Magunk mögött hagytuk a válságot, már évek óta bővül a gazdaság, emiatt egyre látványosabb lett, hogy a fejlődés nem mindenkit érint ugyanolyan mértékben. Sőt, vannak társadalmi csoportok, amelyek egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. A megfizethető, biztonságos lakhatás már nemcsak a szegényebbeknek, hanem a középosztály tagjainak is egyre kevésbé számít alapnak. Ezzel egy időben a társadalmi mobilitás lehetőségei beszűkültek, aki szegény családba születik, annak egyre nehezebb kitörnie a szegénységből. Nem a tehetség és a szorgalom vezet sikerre, hanem a családfő iskolázottsága. Az OECD kiadott két jelentést, hogy lássuk, hol mekkora a baj.
Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, akkor az az összes olyan bölcsesség, idézet, önsegítő könyv, hűtőmágnes, amiken különböző megfogalmazásban szerepel az, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. Középiskolásként rengetegszer hallottam, leginkább a matektanárom mantrázta, amikor beírt valakinek egy egyest. Gondolom ezzel akarta jelezni, hogy nem az ő felelőssége, ha a diákjainak nem sikerül megtanulniuk valamit. Amikor az osztályban egytől egyig mindenki egyes dolgozatot írt, akkor se mondott mást.
Aztán a ballagásomon is elhangzott egy ilyen idézet, akkor már az alapítványi fenntartású iskola igazgatója olvasta fel papírból. Bár a város talán legrosszabb szakközépiskolájába jártam, az alapító-igazgató mindig nagyon komolyan vette magát, ami az ő pozíciójában azzal járt együtt, hogy minden lehetőséget megragadott, ahol felolvashatott néhányat a legsúlyosabb, veretes közhelyekből. Mindenki a saját sorsának a kovácsa, mondta, és közben elismerően bólogattak az iskola dolgozói: a saját lánya, a felesége meg még néhány távolabbi rokona.
Ebben a témában mutatott be két friss kötetet az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Ezekben nincsenek vasműves, kalapálós hasonlatok, de ha lenne, akkor az valahogy úgy szólna, hogy
mindenki a saját sorsának a kovácsa, viszont a kovácsműhelybe 20 ezer a napijegy, a kalapácsot otthonról kell vinni, az üllőbérlés pedig plusz 10 ezer egy órára.
Emiatt egyre nehezebb egyről a kettőre jutniuk azoknak, akiknek nincs sok pénzük. Az OECD kutatói az egyik jelentésben a társadalmi mobilitást vizsgálják, vagyis azt, hogyan lesz egy közmunkásból milliomos startupper, bár ez nyilván rossz példa, mert ezt nemzetközi adatgyűjtés nélkül is meg lehet válaszolni (sehogy), de az már nem ilyen egyszerű, hogy egy szegény családba születő gyereknek mennyi esélye van arra, hogy felnőttkorára kitörjön a szegénységből. Magyarországon a jelenlegi adatok szerint szinte semennyi, valószínűleg még az unokájának az unokája is nélkülözésben éli le az életét.
Az OECD becslése szerint nálunk hét generáció munkájával juthat csak el egy család a súlyos szegénységből (a társadalom legalsó 10 százalékától) az átlagos életszínvonalig. Az európai országok közül Magyarország számít a társadalmilag legkevésbé mobil társadalomnak Európában.
Persze az nem túl meglepő, hogy egy szalagmunkás gyereke sokkal kisebb eséllyel lesz értelmiségi, mint egy értelmiségi családba születő gyerek, és az sem teljesen új jelenség, hogy az emelkedő ingatlanárak és az ezzel együtt megugró lakhatási költségek miatt a középosztály egyre kiszolgáltatottabbá válik. Ezek sokak számára a mindennapokban is látható problémák. Az OECD két új kiadványa nem is áll meg itt, nem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy baj van, hanem azt mutatja meg, mekkora a baj.
Ekkora:
Mivel egy nemzetközi kutatásról van szó, kiderülnek az olyan, országok közötti különbségek, mint az, hogy az észak-európai államokban a szegénységből való kitöréshez nem kell hét generáció, átlagban elég három vagy kettő is. Ezután pedig már meg lehet nézni, hogy mi okozza az eltérést, és mik azok a jó gyakorlatok, amiket érdemes lenne átvenni a skandinávoktól.
A magyar társadalom a jövedelmi mobilitás szintjén az utolsó helyen áll az OECD-országok rangsorában, ami azt jelenti, hogy
a fejlett világ országai közül Magyarországon a legnehezebb elérni, hogy magasabb legyen a fizetésünk, mint a szüleinké.
A másik jelentés a középosztály társadalmi státuszának csökkenéséről szól. Vagyis arról, hogy egyre jellemzőbb, hogy anyagi problémájuk van azoknak is, akik a társadalom közepén vannak. Őket nem feltétlenül lehet szegénynek nevezni, hiszen azon a helyen, ahol élnek, nem ők a szegények, mégis nélkülöznek, és kiszolgáltatottak is. Bármilyen szerencsétlenség után kipottyanhatnak alul a középosztályból. A kutatási eredmények szerint a közepes életszínvonal nemcsak ahhoz kevés, hogy a háztartásoknak megtakarításaik legyenek, a hitelek, adósságok visszafizetéséhez sem elég. Olyan, korábban a középosztályban teljesen alapnak számító dolgok válnak megfizethetetlenné, mint a saját tulajdonú lakás.
