Májusban a világ leggazdagabb embere, Jeff Bezos Washington DC-ben válogatott hallgatóság előtt előadta terveit és elképzeléseit arról, hogyan fogja az emberiség benépesíteni a világűrt. Az Amazon alapítójaként milliárdossá váló Bezos sci-fi-regényekbe és -filmekbe illő jövőt vázolt föl, amelyben
ezermilliárd ember él majd óriási űrkolóniákon, a Holdat és az aszteroidákat bányásszák majd nyersanyagokért, és az űrben gyártanak dolgokat, amiket aztán visszaküldenek a „lakóövezetként” megtartott Földre.
A másik űrbe bolondult milliárdos, Elon Musk mindeközben arról beszél, hogy éveken belül kolonizálni kell a Marsot, Richard Branson rakétás cége pedig azt tervezi, hogy nemsokára a világűrbe lövi a történelem első asztroturistáit.
De miért akar a világ, sőt talán a világtörténelem leggazdagabb embere ennyire elmenni a bolygóról, amin, ismétlem, ő a leggazdagabb élőlény? Már azon kívül, hogy megengedheti magának, hogy drága hobbijai legyenek? Mit akarnak a Föld milliárdosai csinálni az űrben, és mennyire reális az, amiről beszélnek? Mivel keresnek pénzt a rakétás cégeik, és merre tart a milliárdosok űrversenye? És mit szólnak mindehhez az államok, és mit szóljunk mi, a nem milliárdosok?
Pár hete volt ötven éve, hogy az Apollo–11 először vitt embereket a Holdra, ami egy olyan eredmény az emberiség történetében, amit bizonyos mércével azóta sem sikerült túlszárnyalni. Ráadásul a holdra szállás az amerikai és a szovjet kormány/rendszer között zajló és végül az USA győzelmével zárult űrverseny szempontjából is fontos mérföldkő volt.
Az elmúlt pár évben nagyon divatos lett egy másik űrversenyről beszélni, amelyben államok helyett már milliárdos üzletemberek vetélkednek egymással. Hogy ez a versengés hogyan ment át az államok szférájából a vállalatokéba, azt jól jelképezi, hogy azt a floridai kilövőállomást, amelyről többek között Neil Armstrong és társai is elindultak a Holdra, 2014-ben Elon Musk SpaceX cége vásárolta meg a NASA-tól. Egy másik közeli kilövőkomplexumot pedig Musk nagy vetélytársa, Bezos és cége, a Blue Origin vette meg.
Musk és Bezos vetélkedéséről már rengeteg cikk, riport és legalább két könyv is született, így ennek a két techmilliárdosnak a neve nagyjából összeforrt az űrverseny új szakaszával. Rajtuk kívül még a Virgin Galactic nevű cégével szintén rakétaméregetésben lévő Richard Bransont szokták emlegetni az űrbárók vagy asztromilliárdosok között. Ők hárman elég jól jellemzik azt, hogy hol tart ma az űr feltárása:
Mindhárman a holdra szállás korának gyermekei, akik azóta sem láttak ennél nagyobb előrelépést az emberi civilizációban, és akiket a sci-fi-irodalom meggyőzött arról, hogy ez csak a kezdete valaminek.
Musk híresen nagy sci-fi nerd, Bezos pedig állítólag már a gimnáziumi diplomaosztóján elmondott beszédében is a világűr gyarmatosításáról beszélt. És míg gyerekkorukat az elképzelt és valós űrkalandok határozták meg, felnőtt életüket a kapitalizmus egy olyan szakaszában töltik, amikor a piacok globális térhódítása, az internetes technológia elterjedése és a növekvő egyenlőtlenségek lehetővé tették, hogy talán soha nem látott vagyonokat halmozzanak fel, amelyeket arra költhetnek, hogy gyerekkori álmaikat valóra váltsák.
