Úgy tűnik, hogy egyre inkább része a magyar gazdasági valóságnak a munkaerőhiány, már annyira nem találni magyar munkást, hogy külföldről kell munkásokat szerződtetni, ha valaki például egy gyárat akar építeni. Az egyik első hír pedig, ami erre a valóságra rádöbbentette a magyar olvasókat, az volt, amikor elterjedt, hogy a Mol új tiszaújvárosi gyárát 2000 vendégmunkás fogja majd fölépíteni.
Nyáron már ellátogattunk Tiszaújvárosba, hogy megnézzük, hogyan készül a kisváros a lakossága 15 százalékának megfelelő vendégmunkás fogadására, mit tesz az önkormányzat, a rendőrség és a Mol, hogy minden simán menjen a helyiek és a dolgozók között, és mit gondolnak a város polgárai és vállalkozói erről az egészről.
Akkor viszont még csak épült a város melletti konténerváros, vagy – hogy az azóta polgármesterré választott Fülöp György által preferált megfogalmazással éljünk – mobil lakópark, és bár lehetett külföldi szót hallani a városban, még nem jött meg a vendégmunkások nagy része. Sőt, az új poliol üzem alapkövét se tették még le akkor.
Azóta viszont eltelt pár hónap, a Mol területén már nagyban folynak a munkálatok, a konténerváros pedig megtelt élettel. Úgyhogy lementünk újra, hogy megnézzük, milyen is az élet a konténerekben.
Ahogy arról korábban írtunk, a Mol még 2018-ban jelentette be, hogy 390 milliárd forintért épít poliolüzemet az országban. A poliol egy olajszármazékokból készülő anyag, a poliuretán alapanyaga, amelyet a Mol saját oldala szerint “az ipar svájci bicskájának” is neveznek, mert annyi mindenre használható: lágy vagy kemény habként szigetelő anyagként, tömítőként, műszerfalak vagy hűtők belsejének alapanyagaként rengeteg felhasználása van.
Mindez a Mol stratégiájának a része, amelyben igyekeznek klasszikus olajcégből valami mássá átalakulni és kevésbé függni attól, hogy ki mennyit tankol az autójába (igaz, Magyarországon egyelőre még évről évre több üzemanyag fogy.) Ha elkészül, az üzemben 200 ember dolgozik majd, a beruházást pedig 131 millió euróval támogatja az állam, így ez nemcsak az egyik legnagyobb beruházás az országban, de abban is csúcstartó, hogy jelenleg itt költ az állam a legtöbbet egy munkahely létrehozására.
Megnéznünk ugyan magát az életet csak korlátosan sikerült, hiszen a mi munkaidőnk a poliol üzemet építőknek is a munkaideje, így amikor megérkeztünk a Tiszaújváros külterületén lévő táborba, ott a minket fogadó bizottságon kívül nem nagyon volt ember. A dolgozók, akikkel tudtunk beszélni, direkt azért maradtak ott a cég(ek) kérésére, hogy velünk beszélgethessenek, így túlzás lenne azt mondani, hogy igazán autentikus volt az élmény, de azért így is megtudtunk egyet s mást a tábor életéről. (Valahogy viszont mindig elkerültük a dolgozókat, az építkezés maga ugyanis épp kezdett kiürülni az ebédidő miatt, amikor mi kiértünk).
Az építkezést egyelőre egy konténerblokk szolgálja ki, de az építkezésre bevezető szervizút túloldalán már épül a következő. A már felépített, négy darab három emeletes konténerházban, és a mellette lévő, egyszemélyes lakókonténerekből álló “házsorban” nagyjából 340 fő fér el, a dolgozóit itt éppen elszállásoló, az építkezés első szakaszát, a földmunkákat és betonozást végző alvállalkozó, a Synergy helyszínen megjelent vezetője szerint pedig jelenleg úgy 200 fő lakik ott.
A konténervárosban nagyjából minden van, ami a funkcionális élethez szükséges: vannak 4, 2 és egyágyas szobák, fürdők, mosoda, étkezde, pár közösségi tér csocsó- és billiárdasztallal, tévével, és egy kis orvosi szoba, a házak mögött pedig épp egy sportpálya épül, hogy ezzel is elfoglalhassák magukat a szabadidejükben az itt lakó munkások.
Az építkezésen jelenleg nagyjából 800 fő dolgozik, akiknek közel 40 százaléka magyar, vagy legalábbis magyar alvállalkozókhoz kapcsolódik. Ha feltételezzük, hogy ők mind magyarok, az hagy úgy 480 külföldi dolgozót, akik közül úgy 200 fő lakik a táborban, a többiek a városban béreltek szállásokat.
A Synergy dolgozóinak nagy része román vagy török, de több indiai és néhány portugál és olasz munkással is találkoztunk az építkezésen.
