki örül, ha valami új lehetőség jön a faluba. A környéken valóban nincs túl sok lehetőség, a helyiek vagy Szigetváron dolgoznak, vagy közmunkában, a nagy részük viszont sehol, mert vagy nyugdíjas, vagy munkanélküli. A falu polgármestere, Kobra Ottó szerint a 30 alattiak nagy része már elment valamelyik nagyobb városba, vagy külföldre, a környék pedig igazából már a rendszerváltás óta nem igazán találja a helyét a magyar gazdaságban. A környéken a legjelentősebb gazdasági tevékenység az olajfúrás, itt talált ugyanis egy magyar-amerikai cég egy hatalmas olajmezőt, amin el is kezdték a kitermelést. viszont nem alkalmaz helyieket, így ebből túl sok haszna nincs a falusiaknak. Káruk viszont van.

A gombászás a helyiek életének valamennyire része volt eddig is, bár azért túlzás lenne azt mondani, hogy nagy felgyülemlett helyi tudásra épít a Banyaerdő. Ezen a környéken nem pörög annyira a gombabiznisz, mint mondjuk a Zemplénben, de a közeli Zselicben azért szoktak az út mentén frissen szedett vargányát árulni. A dencsházaiak viszont leginkább csak maguknak gombásztak eddig, összegyűjtötték azt a pár fajtát, amit felismertek, ha egyáltalán. Így a Banyaerdősök tudtak még újat mutatni a helyieknek, akik sok gombafajtáról nem is tudták, hogy ehető, mielőtt Krisztáék idejöttek. Sok gombát pedig teljesen máshogy hívnak a helyiek, mint ahogy az a gombahatározóban szerepel, így nem volt zökkenőmentes a kommunikáció az elején.

Lesz, ami lesz

Az üzemben jelenleg hatan dolgoznak, jellemzően roma nők. A dolgozók a munka minden fázisában részt vesznek, vagyis szedik is a gombát, részt vesznek a feldolgozásban és a receptek kidolgozásában és értékelésében is. Kriszta szerint a dolgozók először nem nagyon akarták elmondani, ha valami szerintük nem volt olyan finom, de rájuk ripakodott, hogy tessék csak elmondani, ha valami nem jó, nehogy rossz terméket vigyenek a piacra. Azóta megmondják a véleményüket a receptekről.

Krisztának fontos, hogy a dolgozók maguknak érezzék a terméket, az üzletet, és olyan légkört szeretne kialakítani, amiben a helyiek jól érzik magukat. Ez, úgy tűnik, egyelőre működik, Marika, az egyik dolgozó, aki amúgy hat gyermeket nevel egyedül, például azt mondta, ő gyakran munkaidőn kívül is átjön, meglocsolni az üzem kertjébe ültetett gyümölcsfákat és ehető virágokat. Marika a gombaszedést is élvezi, szereti járni az erdőt-mezőt, bár néha egy kicsit tart a környéken legelésző bikáktól. És a termékekkel is nagyon elégedett, különösen a savanyított gévagombát, az a kedvence.

Azért nem fenékig tejfel minden, az egyik dolgozó például pár nappal az üzem megnyitása előtt felmondott. Krisztáék azért remélik, hogy sikerül majd megtartani a többieket és bevonni még új embereket. Bár még korai erről beszélni, hiszen az üzem még csak most indul majd be, de Kriszta azt reméli, ha életképes lesz a projekt, akkor pár dolgozó szövetkezeti tagként tulajdonos is lehet majd a Banyaerdőben.

Gondolkodnak azon is, hogy fel is vásárolnak majd gombát, vagyis aki szed, az odahozhatja az üzemhez, ott bevizsgálják és megveszik. Egyelőre viszont még tartanak attól, hogy ha beindul az üzlet, és híre megy, hogy jobb árat fizetnek a gomba kilójáért, mint mondjuk a fekete felvásárlók, akkor teljesen kifosztják majd a környék gombalelőhelyeit, és annyi alapanyaguk lesz, amivel nem tudnak majd mit kezdeni. Ahhoz persze, hogy ez reális félelem legyen, még egy kicsit várni kell, hogy kiderüljön, hogyan megy majd a gomba- és papsajtbiznisz.

(Borítókép: Különböző szárított gombák sorakoznak a Banyaérdő raktárhelyiségében. - fotó: Németh Sz. Péter / Index)