A kiemelkedően havas 2018/2019-es tél ellenére a hosszú távú folyamatok elég rosszul néznek ki az európai síszektor számára: sokkal kevesebb hó, sokkal rövidebb szezon és a néhány, kivételesen jó évtől eltekintve egyre kevesebb a turista. A síterepek hóágyúzással, műhó-készítési innovációkkal és a nyári turizmus felpörgetésével próbálnak túlélni, bár ez sem klímabiztos, és a környezetvédők szerint kifejezetten káros. Az Egyesült Államokban és Japánban viszont vannak helyek, amelyek egyelőre nem járnak rosszul a klímváltozással, sőt néhol akár még több havat is hozhat a melegedés.
Ha mostanában kezdett síelni, vagy már tud, és úgy érzi, hogy van még egy-két évtized a térdében, viszont nem tervez Észak-Amerikába vagy Japánba költözni, akkor van néhány rossz hírünk.
A következő évtizedekben tehát (az egy-egy, a tavalyihoz hasonlóan kiugró hóhozamú évtől eltekintve) egyre nehezebb dolga lesz annak, aki Európában szeretne síelni. Ezt jelzi a síelők számának csökkenése is: 2008 és 2017 között 175-ról 150 millióra csökkent az éves síutazások száma Alpokban, és bár az utóbbi két év jó szezonja kis növekedést hozott a mélypontról, az aranykornak látszólag vége van.
A hosszú távú trendek nemcsak a síelők, hanem természetesen a síterepek számára is problémát okoznak. Franciaország és Ausztria (az Egyesült Államok után) világ második és harmadik legnagyobb síturisztikai szektorával bírnak, évi 51-53 millió síutat fogadnak, Olaszország és Svájc (Japán mögött) a negyedik és ötödik helyen állnak 23-27 milliós éves látogatásszámmal. Az Alpok adják a globális síturizmus 44 százalékát, és bár az európai piac pontos méretéről nem igazán vannak információk, az biztos, hogy nagyságrendileg eurótízmilliárdos bizniszről van szó. (A franciánál nem sokkal nagyobb amerikai sípiac éves forgalmát 10-20 milliárd dollár közötti összegre taksálják, a globális sípiac értéke 70 milliárd dollár körül mozog.)
Bár felmérések szerint a síterep-üzemeltetők relatíve szkeptikusak a klímaváltozás rövid távú hatásait illetően, és nem hisznek a közelgő katasztrófában (a linkelt tanulmány szerzői pedig azt is megjegyzik, hogy ezt annak fényében részben jogosan teszik, hogy a médiában megfuttatott rémisztő előrejelzések korántsem kikezdhetetlen kutatásokból származnak), azért az utóbbi években elkezdtek felkészülni a hószegényebb jövőre.
A legfőbb, klasszikus eszközük a műhó, illetve a műhó-termelés innovációja. A legelterjedtebb módszer a klasszikus hóágyúzás: európai és amerikai síterep-üzemeltetők manapság évi százmillió eurós nagyságrendű összegeket fordítanak a hóágyú-infrastruktúrájuk javítására.
Az probléma csak az, hogy ez sem klímabiztos, és bizonyos szinten túl nem is éri meg.
A hóágyúzás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a vizet nagy nyomású sűrített levegővel szétporlasztják és a levegőbe permetezik, ahol a vízcsepp jégszemcsévé fagy, és a földet érésig még egy kevés vizet magára gyűjtve hókristállyá alakul. A hozam növelése értekében legtöbb helyen a vízbe olyan fehérjéket kevernek, amelyek magként szolgálnak hókristály-képződéshez, tehát a fehérjére fagy fel a porlasztott víz. Ehhez viszont rengeteg víz, rengeteg energia (hiszen a vizet fel kell pumpálni a hegyre), g pénz, valamint alacsony hőmérséklet és páratartalom (azaz alacsony nedves hőmérséklet) kell. Fagypont feletti időben ez sem megoldás, miközben a magas energiahasználat hozzájárul a természetes havat kinyíró éghajlat-változáshoz.