Persze a Blue Origin, a SpaceX vagy a Virgin Galactic sokkal több, mint méregdrága hobbi, ezek piaci vállalkozások, amelyek pénzt is csinálnak és versenyeznek is egymással. A verseny egyrészt technológiai, amely arról szól, hogy melyik cég tud jobb, többször is fellőhető és visszahozható rakétákat gyártani. Másrészt gazdasági, és részben állami megbízásokért is folyik. Ez kicsit árnyalja azt a képet, hogy már a privatizált űrverseny korában élünk, inkább a PPP-űrverseny kora ez, amikor az amerikai állam már nem akar annyit költeni rakétákra, roverekre, kilövésekre, és ezt szívesen bízza magáncégekre. A SpaceX például már nyert el megbízást a NASA-tól, hogy ellátmányt és felszereléseket szállítson a nemzetközi űrállomásra, nemrég pedig arról lehetett olvasni, hogy Musk és Bezos cége is nyert a NASA-tól pénzt arra, hogy újabb, 2024-re tervezett holdra szállások technológiai alapját készítsék elő.
Az állami megbízások mellett a másik terület, amiben már most van pénz, az a műholdbiznisz. Nem újdonság már senkinek, hogy manapság már boltba is alig tudnánk elmenni műholdas technológiai nélkül, így ez egy olyan piac, amely él, virul, sőt fejlődik, így meg lehet itt teremteni az űrgazdaság alapját. Ráadásul már nemcsak a GPS-ünket akarják a telekomcégek a földön kívülről szolgáltatni, de egyre több cég gondolkodik abban, hogy hogyan lehetne alacsonyan keringő műholdakról internetet sugározni a földre. Ezen mindhárom űrbáró dolgozik, a Blue Origin a tervek szerint 2021-ben kezd majd ilyen műholdakat feljuttatni a New Glenn nevű rakétáján, de Musk és Branson cégei is dolgoznak a megoldáson.
A harmadik álom, amelynek megvalósításában mindhárom asztromilliárdos benne van, az az űrturizmus beindítása, vagyis az, hogy – feltehetően szintén dúsgazdag – embereket vigyenek az űrbe körülnézni. Ebben Branson előrébb jár a többieknél, az ő cége, a Virgin Galactic legalábbis már gyűjti a jelentkezőket (és a pénzüket), akiket első körben elvisz majd a Föld atmoszféráján kívülre. Az indulás viszont, úgy tűnik, mindig egy évvel később lesz, mint mikor kérdezik. De Bezosnak is az a terve, hogy a Blue Origin New Shepherd nevű rakétájával turistáknak mutassa meg, hogyan is néz ki a bolygónk kívülről.
Persze hazugság lenne úgy csinálni, mintha csak ebből a három cégből állna a kereskedelmi űrszektor. Sőt, a Space Angel nevű, kifejezetten űrrel foglalkozó cégekre specializálódott kockázati tőkealap vezetője, Chad Anderson szerint már több mint 400 cég van, amely kifejezetten csak azzal foglalkozik, hogy űrben használható technológiát fejlesszen. Ezekbe a vállalkozásokba pedig elég komoly pénz folyik: csak 2019 első három hónapjában 1,7 milliárd dollár befektetést kaptak, kétszer annyit, mint egy évvel korábban.
És hogy miket csinálnak ezek a cégek? Szinte mindent az elég egyértelmű felhasználású műholdas technológiák fejlesztésétől az olyan vállalkozásokig, amelyek azért jöttek létre, hogy aszteroidákból bányásszanak nyersanyagokat. Ez utóbbi ötlet különösen megragadta sokak fantáziáját,
egyesek már az új aranylázként kezdtek el beszélni róla, ami mutatja, mekkora lehetőségek rejlenek mindebben.
Miközben azt gondolná az ember, hogy például az aszteroidák bányászásáról legfeljebb sci-fi-konferenciák kontextusában lehet beszélni 2019-ben, valójában több cég is ráállt arra, hogy valósággá váltsa az Expanse vagy a Blade Runner világát. A Planetary Resources nevű startup például 2016-ra már 50 millió dollár befektetést gyűjtött aszteroidák felületét vizsgáló szenzorok fejlesztésére, többek között James Cameron filmrendezőtől és Eric Schmidttől, aki akkoriban a Google vezérigazgatója volt. Egy másik startup, a Deep Space Industries pedig azzal kezdett foglalkozni, hogyan lehet a Holdon vagy aszteroidákon talált vízből üzemanyagot készíteni mindenféle űrjárműveknek.
