A magyar állam tulajdonában álló MVM-csoport megvásárolja a Mátrai Erőmű és a körülötte működő cégcsoport többségét, amely korábban Mészáros Lőrincék főtulajdonában állt. A tranzakció körül jó nagy ramazúri keletkezett, de vajon mi volt Mészárosék logikája, és mi az államé? Jó-e az nekünk, adófizetőknek, hogy mindenféle befektető rendre elvitt egy kis pénzt az erőműből, de a végső bezárás nehézségei és költségei az államra várnak?
Ahhoz nem kell túl nagy üzleti szakértelem, hogy kiszámoljuk, ha Mészáros Lőrinc a semmiből pár év alatt az ország leggazdagabb emberévé vált, gyakran köthetett mostanában jó üzleteket.
Bár biztosan sokan szurkolnak a magyar üzletemberek gyarapodásának, de azért nekünk, magyar adófizetőknek az ilyen vagyonosodás leginkább akkor örömteli, ha az nem a magyar adófizetők rovására történik.
Természetesen éppen a bevezető gondolatok logikája miatt különösen nagy figyelem hárult arra a tranzakciósorozatra is, amelyben Mészáros Lőrinc érdekeltségei előbb megvásárolták a visontai Mátrai Erőmű, az ország második legfontosabb (Paks után) áramtermelő cégének a többségét, majd elég hamar el is adták azt a magyar államnak.
Maga a deal elsőre nem tűnhet az évszázad bizniszének, hiszen a szenes (lignittüzelésű) Mátrai, illetve a hozzá kapcsolódó hulladékfeldolgozó (Geosol), a bányák és az ipari park kívülről nézve nem voltak annyira sikeresek az elmúlt években.
Orbán Viktor miniszterelnöktől egyenesen azt is tudhatjuk, hogy a főtulajdonos már a bezáráson gondolkodott, amikor előkerült az állam, és a visontai munkahelyek (közvetlenül kétezer, közvetve, családtagokkal, beszállítókkal tízezer ember) védelmében megvásárolta a csoportot.
Sajnos a Mátrai esete magyar adófizetői szempontból mindenképpen kellemetlen történet.
A céget úgy privatizálták korábban német befektetők (RWE Power, EnBW) felé, majd úgy tulajdonolta magyar és cseh, később csak magyar tulajdonos a céget, hogy mindenki csak pénzt vitt el a cégből, de senki nem tartalékolt elegendő forrást a későbbi bezárásra, majd a végén, pár évvel a végső bezárás előtt amolyan balekként megjelent az állam, hogy vállalja a végső rekultiváció nehézségeit. Vagy van azért olyan szempont, amitől jobb lehet ez a sztori?
Kezdjük pár fontos pontosítással. Az ügylet kapcsán az elmúlt napokban több kritika hallatszott. Tóth Bertalan, az MSZP elnöke például ellentmondást látott abban, hogy a felek bejelentették, megtörtént az eladás, miközben a miniszterelnök arról beszélt, hogy még nincs végleges eladási ár.
Mi úgy tudjuk, ebben valójában nem volt alapvető ellentmondás, mert a nagyobb tranzakcióknál gyakran van olyan, hogy nem egyetlen fix összegről, csak a vételár kiszámításának mechanizmusáról szerződnek a felek, amiben van az árnak egy fix része, viszont bizonyos tételek még későbbi felmérésektől, jövőbeli eseményektől függnek (maga az árkiszámítási mechanizmus azonban már végleges).
Szintén visszatérő kritika volt a tranzakcióval kapcsolatban, amit a HVG cikke is bemutatott, miszerint Mészárosék a Mátraival azért tudtak különösen jó üzletet csinálni, mert nagyon olcsón megvették a céget, majd onnan kivettek egy rakat pénzt (az eredménytartalékból olyan pénzt, amit a németek már a rekultivációra tartalékoltak), majd a forrásaitól megfosztott társaságot még pozitív vételárért rá is tudták nyomni az államra.
Ennek a történetnek az elemei alapvetően valósak, valóban nem volt magas az eredeti vételár, és valóban, a Mátrai saját közleménye is azt jelezte, hogy a Mátrai közgyűlése a tavalyelőtti veszteséges működés ellenére is 11,2 milliárd forint osztalék kifizetéséről döntött az eredménytartalék terhére.
Annyit azért a pontos számoláshoz hozzá kell tenni, hogy az MVM most nemcsak a Mátrait vette meg, hanem a Mészárosék által szintén megvásárolt Geosolt is, és Mészároséknak valójában azért kicsit drágább volt az üzlet, mert először bevették a cseh EPH nevű céget is a vásárlásba, majd a cseheket jó drágán kellett kivásárolniuk.
Az biztos, hogy a háttérbeszélgetéseink alapján a tranzakcióval alapvetően mindkét oldal elégedett.
Mindezen pénzekkel a bezárásnak természetesen az Opus Global is nekifuthatott volna (ha ő a tulajdonos, igényelhetett volna támogatást), de az állandóan változó energetikai vezetéssel működő Opusnál erre már nem volt elég erő, Jászai Gellért távozása után nem voltak meg a megfelelő szakmai kompetenciák.
Az Opus Global furcsa helyzetben levő, nagyon érdekes cég. Felvásárolt egy csomó céget, felvett ehhez egy csomó hitelt, de továbbra sem látszik, hogy erős lenne a működtetésben, a szinergiákban.
Nincsenek igazi központi szervezeti egységei, az energetikában is sokat változott a menedzsmentje A mostani ágazatvezető Králik Gábor, az Opus energetikai divíziójának a vezetője éppen a tárgyalások közben érkezett az MVM-csoportból, így az ő helyzete különösen pikáns lehetett, de azért szakértői szinten belefolyt az üzletkötésbe.
Innen hogyan tovább? Mit fog kezdeni az állam ezzel a szerzeménnyel? A végső lezárásnak, a nagy kármentesítésnek három szintje lesz, rendbe kell tenni az
Mindez valóban nagy költség, és az érdemi felkészülés az elmúlt években teljesen elmaradt, de most az MVM-nek majd gyorsan neki kell látnia. Az öt szenes erőművi blokk és a két gázturbina közül már ma is csak három blokk működik, de 2025-re mindegyik bezárhat; helyettük azonban legalább egy, de talán két gázos blokk veheti át az áramtermelést. A remény itt is az, hogy erre is lesz uniós támogatás.
A két bánya közül egyet szinte azonnal be kell zárni.
Míg a zagytér rekultivációjánál az MVM várhatóan megint a nappanel-telepítésre fog hagyatkozni. Ez ilyenkor mindig jó megoldás, ha van egy „barna” terület, azt le kell fedni panelekkel.
Ezek a változások természetesen azonnal leépítéseket fognak jelenteni, ráadásul az MVM sokféle szinergiára is hagyatkozhat:
Ezekkel a szinergiákkal is apadhat a mai létszám, ugyanakkor a munkaerőhiányos magyar gazdaságban talán van arra esély, hogy a visontai munkaerő a környéken (Debrecenben, Hatvanban) elhelyezkedjen. Egy visontai cég, a Viresol, úgy tudjuk, hogy a Mészáros-birodalomban marad.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)