Részben a dolog költségei miatt több új módszerrel is próbálkoznak a hóágyúzás mellett. Az egyik ilyen a “hótermesztés”, illetve pontosabban a tavalyi hó megőrzése. A franciaországi Courchevelben a szezon végén mintegy 20 ezer köbméter maradékhavat gyűjtenek össze a pályákon, amit aztán napfény-visszaverő szigetelőpanelekkel és vízálló ponyvával fednek le. A cél, hogy a tavalyi hó 70 százaléka kitartson a következő szezon elejéig, és alapot képezzen a pályának. A svájci Davosban, a világ egyik legpuccosabb síterepén 2008 óta faforgács-szigetelés alá temetik a havat, az ausztriai Kitzbühelben drónokkal felügyelik a leponyvázott maradékot, nehogy elolvadjon. Ott olyan jól bejött a dolog, hogy tavaly több héttel meghosszabbította a síszezont a maradékhó.
A mennyiség helyett a minőségre összpontosít egy másik módszer, amivel egy tiroli cég kísérletezik: “mesterséges felhőre” hajazó technológiájukkal természetesebb hókristályokat próbálnak létrehozni. A rendszer alapja egy hűtött és nedvesített levegőjű kamra, amelyben állítólag már 0 fokban képesek havat produkálni, szemben a hóágyúzáshoz szükséges -2–5 fokkal.
A mesterséges hó mellett a másik módszer, amellyel a terepek a túlélésüket próbálják biztosítani, az összeköttetések javítása: szomszédos terepek gondolákat építenek egymás között, hogy nagyobb területű, emiatt vonzóbb és valamivel hóbiztosabb síterep-rendszereket hozzanak létre. A közelmúltban sor svájci, osztrák és francia síterep élt a módszerrel, manapság az egyik legambiciózusabb projekt a közúton egymástól 45 (bár légvonalban csak hét) kilométerre lévő franciaországi Alpe d’Huez és Les Deux Alpes összekötése, amelyet 2022–2023 magasságában terveznek átadni.
Egy másik stratégia az előre menekülés: ha nincs hó, csinálnak más látnivalót.
A svájci Adermattban például egy egyiptomi milliárdos 1,4 milliárd fontot fektetett az “egész évben használható infrastruktúra”, például egy 700 fős koncertterem, konferenciaközpont, 500 új apartman, golfpálya, kerékpáros és túraútvonalak kialakításába. De számos más nyugat-európai síterep próbál manapság tavasszal és nyáron is programokat kínálni, a wellnesstől és túrázástól kezdve a hegyikerékpározáson és más extrémsportokon keresztül a családi kalandparkokig és rendezvényhelyszínekig. Az említett Courchevelben például nemrég adtak át egy hatalmas aquaparkot, és az osztrákok is ráfeküdtek a nyári alpesi turizmusra.
Ebben az is benne van, hogy a síszektornak nemcsak a hóhiánnyal, hanem a megváltozott turisztikai szokásokkal is számolnia kell. A baby boom generáció (a második világháború utáni két évtizedben születettek) lassan kiöregedik, az olcsó repülés és a globális turisztikai piac felfutása miatt pedig a fiatalabbakat nehezebb rávenni a síelésre. A jelentős befektetések ellenére az ingatlanárak a legtöbb síparadicsomban csökkennek.
Környezetvédők pedig arra figyelmeztetnek, hogy a síelés már épp elég invazív dolog, az alpesi turizmus további elburjánzása pedig végképp nem tesz jót az élővilágnak.
Ettől függetlenül a klímaváltozás hatásai térségenként eltérőek, és vannak olyan, bár Európától távoli helyek, ahol egyelőre más a helyzet: Amerika és Japán egyes részei rövid távon nyernek a dolgon, már ami a síelést illeti.