Vízen kívül a Holdon még platinát, héliumot és ritkaföldfémeket is lehetne bányászni, a közelebb keringő aszteroidákban pedig vasat és nikkelt is találni. A baj csak az – már a cégeknek, amelyek ezzel akarnak foglalkozni –, hogy egyelőre semmit nem lehetne kezdeni az űrben kibányászott dolgokkal, mert az űrbányászat csak akkor lesz gazdaságilag racionális, ha az űr meghódításának projektje már egy lépéssel előrébb jár. Aszteroidákból vasat és a Holdról vizet bányászni ugyanis
akkor éri meg, ha azt az űrben föl is lehet dolgozni, a Földre visszahozni ezeket nem gazdaságos.
Ehhez viszont az kellene, hogy legyenek olyan űrállomások, ahol például a Holdról kinyert vízből üzemanyagot tudnak gyártani és azt rakétákba tölteni. Ennek viszont akkor lenne értelme, ha lenne hová tovább menni, mondjuk a Marsra vagy egy lebegő űrkolóniába.
A fent emlegetett Planetary Resources és Deep Space Industries részben éppen ezért egy idő után már nem tudott annyi pénzt összekalapozni, mint amennyire szüksége lenne, és már mindkettőt fölvásárolták olyan cégek, amelyeket ez a bányászósdi nem is igazán érdekel. A kockázati tőkebefektetők ugyanis maximum hét-tíz évre látnak előre, addigra szeretnék visszakapni a pénzüket meg a többletet, az űrbányászat pedig optimisták szerint is úgy tizenöt év múlva lehet majd aktuális kérdés, ha már lesz, aki megveszi és feldolgozza a kibányászott anyagokat.
Ettől még nem mondhatnánk, hogy az űrbányászat halott ötlet, legutóbb például Jeff Bezos beszélt arról, hogy cége víz után kutatna a Hold déli sarkán. Bezosnak és milliárdos versenytársainak viszont van valami olyanjuk, ami a kis starupoknak nincs: koncepciójuk, hogy hogyan jutunk el a mostani állapotból oda, hogy vizet bányásszunk a Holdról, és pénzük, hogy mindezt meg is valósítsák. Bezos az elmúlt időben elég sokat is beszélt arról, hogy mi a legfontosabb abban, amit ő, Branson vagy Musk csinálnak:
megteremtik annak infrastruktúráját, hogy valóban az űrbe lehessen vinni a kapitalizmust.
Bezos maga mondta egy interjúban nemrég, hogy jelenleg túl nagy a belépési küszöb az űriparban, túl nagy befektetés kell ahhoz, hogy egy vállalkozás valami érdekes dologba fogjon. Ő pedig abban látja a szerepét, hogy ezt a belépési árát lejjebb vigye a rakétafejlesztéseivel, az újra és újra kilőhető és visszahozható rakétáival. Bezos célja saját bevallása szerint, hogy a jövő generáció űrvállalkozóinak már ne kelljen milliárdosnak lenniük, hogy egy garázsban is sikeres űrstartupok működhessenek, és hogy több ezer cég foglalkozzon ilyen fejlesztésekkel.
A fizikai infrastruktúra mellett pedig a jogi környezetet is meg kell még teremteni, mert
egyelőre nem nagyon tudni, hogy kinek mihez van joga az űrben.
A cseperedő űrszektor már ezen is dolgozik: bár a fent említett űrbányász cégek gyakorlatilag megszűntek létezni, korábban külön lobbistákat alkalmaztak Washingtonban, hogy elfogadtassanak egy törvényt a kongresszussal, amely szerint a jövőben egy amolyan „ki mit talál, azé” elv érvényesüljön a Naprendszerben, ezzel galaktikus szintre emelve a magántulajdon szentségét. A törvényt még nem sikerült átvinni, de a kérdés már foglalkoztatja a döntéshozókat, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.
Minthogy úgy tűnik, 2019 nyara volt az, amikor végre (majdnem) mindenkinek feltűnt, hogy a klímaváltozás elég komoly probléma, a dúsgazdagok űrversenye is nagyon gyakran merül fel a Földön lévő emberi környezetpusztítás kontextusában.