Közülük leginkább a törökök és az indiaiak laknak a konténervárosban. Az ő ízlésükre van hangolva az étkeztetés is, a tábor étkezdéjét egy török konyhát vivő cég üzemelteti, a menü ottjártunkkor csípős lencseleves volt, törökös zöldséges ragu és ajran. Ez állítólag azért is működik, mert a Synergy tapasztalatai szerint a nem török munkásaik is nagyon szeretik a török kaját, míg ez vica versa nem annyira igaz.
A konténerváros elrendezése elég funkcionálisnak tűnik, túl sok tér, főleg túl sok privát szféra nem igazán jut a dolgozóknak, kivéve a mérnököknek, akik egyszemélyes, két szobás külön konténereket kapnak. Ilyenben lakik például Aykut, a török mérnök, az egyik dolgozó, akit a Mol megkért, hogy beszélgessen velünk kicsit. Ő, ahogy amúgy az itt dolgozók nagy része, már megszokta, hogy nomád életmódot él, korábban például Türkmenisztánban dolgozott egy stadion építésén, aztán Törökország különböző részein épített hidakat és autópályákat. Az ő lakrésze sem sokkal nagyobb, mint egy vitorlás kajütje, de van két szobája, külön fürdőszobája, és, ami talán a legfontosabb, egyedül lakhat. Ezt ki is élvezi, azt mondja, nem is nagyon szokott bemenni a városba a többi dolgozóval, inkább a számítógépén játszik a szabadidejében. Persze a városban is bérelhetne lakást, ahogy sok mérnök és dolgozó is teszi, de azt mondja, ő jól elvan itt.
A mérnökök nem csak azért lakhatnak külön, mert magasabb a beosztásuk, hanem azért is, mert tipikusan hosszabb ideig lesznek itt, mint a kétkezi munkások. a Synergy egyik vezetője szerint a fizikai dolgozók nagyjából fele lesz itt a projekt végéig, vagyis 2021 elejéig (maga az üzem a tervek szerint 2021 végén kezdi majd meg a termelést, de a Synergy addigra már levonul). Hogy a másik fele meddig van itt, az az adott munkanemtől függ, van, aki csak egy-két hétre jön, mások pár hónapig maradnak.
Hogy a tömegszállás részen milyen lehet lakni, az sajnos nem derült ki, mert olyan dolgozóval nem tudtunk beszélni, aki ott van elszállásolva, mindenesetre azt megtudtuk, hogy Nyugat-Európában is hasonló helyeken szállásolják el a vendégmunkásokat, úgyhogy az európai szabványoknak teljesen megfelel. Igaz ezekben nyugaton sem lehet olyan vidám az élet, legalábbis ezt szűrtük le Balogh József, az építkezésen dolgozó egyik magyar brigád tagjának elmondásából. Ő azt mesélte, hogy korábban Németországban és Hollandiában is dolgozott, ahol ilyen szálláshelyeken lakott, és “sírva jöttem ki a szállóról”, mert ilyen körülmények között nem lehet dolgozni. Az ott lévő főnöke viszont gyorsan hozzátette, hogy az nem ennek a cégnek a szállása volt, és Balogh úr is gyorsan korrigált, hogy ez a szállás tiszta és rendezett, és, ami a legjobb, közel van a munkaterülethez.
Persze nyilván előnye is van annak, ha a dolgozók bevállalják, hogy hónapokig egy kollégiumi szobánál kisebb szobában alszanak és a folyosó végén zuhanyoznak, mert így gyakorlatilag semmi költségük nincs, miközben - főleg a hazai lehetőségeikhez képest - valószínűleg elég jól keresnek. A cég hozza-viszi őket a munkába, naponta háromszor kapnak a cégtől enni, háromhavonta pedig, ha sokáig maradnak, hazafelé is kifizet egy repjegyet a munkaadó oda-vissza.
Amíg itt vannak, azok szabadidejük nagy részét is a táborban töltik, többször felmerült, hogy mekkora csocsópartik vannak a látogatásunk alatt amúgy elég hideg közösségi térben, ezen és a tévézésen kívül viszont nincs nagyon mit csinálni. A dolgozók persze elmehetnek, ha akarnak, hétvégén el is viszik őket shuttle buszokkal Tiszaújvárosba, Miskolcra vagy Budapestre, de aki akar és tud, az persze munka után is elmehet, hiszen, ahogy Synergy képviselője fogalmazott, ez nem börtön. Igaz, nincs itt sok munkásnak kocsija, arról pedig igyekeznek őket lebeszélni, hogy gyalog induljanak el a közeli Tiszapalkonyára, ottjártunkkor éppen a helyi rendőrök készültek arról továbbképzést tartani a dolgozóknak, hogy hogyan közlekedjenek a környéken biztonságosan. Ha többen szeretnének menni, akkor persze soron kívül is szerveznek nekik egy kisbuszt a városba, bár igyekeznek úgy megoldani, hogy ne menjenek egyszerre nagyon sokan, mert ne legyen “ijesztő” a tiszaújvárosiaknak, hogy egyszer csak megjelenik egy törökökkel teli busz.