Kolorádóban egyes terepeken idén még júniusban és júliusban is nyitva voltak a síliftek, a kaliforniai Mammoth Mountainen július 28-ig tervezik kihúzni a szezont. Bár az európaihoz hasonlóan az idei tél Amerikában is kivételes volt, szakértők szerint a klímaváltozás bizonyos hatásai tartósan több havat hozhatnak: a magasabb hőmérséklet magasabb csapadékot eredményez, miközben egy sor magasan fekvő, északi terepen még 2-3 fokos átlaghőmérséklet-emelkedés mellett is stabilan hideg telek várhatók. Egy 2017-es kutatásban az amerikai környezetvédelmi ügynökség, a Coloradói Egyetem, a síterepek érdekvédelmi szervezete és egy magáncég közös kutatása arra jutott, hogy
a következő 30 évben a klímaváltozás egy tucatnyi amerikai síterepen nem hogy rövidebb, egyenesen hosszabb síszezonokat hozhat.
Nem mintha általában véve, hosszabb távon jobb lenne a helyzet Amerikában: ugyanezen kutatás szerint 2050-re az egyesült államokbeli síterepek kétharmadán a jelenlegi felére fog rövidülni a síszezon hossza. Addigra az előrejelzések szerint a sílátogatások száma a mostani 59 millióról 36 millióra fog visszaesni; 2090-re az a most átlagban 109 napos síszezon 42 napra zsugorodik, a síelők száma pedig 20 millió alá esik.
Tehát az alapvető folyamatok nem nagyon másak, mint Európában: az 1980-as évek óta a nyugat-amerikai síterepek átlagos hóhozama 41 százalékkal, a szezon hossza 34 nappal csökkent. Nem véletlen, hogy a húsz síterepet üzemeltető Vail Resorts cég a következő szezonig 180 millió dollárt tervez fejlesztésekre költeni, nagyrészt a hóágyúzás javítására.
Ezzel szemben van, ahol (egyelőre) nem a hó fogyása, pont ellenkezőleg, a turistahordák megszaporodása miatt pánikolnak. Japán két legmenőbb síterepe, Niszekó és a Hakuba-völgy manapság is megbízhatóan hozza az évi 8-12 méternyi havat, miközben az Alpok legtöbb terepén fele ennyi is nagyon jó télnek számít. A dolog nyitja a szigetország szerencsés elhelyezkedése: a hideg szibériai levegő a Japán-tenger nedves légtömegeivel találkozva relatíve biztos és folyamatos havazást hoz a japán hegyekbe.
A hó az északi Hokkaidó szigetén a legjobb: rengeteg, könnyű, és emiatt jól síelhető; emiatt pedig a kezelt pályák helyett a szűzhóban verető extrém síelők körében rendkívül népszerű lett az utóbbi években. A legfelkapottabb hokkaidói síterepen, Niszekóban az évi látogatásszám öt év alatt 800 ezerről 2,2 millióra nőtt. A hely manapság kezd Amerikára hajazni: a síterep melletti falvak lakossága nem éri el az ötezret, de már van Hilton és Park Hyatt is, a téli hónapokban a népesség döntő többsége ausztrál, amerikai, hongkongi és szingapúri síturista. Hasonló a helyzet a Tokiótól 250 kilométerre lévő Hakuba-völgyben, ahol 2018-ban 45 százalékkal nőtt a külföldi látogatók száma. Itt szintén nemrég adták át az első nagy külföldi hotelt, amelyet a Marriott húzott fel.
Manapság a szigetország kezd világszerte felkapott lenni, elvétve bár, de már Magyarországon is találkozni japán sítúra-hirdetéssel – még ha a hely különlegességét adó méteres szűzhóban valójában csak a síelők egy nagyon kis töredéke képes csak síelni. Annak mindenesetre megvan az iróniája, hogy miközben az üvegházgáz-kibocsátás miatt melegedik az éghajlat, a melegedés miatt csökkenő síelési lehetőségek miatt egyre többen ülnek repülőre, hogy jelentős üvegházgáz-kibocsátás árán hódoljanak az üvegházgáz-kibocsátás miatt fenyegetett szenvedélyüknek.