Globálisan egyre nagyobb érték a víz, és van ahol már most problémás biztosítani az ellátást. Magyarország adottságai alapján szerencsés ebből a szempontból, ennek ellenére a víziközmű-cégek kivéreztetése miatt lassan ott tartunk, hogy bizonyos területek vízellátása hosszabb-rövidebb időre veszélybe kerülhet. Elavult az infrastruktúra, elöregszik a munkaerő, semmire sincs pénz, de nem enged a befagyasztott díjakból a kormány, és csak kevés pozitív irányú lépés látszik.
A kormány a 2014-es országgyűlési választások előtt felfedezett egy szavazatmaximalizáló csodafegyvert, amihez azóta is ragaszkodik, pedig pár év leforgása alatt több stratégiai ágazatot sodort a tönk szélére és teljes kiszolgáltatottságba: ez a rezsicsökkentés, aminek eredményeit még olyan fontosabbnak látszó ügyekért sem áldoznák be, mint a klímavédelem.
Ugyanabban a kormányzati ciklusban, amikor a rezsicsökkentést kitalálták, történt egy a közszolgáltatásokat érintő szemléletváltás is. Ez részben arra irányult, hogy a rendszer legyen integráltabb, méretgazdaságosabb, vagyis az ország területét ne több száz, inkább maximum néhány tucat szolgáltató fedje le. Másrészt azt is rögzítették több szakterület vonatkozásában, hogy a közszolgáltatásokat állami vagy önkormányzati cégek végezzék, a közművek pedig legyenek nemzeti tulajdonban.
Az integráció és a tulajdonosi jogok ráruházása az önkormányzatokra megtörtént a hulladékgazdálkodás és a vízszolgáltatás területén is (bár ez utóbbinál túlnyomó részt már korábban is önkormányzatok voltak a tulajdonosok), viszont a központi rezsibefagyatással kombinálva ez végső soron azt az eredményt hozta, hogy számos önkormányzati cég évek óta nem tudja kitermelni a normális működéséhez szükséges bevételt.
Számos cikkben foglalkoztunk már a hulladékgazdálkodással, mint az államosítás, a központosítás és a rezsicsökkentés teremtette helyzet állatorvosi lovával. Ebben a szektorban olyan rendszert sikerült évek munkájával kiépíteni, amelyben a folyamatosan veszteségeket halmozó nonprofit (önkormányzati) szolgáltatócégek kénytelenek az államnál kuncsorogni vagy eseti jellegű uniós pályázatokból fedezni az eszközigényüket, hiszen a beszedhető díjak sok esetben még a napi működésüket sem fedezik. A problémák tavaly látványosan kiütköztek a Gödöllő ellenzéki polgármestere, Gémesi György által irányított Zöld Híd kapcsán: a cégnek egyszer csak elfogyott a pénze, és leállt a szemétszállítás. A helyzet feloldása végül Gémesi lemondása és a helyére egy fideszes polgármester megválasztása lett, ezután vélhetően nagyobb sikerrel lobbizik az államnál eseti pénzügyi segítségért az alulfinanszírozott közszolgáltató.
A víz- és csatornaszolgáltatás valamivel kevesebb figyelmet kapott, mivel kívülről nem olyan látványos, ami a területen történik, nincsenek szemétkupacok, napokig az utcán bűzölgő kukák, hetekig el nem szállított szelektív hulladék. Ennek ellenére érdemes áttekinteni az ágazat egyre aggasztóbb helyzetét, mert itt valójában sokkal nagyobb a tét, mint a szemétnél: a legalapvetőbb lakossági szolgáltatás, a vízhez jutás van veszélynek kitéve hosszabb távon.
A víziközmű-cégek problémáira legutóbb Kurdi Viktor, a MaVíz Magyar Víziközmű Szövetség elnöke hívta fel a figyelmet egy az NRG Reportnak adott részletes interjúban, amelyben elmondta: az ágazatot sújtó 7 szűk esztendő után ma már
1000-3000 MILLIÁRD FORINTRA TEHETŐ AZ AZ ÖSSZEG, AMIT EL KELLENE KÖLTENI A VÍZIKÖZMŰVEK FELÚJÍTÁSÁRA.
Ha a becslés alsó határából indulunk ki, és azt mondjuk, hogy egy évtizedre húzzuk szét a szükséges beruházásokat, akkor is évente 100 milliárd forintot kellene minden évben elkölteni a területen 2030-ig, hogy a végére elfogadható állapotban legyen a magyar víz- és csatornahálózat. Arról azonban szó sincs, hogy az ágazat integráció után megmaradt 40 cége képes lenne ekkora összeget kitermelni. Bár a vízdíjak még mindig nagyon változatos képet mutatnak országos bontásban (hiszen ezeket nem egységesítették), az közös bennük, hogy a belőlük befolyó pénz a cégek többségénél nem elegendő tartalékképzésre.
