Egyre jobban kitolódik a fiatalok kirepülése a szülői fészekből, ahogy egyre reménytelenebb sok fiatal számára a lakhatás megoldása. A kormány lakhatási politikája csak tovább mélyíti a szakadékot azok között, akiket tud támogatni anyagilag a családjuk, és azok között, akik kevésbé szerencsések. Hetedik alkalommal jelenik meg a Habitat for Humanity Magyarország a Periféria Kutatóközponttal közös éves lakhatási jelentése.
Talán senkit nem ér meglepetésként, hogy Magyarországon a fiatalok lakáshoz jutása nagyban függ a családi háttértől, attól, hogy mennyire tudja őket közvetve vagy közvetlen formában támogatni a rokonság. A KSH 2015-ös felmérése szerint 2005 és 2015 között a 36 év alatti lakásvásárlók 40 százaléka vette igénybe a családja anyagi támogatását a lakása megvásárlásához.
A lakáshoz jutás esélyét nagyban befolyásolják a rendelkezésre álló állami támogatások is, azonban ezek Magyarországon erősen a gyermekvállaláshoz vannak kötve, ráadásul kialakításukból adódóan nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhetőek a szegényebbek számára.
Ez azt eredményezi, hogy azok számára, akik képtelenek a tulajdonosi piacra belépni – a családi vagy állami támogatás hiányában – szűkebb lehetőségek maradnak a lakhatásra, így
tovább nő a szakadék az alacsonyabb és magasabb státuszú fiatalok között.
A lakásbérlésre kényszerülők számos további problémával néznek szembe: az önkormányzati bérlakások nem állnak megfelelő mennyiségben és minőségben rendelkezésre ahhoz, hogy valós alternatívát nyújtsanak, a magánbérleti szektorban pedig az egyre növekvő árak kényszerítik súlyos kompromisszumokra a lakáskereső fiatalokat, például zsúfolt társbérleményekben kényszerülnek lakni.
Ezek a körülmények is szerepet játszanak abban, hogy egyre jobban kitolódik a fiatalok önállósodása.
A szülői házban élő 18 és 34 év közötti fiatalok aránya 2018-ban 62,7 százalék volt, míg az EU-s átlag 2017-ben 48,1 százalék volt.
Még nagyobb az eltérés az uniós átlag és hazánk között ha a 25-35 éves korosztályt nézzük, hazánkban ebben a korban az emberek 42,4 százaléka él még a szüleivel, míg az EU-s átlag mindössze 28,5.
Jelentős szerepet játszanak a lakásvásárlásban a megtakarítások is. Azonban a hazai háztartások csak kis része rendelkezik megtakarítással, 2015-ben az összes háztartás mindössze 12 százalékának volt megtakarítása, a legalacsonyabb jövedelmű tizedben pedig csak 3 százaléknak. Fontos változást hozott 2018 ezen a téren, ugyanis ekkor szüntették meg a lakástakarékok állami támogatását, ezzel a támogatási formával főként a középosztály tagjai éltek.
Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának kutatása szerint a 25-35 év közötti fiatalok is főként a lakástakarékkal számoltak a lakásterveikben. Így a csok maradt mint fő lakhatási támogatás, amit ekkor jelentősen kibővítettek, de úgy, hogy felfelé, a gazdagabbak számára nyitottabbá vált (például nem volt többé akadály a meglévő lakás), de a szegényebbeket kiszorító szabályozások megmaradtak.
Közben komoly változás játszódott le a hazai lakásrendszerben a saját tulajdonú lakásban élők és a bérlők aránya között. Hagyományosan Magyarországon az előbbiek dominálnak, 1999-ben a KSH adatai szerint a 35 év alatti háztartásfővel rendelkező háztartások 83,1 százaléka saját tulajdonú volt és csak 10,2 százalék élt magánbérlakásban.
nálunk is kialakulófélben van egy, úgynevezett “bérlői generáció”.
Az elmúlt tizenöt évben ugyanis a háromszorosára nőtt a fiatalokon belül a lakást bérlők aránya, 2015-re 66,4 százalékra csökkent a saját tulajdonú lakásban élő fiatalok aránya, a bérlakásban élők aránya pedig 30,3 százalékra nőtt.
Az MTA 2017-8-as felmérése alapján a fővárosi fiatalok 23,8 százaléka élt bérelt lakásban, ők a következőkre panaszkodtak:
A megkérdezettek közel kétharmada azt mondta, hogy csak azért él bérelt lakásban, mert nem tudott sajáthoz jutni. Legtöbbjük lakhatási célként a saját lakást jelölte meg, de nem voltak bizakodóak, 40,4 százalékuk úgy vélte, hogy hosszú távon, akár évtizedekig is albérletben fog élni.
A magyarországi “bérlői generáció” helyzete több szempontból is sajátos. Egyfelől probléma, hogy az önkormányzati bérlakásszektor gyakorlatilag nem játszik szerepet a lakhatás megoldásában. Másfelől az is probléma, hogy a tulajdonosok – az őket is sújtó bizonytalanságok miatt – vonakodnak kiadni a lakásaikat olyan kockázatosnak ítélt bérlőknek mint például a kisgyerekes családok.
Vannak azonban alternatívák. Számos országban népszerű, és nálunk is megjelenőfélben van a co-housing, amikor a lakhatást biztosító épület közösségi (szövetkezeti, alapítványi) tulajdonban vannak. Ennek az az előnye, hogy hosszú távon is lakhatást tud biztosítani különféle hátterű embereknek és háztartásoknak.
Ennek ellenére a tanulmány szerint fontos lenne úgy átalakítani az állami lakástámogatások rendszerét,
hogy a különböző társadalmi státuszú csoportok igényeit is figyelembe vegyék, és különböző a élethelyzetekre differenciált támogatások legyenek elérhetőek.
Emellett fontos lenne a megfizethető bérlakásszektor létrehozása, részben építéssel, a meglévő lakásállomány bevonásával. Valamint az is, hogy a bérlők és a tulajdonosok számára is egyaránt biztonságot nyújtó konstrukciók jöjjenek létre.