Nincs könnyű helyzetben a köves szakma Magyarországon. A temetőkben annyi a kontár kőfaragó, hogy nem múlik el halottak napja anélkül, hogy egy sírkő ne esne rá egy gyászolóra. Közben a hazai kőpiac romokban, és az utánpótlásképzésben is csak néhány eltökélt mester végez sziszifuszi munkát. Riport a 21. Nemzetközi Kőkonferenciáról.
Mindig lenyűgöztek azok az emberek, akik nagyon eltökélten foglalkoznak valami olyan dologgal, ami a társadalom nagy része számára nem is igazán létezik, de néhányan hisznek benne, és csinálják, szervezik a közösségüket – akkor is, ha nem mozgatnak meg vele tömegeket.
Ráadásul ki tudja, mit hoz a jövő. Ha van elhivatottság, akkor a kis csoportok is véghez tudnak vinni nagy dolgokat. 1988-ban például elég komolytalannak tűnhetett az a néhány hülyehajú, liberális jogászgyerek, akik Soros György fénymásolójával szórólapokat készítettek, aztán abból is mi lett! A Kőfaragó és Műkőkészítő Vállalkozók Országos Ipartestülete valószínűleg ilyen nagy karriert nem fog befutni, de az elhivatottság itt is megvan, idén már 21. éve rendezték meg a Nemzetközi Kőkonferenciát, aminek az a célja, hogy ne essen szét a köves szakma, valamint, hogy 30-40 év múlva is legyenek Magyarországon tehetséges kövesek.
Már nagyjából egy órája ültünk egy pilisvörösvári gimnázium dísztermében, amikor a fotós kollégám megkérdezte, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk itt. Én pedig mondtam, hogy egyelőre fogalmam sincs, de amikor találkoztam a Kőkonferencia hirdetésével, megtetszett a neve, riportot meg bármiről lehet írni, úgyhogy gondoltam, megnézem. Amúgy se tudok semmit a kövekről, azon kívül, hogy a lapos, kerek, picit hosszúkás fajtákkal lehet jól kacsázni a Duna-parton. (Illetve 17 éves koromban két hétig úgy tűnt, hogy van egy vesekövem, de még arról is kiderült, hogy csak egy ciszta.)
Azért a konferencia előtt utánaolvastam a magyar kőiparnak, hogy legyen valami fogalmam a dolgokról, nehogy úgy érezzem magam, mint aki egész idáig egy kő alatt élt.
Hamar kiderült, hogy a 20. században ugyanazok a törésvonalak alakították a köves szakmát, mint az összes többit: Trianon, államszocializmus, rendszerváltás, az ezredforduló környékén pedig a globalizáció.
Az 1920-as békediktátum után az ország elvesztette a műkő- és a gránitbányáit, a szocializmusnak a díszes kőfaragás túl arisztokratikus volt, a mesteremberek helyett pedig betanított munkásokra volt szüksége, akik már nem faragott, díszes homlokzatokat véstek, hanem házgyárakban készítették a panelelemeket.
A rendszerváltás után a kőfaragók néhány fős – általában családi – vállalkozásokban kapott új erőre, és jellemzően sírkövek faragásával foglalkozott, amíg ki nem derült, hogy a kínai importált kövekkel nem tudja felvenni a globális versenyt a hazai szakma. Nálunk a munka- és környezetvédelmi előírások, és a magasabb bérek miatt drágábban készül el egy sírkő, mint Kínában. Aztán jött az uniós csatlakozás, és a leendő kőfaragók is egyre kevesebben lettek, ma már a nehéz, precíz munkát, hozzáértést igénylő kőfaragás helyett sokan a nyugati vendéglátóipart választják.
Azért a konferencia első blokkjától ennyi készülés után is eléggé megijedtem, mert olyan technikai dolgokról volt szó, mint a CNC-marógép alkalmazása a kőiparban, vagy a körfűrészek legújabb innovációi.
Utóbbi egyébként eléggé izgalmasnak tűnt cím alapján. Én mondjuk sosem flexeltem, de mindig lenyűgözött, amikor valaki más használta. Például nagymamám falujában volt egy srác, a Tibi, aki gyerekkoromban csinált nekem fémlemezekből dobócsillagot, amikkel utána nagyon sokáig játszottam nindzsásat. De én nem játszhattam körfűrésszel, és ez talán jobb is így, mert van egy Zoli nevű haverom, akinek egyszer sikerült annyira ujjat húznia egy megvadult flexgéppel, hogy azóta jobb kézzel csak háromig tud számolni.