Furcsa is lenne, ha elég lenne, hiszen 2011-ban elvették az önkormányzatoktól az árszabás hatáskörét és kimondták, hogy évente csak nettó 2,6 százalékkal lehet emelni a vízdíjakat. Erre jött még a 2013-as rezsicsökkentési törvény, ami 10 százalékkal a 2009 körüli szintre vágta vissza a beszedhető pénzösszeget.
Így ma gyakorlatilag 2009-2010-es árszinten kell működnünk, 2019-es átlagbérrel, villamosenergia-beszerzési, anyag- és technológia költséggel, amelyek már nyilvánvalóan köszönő viszonyban sincsenek egymással
– jellemezte a helyzetet Kurdi Viktor. A KPMG tanulmánya már 2015-ben úgy számolt, a rezsicsökkentés 2014-től évi 20-25 milliárd forintos bevételkiesést okoz ágazati szinten ágazatban, holott nem volt arról szó, hogy a szolgáltatás túl lenne árazva; már 2013-ban is alig haladta meg a nullát a szektorszintű üzemi eredmény a mintegy 20 ezer embert foglalkoztató ágazatban.
A víziközmű-szolgáltatók ugyanakkor nem ugyanabból a helyzetből indultak a 2010-es évek elején, így abban is vannak különbségek, hogy melyik mennyire került rossz helyzetbe mostanra. Voltak olyan szolgáltatók, amelyek korábban is mindennél előbbre helyezték azt a szempontot, hogy a víz olcsón hozzáférhető legyen a lakosság számára, mások a jövőbeli fejlesztési költségekre gondolva magasabb díjszabással dolgoztak, utóbbiaknak legalább volt némi tartalékuk pótlási, felújítási alap formájában.
Hogy az ágazati szereplők panasza nem csak üres vészharang-kongatás, azt jól mutatják egzakt mutatószámok, illetve az is árulkodó, hogy a kormányközeli Századvég Gazdaságkutató tavalyi tanulmánya sem próbálta szépíteni a helyzetet. Kurdi szerint bizonyos szolgáltatási területeken néhány év alatt 50-60 százalékkal nőtt a meghibásodások mértéke. A hálózat öregszik, nagyon sok az azbesztcement cső, pedig ezek miatt van a legtöbb felesleges vízveszteség:
van olyan település, ahol 12-15 százalék a hálózati veszteség, de olyan is, ahol ez a szám 30-35 százalék.
A víz értékének növekedését is figyelembe véve ez megengedhetetlenül magas aránynak tűnik.
A statisztika romló tendenciát mutat a dugulások, az átemelőhibák számát tekintve is, és ez csak részben tudható be a lakosság gondatlanságának, a MaVíz elnöke szerint szivattyúk általános fizikai állapota is benne van a dologban, hiszen a szolgáltatók nem tudják olyan tempóban cserélni sem a hálózati, sem a gépészeti elemeket, mint amire szükség van.
A 40 víziközmű-szolgáltatóból összesen 8-10 (más források szerint 12) olyan cég van, amely azonnali pénzügyi segítségre szorul, mert már a mindennapi működés is problémákat okoz. Megnéztük a céginformációs rendszerben a cégek mérlegét, és vannak köztük olyanok, amelyek milliárdos nagyságrendű kötelezettséget könyveltek el 2018-ra.
Az Alföldvíz Zrt. például 12 milliárd forintos árbevétel mellett mínuszos üzemi eredménnyel és 5,4 milliárdnyi tartozással zárta a tavalyi évét, a Zempléni Vízmű Kft. pedig több mint 10 milliárdos kötelezettségről számolt be. A legproblémásabb egytucat cégnél az infrastruktúra elöregedése mellett a munkaerőhiány, a dolgozói kar elöregedése jelenti a legnagyobb gondot; annyira keveset tudnak fizetni, hogy így nehéz pótolni a nyugdíjba menő kollégákat.
Az Alföldvíz Szakszervezet már többször demonstrált az alacsony fizetések miatt. Telefonon elértük Miskéri Lászlót, a szervezet titkárát, aki elmondta: végül sikerült elérniük, hogy idén szeptembertől béremelést kapjanak a dolgozók (alacsonyabb fizetési szinten 12, magasabbon 6 százalékot), de fogalmuk sincs, miből fogja ezt kigazdálkodni a cég, amelynek anyagi helyzete páratlanul rossz. A béremelés után sem lesz egyébként valami rózsás a fizetési helyzet, Miskéri elmondása szerint
sokan 130-140 ezer forintért dolgoztak, ezt emelték meg most tizenpárezer forinttal.