Ehhez készítettek egy mérőszámot is. 1985-ben egy kétgyerekes, mediánjövedelemmel bíró családnak kevesebb mint 6,8 évnyi jövedelem elég volt ahhoz, hogy megvásároljon egy 60 négyzetméteres, fővárosi ingatlant. Ehhez ma már majdnem 11 évre van szükség OECD-átlagban.
A két kutatást Michael Förster, az OECD vezető szociálpolitikai elemzője mutatta be Budapesten, a Tárki szervezésében. Försterrel 2012-ben már interjúztunk, akkor az látszódott, hogy a válság előtt a fejlett országokon belüli egyenlőtlenség folyamatosan emelkedett, főleg a jövedelmi egyenlőtlenségek, de ez aztán nyilvánvalóan a vagyoni egyenlőtlenségekre is kihatott. Ez a folyamatos emelkedő trend kitartott a kilencvenes évektől kezdve a 2008-as válságig. A sokk után az egyenlőtlenség szintje hirtelen nagyot ugrott. Aztán jöttek a talpra állás évei, 2012–2013 körül az országok kilábaltak recesszióból, de eközben az egyenlőtlenség mértéke nem csökkent, beállt egy elég magas szintre.
Az ezután következő szakasz az, amiről az újabb OECD-kutatások is szólnak, a 2018-as mobilitásról szóló jelentés, amiben az látszik, hogy az esélyek, lehetőségek egyenlőtlensége nagyon komoly probléma, és az idén publikált eredmények a középosztályról, amiből egyértelműen látszik, hogy egyre kevesebben tartoznak a társadalom közepéhez. Vagyis a középosztályban is megindult egy elkülönülés, ami a legtöbb középen lévő háztartás számára elszegényedést jelent. Az alsó középosztály tagjai pedig már nagyon közel vannak a szegények csoportjaihoz, könnyen lecsúszhatnak. Ez bizonytalanságot szül, ennek már látjuk a politikai következményeit is, és a statisztikákból az látszik, hogy teljesen jogos a lecsúszástól való félelmük.
Az OECD egyébként jövedelem alapján jelöli ki, hogy ki a középosztálybeli. Növekvő sorrendbe rakják a háztartások jövedelmeit, kiválasztják a középső értéket (ez a mediánjövedelem), és a középosztályba sorolnak minden háztartást, ahol a jövedelem a középérték 75 és 200 százaléka közé esik. Ezzel a módszertannal számolva a középosztályhoz tartozik a magyarok 67 százaléka.
„Az különösen érdekes, hogy ha csak jövedelmi csoportokat nézünk, akkor nem látszik, hogy bajban lenne a középosztály. Többnyire a társadalom kétharmada ide tartozik, és olyan nagyon nem térnek el az ide tartozó háztartások lehetőségei attól, ahogyan klasszikusan a középosztályt el szoktuk képzelni. Viszont, ha már figyelembe vesszük a korcsoportokat is, akkor kirajzolódik, hogy a középosztály újratermelődésével gond van, a fiatalabbaknak már nincs annyi lehetőségük, mint az idősebbeknek. Nehezebben jutnak ingatlanhoz és minőségi oktatáshoz, mint a korábbi generációk tagjai” – mondja Förster.
Magyarországon a középosztály 60 százaléka anyagilag sebezhető, ez az arány az OECD-országokban átlagosan 40 százalék.
Ez súlyos probléma, de jó minőségű, könnyen hozzáférhető állami szolgáltatásokkal kezelhető, mondja Förster. Szerinte ha a kormányok a társadalompolitikára inkább úgy tekintenének, mint valami hosszú távon megtérülő befektetésre, akkor a középosztály társadalmi ereje nem csökkenne.
De gyors eredményeket nem lehet várni ezen a területen, a társadalmi változások sosem egyik napról a másikra történnek. Bár vannak olyan, szintén fontos szociálpolitikai eszközök is, amelyek azonnali eredményeket hoznak. Főleg azok, amelyek megakadályozzák a lecsúszást akkor, amikor valaki bajba kerül. De látványosnak ez se mondható, hiszen itt a siker az, ha valaki ugyanott marad, ahol korábban volt, viszont ha ezen spórol az állam, az hamar tömegek elszegényedésével járhat, és társadalmi feszültségeket okoz. Az ilyen programokat kiterjedt újraelosztó politikákkal, a gazdagok adóztatásából ki lehetne fizetni, mondja Förster.
Képesek lennénk arra, hogy a vagyon nélkülieket jobban támogassuk. A társadalom tagjainak összvagyona nő, de nem ott, ahol szükség lenne rá. Korábban sosem látott mértékű forrásokkal rendelkeznek azok, akik felül vannak.
A közgazdászt kérdeztük arról is, hogy a klímaváltozás és környezetvédelmi adók milyen hatással lehetnek a társadalomra. Erre egyelőre nem tudott válaszolni, de biztos abban, hogy pár éven belül lesz erről is OECD-kutatás. „Még tartanak azok a politikai viták, amik meghatározzák majd azt, hogyan reagálunk a környezeti kihívásokra, ezért nincsenek átfogó elemzések erről. Minden attól függ, hogy az átalakulás igazságos lesz-e, hogy a dolgozókat hogyan érinti, hogy melyik társadalmi csoportra mekkora mértékben terhelődnek majd az új költségek.”
A középosztályról szóló jelentést itt, a mobilitásról szólót pedig itt lehet elolvasni angol nyelven.
(Borítókép: Rostás Bianka / Index)