Mivel a kőszakmát még nem érte el a startup-találkozókon megszokott interaktív, játékos pultok divathulláma, helyben nem lehetett kipróbálni semmit, így viszont elég unalmas volt, úgyhogy az előadás alatt inkább kövekkel kapcsolatos szóvicceket és közmondásokat írogattam fel a jegyzetfüzetembe.
Szerencsére az ebédszünet után már nem a technikai részletekről volt szó, úgyhogy elkezdtem lenyugodni, és jegyzetelni. Először Dr. Tóth Attila, a Budapesti Temetkezési Intézet (BTI Zrt.) jogásza lépett fel a színpadon felállított kőoltár melletti mikrofonhoz, hogy a köveseknek a fővárosi temetők működési rendjéről beszéljen. Leginkább arról arról, hogy miért jár annyi papírmunkával, ha a BTI temetőiben dolgoznak.
Mivel a hazai kőfaragó kisvállalkozások legfőbb tevékenysége a sírkőkészítés, a BTI Zrt. pedig a 4 millió sírhelyével a legnagyobb szereplő a temetkezési szférában, a köveseknek nagyon nem mindegy, hogy mit vár el tőlük a temetők üzemeltetője.
Előadásában arról beszélt, hogy ha a rossz szakembereket, vagy kőfaragó képesítés nélkülieket beengedik a temetőkbe, akkor ott kő kövön nem marad. Mármint szó szerint, ugyanis, ahogy fogalmazott:
Nem múlik el mindenszentek és halottak napja anélkül, hogy egy sírkövet ne döntene magára egy nyugdíjas!
Tóth felidézett egy közelmúltbeli esetet, amikor egy vihar után leszakadó faág ledöntött egy 15 centi vastagságú gránittömböt, és csak a szerencsén múlt, hogy nem lett belőle személyi sérülés. Amikor megvizsgálták a ledőlt sírkövet, kiderült, hogy mindössze 5 pötty sziloplaszt ragasztó tartotta a több száz kilós gránitot. A közönség soraiban dermedt arccal hallgatták a jogászt, ahogy erről a szakmai gyalázatról beszélt.
“Tudom, hogy akik itt ülnek a Kőkonferencián, azok nem végeznének ilyen munkát, ezért, amit én mondok az nem önök ellen szól” – mondta, amikor belekezdett abba, hogy közösen kellene fellépni a kontárok ellen, akik előre megfaragott kínai importkövekkel, szakmai hozzáértés nélkül építenek sírhelyeket.
Nem ritkán a temetőben egyszer már kihelyezett kőtáblák ellopásával.
Tóth rendszeresen tapasztalja, hogy a földre fektetett kőtáblákat, vagy a kisebb díszítő elemeket, például a mécsestartókat vagy a keresztet, ellopják. “Előfordult többször, hogy a kő egyik sírhelyről átkerült a temető másik, újabb sírhelyére, de nem tudjuk bizonyítani, hogy lopott, mert nincsen azonosítószám a köveken” – mondta.
A közönség kérdéseinél hamar kiderült, hogy a kőfaragók és a jogász egy követ fújnak, ugyanis a kövesek ipartestülete már korábban kidolgozott egy ajánlást a temetkezési törvény megújítására. Ebben az is szerepelt, hogy hogyan kell biztonságosan rögzíteni a sírköveket.
De hiába mozgattak meg minden követ, azt nem tudták elérni, hogy a Parlamentben is előkerüljön a téma, mondta az első sorból Molnár Sándor a kőfaragók ipartestületének elnöke. Szavaiból úgy tűnt, hogy az ipartestület minden alkalommal úgy járt, mint Kőműves Kelemenné, amikor a férje kedvében akart járni: hamar falakba ütközött.
Két előadás között sikerült elkapnunk Molnárt, aki a megtévesztő neve ellenére maga is kőfaragó mester, a kőkonferenciára is egy “Kőből bármit!” feliratú kisbusszal érkezett. Ez nála nem csak egy üres reklámszöveg, egyszer már csinált egy hegedűt márványból, és ő készítette el azokat a két mázsánál is nehezebb márványgolyókat, amelyek felemelésével Fekete László Guinnes-rekordot döntött.