A szórás különben elég nagy az ágazaton belül, az anyagilag jobb helyzetű állami szolgáltatóknál (a 40-ből 5 ilyen van) jellemzően jobbak a fizetések, a fővárosi vízműveknél például 400 ezer forint bruttó körül alakul az átlagbér, míg a szegényebb cégeknél nem éri el a 300 ezret (mindkét adatot felfelé torzítják a magas vezetői bérek).
A MaVíz a nyár folyamán ígéretet kapott a területért felelős Innovációs és Technológiai Minisztériumtól, hogy a csőd szélén táncoló cégeket 3-5 milliárd forinttal megsegítik még az még az idén, hogy “elkerülhessék a legrosszabbat”. Emellett az ITM 2018-ban és 2019-ben kétszer 1,5 milliárd forintos kerettel pályázatot írt ki a legszükségesebb munkálatok elvégzésére, és volt egy 5 milliárdos keretösszegű pályázati felhívás is, amely energiahatékonyabb szivattyúk beszerzését célozta - a cégek elkeserítő anyagi helyzetét jól illusztrálja, hogy utóbbi esetben még a keretet sem sikerült kimeríteniük (csak 4 milliárd forintnyi igény érkezett be), mert
50 százalékos önerő kellett a pályázáshoz, és sokan ezt nem tudták előteremteni.
Pedig nagy szükségük lett volna rá, hiszen a régi szivattyúk sokat fogyasztanak, és a cégeknek az áramot a szabadpiacon kell megvásárolniuk, vagyis ki vannak téve az áramtőzsdei árak hullámázásának, miközben az általuk alkalmazható vízdíjak fixek.
Mindezt a - MaVíz elnöke szerint pozitív jelnek tekinthető - pénzügyi segítséget összeadva is két nagyságrendnyi különbség van a kormányzati segítségnyújtás mértéke és a valós, ezermilliárdos felújítási igények között. Megkérdeztük az ITM-et, a súlyos problémák ismeretében készül-e valamilyen átfogó koncepció az ágazat megsegítésére, a víz-ellátásbiztonság hosszú távú biztosítására, de cikkünk megjelenésééig nem kaptunk választ.
A szakmai szervezet egyébként mindezek ellenére nem érvel a rezsicsökkentés ellen, csak rávilágítanak, hogy a mostani rendszerben nem jönnek létre az ágazatban azok a források, amelyek a biztonságos működéshez szükségesek. Tehát valamit tenni kéne, például a kormányzat megfontolhatná a nemzeti vagyon után fizetett vezetékadó mérséklését, amely méterenként 125 forinttal sújtja a víziközmű-szolgáltatókat 2013 óta (akad olyan település, ahol a beszedett közműadó több, mint az adott településen a víziközmű által elért árbevétel). Azt egyébként már a KPMG korábbiágazati tanulmánya is megjegyezte, hogy a többi közműhöz képest óriási, 5,3 százalékos az árbevétel-arányos közműadó mértéke a víz esetében.
A MaVíznél azt is szorgalmaznák, hogy a víz tartozzon az áfacsökkentett termékek sorába, hiszen
az EU-n belül Magyarországon a legmagasabb (27%) a vízre kivetett forgalmi adó.
Áfacsökkentés esetén úgy is plusz forráshoz juthatnának a cégek, hogy közben a fogyasztói árak nem változnak.
A hazai vízszolgáltatás elhanyagolása annak tükrében különösen megdöbbentő, hogy a klímaváltozás miatt világszerte egyre fontosabb téma lesz az ivóvíz biztosítása. Nemsokára megtartják Budapesten az idei Víz Világtalálkozót, amelynek fő témája az lesz, hogyan előzzük meg a vízválságot globálisan – ehhez képest az ivóvízzel egyelőre jól ellátott Magyarországon a vízszolgáltató szakmának azon kell gondolkodnia, hogyan előzzük meg itthon a vízválságot. Kurdi Viktor ennek kapcsán azt nyilatkozta az interjúban:
Ha az elöregedő infrastruktúra elkezd nagyobb mennyiségben bedőlni, és már nem lesznek szakembereink, akik a hibákat elhárítsák, és nincsen anyagi forrásunk a csövek megvásárlásához sem, akkor Magyarországon is nagyobb területek vízellátása szűnhet meg hosszabb-rövidebb időre. Jó lenne, ha nem akkor kellene kapkodni, amikor már beütött a baj, hanem előre gondolkodva meg tudnánk előzni az ilyen helyzetek kialakulását.