A Synergy munkásain kívül még pár osztrák munkás dolgozik még a beruházáson jelenleg a Felbermayr cégtől, akik egy óriási, 750 tonna emelésére képes darut raknak össze a Tisza partján. Erre azért van szükség, mert maguk a poliol gyártására használt gépek - végső soron maga az üzem - akkora darabokban érkezik, amit egyszerűen nem lehet közúton szállítani.
A technológia utolsó lépcsőjét képző poliol gyártósorok a két, 25x5x5 méteres gyártóegységet a magyar gyár egész építését levezénylő Tyssenkrupp gyártja le Thaiföldön, teszteli, aztán egyenként darabokra bontja, ezek közül a legnagyobb berendezés 450 tonnás lesz, és vízen – tengeren, majd a romániai Constantától folyón – szállítja egészen Tiszaújvárosig. Ezek tengeren utaznak majd a romániai Constantáig, utána pedig folyami úton jön föl. A darabokkal pedig érkeznek majd a thaiföldi dolgozók, akik újra összerakják, amit szétszedtek. A “gyár” várhatóan valamikor április és június között érkezik meg, mert akkor lesz a Tisza vízállása megfelelő ekkora elemek biztonságos szállításához. Azért vannak olyan elemei is az új üzemnek, amelyeket közúton szállítanak, mint az a 70 méteres, 148 tonnás torony, amelyet a gönyűi kikötőből két kamion tudta csak elvinni Tiszaújvárosba, az egyik tolva, a másik húzva a csőmonstrumot.
A Tyssenkrupp a gyár megépítésének különböző munkálataira négy alvállalkozót bízott meg, ezek közül jelenleg legnagyobb létszámban a földmunkákat és betonozást végző Synergy van a helyszínen. Ez a romániai bejegyzésű, részben török hátterű cég az ilyen nagyberuházásokra specializálódott. A Mol megjelent munkatársai igyekeztek hangsúlyozni, hogy a megbízott kivitelező, a Tyssenkrupp magyar cégeket is versenyeztetett az üzem építési munkálataihoz, alvállalkozóként pedig részt is vesznek az építkezésen.
Hogy az alapozást és a betonozást miért egy romániai hátterű cég nyerte, azt az elmondások szerint leginkább a tapasztalat indokolja: mint kísérőim magyarázzák, ahogy a McDonaldsnak fontos, hogy egy beszállítója nagy mennyiségben és stabil minőségben tudjon mondjuk répakarikákat hozni az étterembe, úgy egy ilyen építkezésnél is fontos, hogy a kivitelező ekkora projekteket le tudjon vezényelni, legyen tapasztalata ilyen méretű beruházásokkal. A Synergy pedig pont erre szakosodott, a közép-kelet-európai régióban és a Közel-keleten is számos repülőteret, erőművet és gyárat építenek. Magyarországon sem ez az egyetlen beruházásuk, Budapesten két másik projektjük is fut, az egyik a Liszt Ferenc repülőtéren. Emellett az is a cég mellett szólhat, hogy Törökországból és Romániából elég sok képzett munkást tudnak mobilizálni, hiszen a cég alapítói török származású románok.
Meló pedig van a megaberuházáson, ami nemcsak egy szuperlatívusz, hanem, mint megtudtam, egy igazi projektmenedzsment szakkifejezés az egymilliárd euró fölötti beruházásokra. A poliol gyár alapjához annyi beton kell, amennyit Tiszaújváros környékén le se tud gyártani senki, úgyhogy a Synergy az építkezés területére két betonkeverő üzemet is létesített. Az építkezéshez 2021 végéig várhatóan 110 ezer köbméter betonra lesz szükség. Ennyi betonhoz persze rengeteg kavics és homok kell, amit ráadásul már most ki kellett szedni, mert félő, hogy a bányatavak nemsokára befagynak. A környéken a beton alapanyagáért amúgy elég nagy a verseny, a Mol beruházása a debreceni BMW gyárral verseng a megfelelő mennyiségű kavicsért.
Bár a poliol üzem helyszíne egyelőre leginkább a földből kilógó betonelemekből áll, a projekt valójában már 40 százalékban készen van. Ez azért sem látszik még, mert sok elem, amelyet majd beépítenek a gyárba, már készen van valahol a világban, csak még nem indult el, vagy már úton van. Azért a munka nagyja még hátra van, ahogy a munkások nagy része is csak a jövőben érkezik majd. A Mol szerint a beruházás csúcspontján úgy 2000 ember dolgozik majd a projekten, az ő elszállásolásukra pedig már készítik elő a helyet a következő konténervároshoz, ami ránézésre vagy kétszer akkora lesz, mint ez a mostani.
(Borítókép: Bődey János / Index)