És nem véletlenül: Jeff Bezos, Elon Musk és a többiek is azért gondolkodnak a világűr gyarmatosításában, mert tudják, hogy ami a Földön őket dúsgazdaggá tette, az már nem folytatható sokáig. Musk korábban arról beszélt, hogy muszáj a Marsra költözniük embereknek, hogy bármi is történjék a Földdel, megmaradjon az emberiség és az emberi tudás. Bezos pedig egyenesen a Föld megóvásával indokolja, hogy miért is kell önmaguk körül forgó, cilinderszerű űrállomásokra emberek millióit költöztetni. Bezos gyakran hangoztatja azt, az űriparban amúgy elég népszerű nézetet, hogy
azzal, ha a nyersanyagok kinyerését és a szennyező termelést az űrbe költöztetjük, nem is beszélve az emberi népesség egy részével, azzal valójában a Földet védjük,
amely így megmaradhat amolyan lakó- és nyaralóövezetnek, amolyan kellemes, zöld elővárosnak, ahová az ember szívesen ugrik el egy hétvégére, vagy ahová jó szívvel küldi a gyerekét egyetemre.
Csakhogy ha Bezos optimista terveit vesszük alapul, még legalább tizenöt-húsz év, mire eljutunk oda, hogy az űrbe költöztethessük a szennyező bányákat, a klímaváltozás körüli vitákat ismerők pedig tudják, hogy addigra már radikálisan át kellene alakítani a földi gazdaságot, ha el akarjuk kerülni a klímakatasztrófát.
Bezost ugyanakkor gyakran éri kritika, hogy ebben az ügyben messze nem olyan aktív, mint amikor az űrálmairól van szó. Az Amazon közel 8 ezer dolgozója például nemrég aláírt egy kiáltványt, amelyben azt kérték a cég vezetésétől, hogy tegyen többet a klímaváltozás ellen, például ne kössön üzleteket olajipari cégekkel és egyéb szennyező iparágakkal, és az Amazon legnagyobb üzletét jelentő felhőszolgáltatásokhoz elengedhetetlen, amúgy önmagukban is óriási szennyezőnek számító szerverparkokat állítsák át teljesen fenntartható energiára. A dolgozók szerették volna mindezt a cég vezetőjének is prezentálni a részvényeseknek tartott konferencián,
de Bezos ki se jött a színpadra, amikor a klímaszorongó amazonosok magukhoz ragadták a szót, a cég igazgatósága pedig udvariasan visszautasította a dolgozók javaslatait.
Kicsit cinikusabb olvasata Bezos és társai terveinek, hogy valójában nem a Földet szeretnék megóvni, hanem azt a gazdasági rendszert, amiben ők milliárdosok lehettek. Egyes nézetek szerint a kapitalista termeléshez elengedhetetlen, hogy ingyen vagy nagyon olcsón vonjon be a termelésbe nyersanyagokat és emberi munkát. Ha úgy vesszük, a gyarmatosítás története a nagyon olcsón kiaknázható vagy ingyen elvehető nyersanyagok utáni hajszáról szólt, legyen az dél-amerikai arany vagy gumi, afrikai kobalt és gyémánt vagy a közel-keleti olaj.
Mivel pedig ezeknek az erőforrásoknak a kiaknázásával és a velük járó természetpusztítással a kitermelésük költsége megnő, a földi keretek között idővel már nem lesz folytatható az a dinamikus növekedés és terjeszkedés, ami az elmúlt ötszáz évben lehetséges volt. A megoldás erre korábban is a terjeszkedés, a felfedezés és a gyarmatosítás volt, és most is az. Nem véletlen, hogy az űrkutatás nyelvezete sok szót átvett a nagy földrajzi felfedezések korának nyelvezetből, amely először ismeretlen határvidékként, majd gyarmatként gondolt az ismeretlen területekre.
Bezos abban a beszédében, amellyel kezdtük ezt a cikket, egy eldöntendő kérdésként vázolta fel az űr meghódítását: egy olyan jövőt akarunk, ahol a növekedés stagnál, és be kell osztanunk, amink van, vagy egy olyat, amelyben dinamikus a növekedés?
A választás egyszerű, tudjuk, mit akarunk. Nekünk, embereknek az űrbe kell mennünk, ha továbbra is egy virágzó civilizációban akarunk élni.
Úgy látszik tehát, hogy a Föld leggazdagabb embere is egyetért a klímatüntetőkkel, hogy ami ezen a bolygón zajlik, az fenntarthatatlan, de ő nem az itteni rendszer reformjában, hanem kiterjesztésében látja a megoldást.