2011-ben az ipartestület levélben fordult az országgyűlési képviselőkhöz, a belügy-, a nemzetgazdasági és a nemzeti erőforrás miniszterhez a kínai importkövek miatt, ezért megkérdeztük Molnárt, hogy mi a baj a kínai importtal. Az elnök elmondta, hogy ott is vannak jó minőségű, szép anyagok, nem a minőséggel van gond, hanem azzal, hogy ezek elöntik a magyar piacot, és sok esetben már előre megfaragott, késztermékeket hoznak be az országba.
Miközben Magyarországon már nem lehet nyereségesen bányászni a követ, Kínában nagyon komoly állami támogatást kapnak az exportképes cégek, a bányászat nyereséges ágazat a mai napig. Nálunk a munka- és környezetvédelmi előírások, és a magasabb bérek miatt drágábban készül el egy sírkő, mint a távol-keleti országban, ahol “akár mezítláb is lehet bányászni”. Molnár abban bízik, hogy a jövőben ez változni fog, és a kínai dömpingáru sem lesz annyira domináns Európában, ha emelkednek a szállítási költségek és a kínai munkabérek.
“Nem ördögtől való az import, hiszen azt be kell látni, hogy gránitunk nekünk már nincsen, viszont az szomorú, hogy magyar követ már csak nosztalgiából vásárol az ember. Pedig szerintem a süttői mészkő és a tardosi vörös nagyon szép” – mondta a kőipari szervezet vezetője.
Az elnök szerint további probléma, hogy az építészek sem értenek eléggé a kövekhez, mégsem keresik fel a köves szakembereket. Pedig a két szakma együtt alkothat igazán értékeset. Bennük tudatosítani kellene, hogy ez egy külön szakma, külön ismeretanyaggal, “ha kőproblémájuk van, akkor keressenek fel egy kövest, ne saját kútfőből oldják meg”.
Az ipartestület elnöke szerint ezeknél is súlyosabb probléma, hogy az egész országban hiány van jó szakmunkásokból, és ez különösen igaz a kőfaragókra. Ahogy ő fogalmazott: “aki nem ejti le a tányért, már Németországban mosogat!”
A kőfaragás elvesztette a régi presztízsét, a fiatalok nem érdeklődnek a szakma iránt.
“Csak a telefont nyomkodják manapság, ahelyett, hogy megtanulnának vésni” – mondta.
Pedig – köszönhetően a kőfaragók ipartestületének és a kőtermelők szponzorációinak – a fiataloknak komoly nemzetközi versenyek látogatására is van lehetőségük. “Én a földhöz vertem volna magamat, ha olyan lehetőségeket biztosítanak nekem fiatal mesterként, mint amiket most biztosítunk a fiataloknak. Mi abban nőttünk fel '90 előtt, hogy áruló, aki kimegy Nyugatra tanulni, most meg úgy kell összefogdosni a tanulókat, hogy külföldre vihessük őket versenyezni" – mondta Molnár.
A szakma megbecsültségéért akarnak tenni azzal is, hogy díjat alapítottak a legtehetségesebb kőmestereknek. Minden évben kiosztják a Kőkonferencián az ipartestület legmagasabb szakmai kitüntetését, a Kődiplomát, ami konkrétan úgy néz ki, mint egy újság a Flinstonesból: egy kőlap, amire vésővel írták rá a szöveget.
Idén Gill Viktor, kőfaragó mester vehette át a kitüntetést. Rajta kívül különleges kőiratot kapott dr. Szabó Attila geológus mérnök, amiért rendszeres előadója a Kőkonferenciának.
Jelenleg a szakmában évente mindössze néhány kőfaragó, épületszobrász és műkőkészítő végez. Köztük van Balogh Krisztián is, aki a konferencia egyik záró előadásában mesélt a nemzetközi sikereiről.
A 21 éves kőfaragó harmadik lett a szakmunkások Európa Bajnokságán, és a szakmunkás Olimpiának is nevezett World Skillsről is kiválósági éremmel tért haza. Balogh olyan lelkesen beszélt a megmérettetésről, hogy az előadása közben elkezdtem magam szégyellni, amiért eddig nem követtem a versenyt.
A fiatal szakember 6 hónapig készült, naponta 9-10 órában. Még az érettségit is eltolta egy évvel, hogy minden idejét a kőfaragásnak szentelhesse, de elmondása szerint így is kemény feladat elé állította a világbajnokság.
Romhányi kvarchomokkővel gyakorolt, pedig tudta, hogy nem azzal kell dolgoznia, de olyan drága volt beszerezni a versenyen használt, Oroszországban bányászott követ, hogy nem volt más választása. A világbajnoksághoz közeledve mindössze egy kisebb tenyérnyi kődarabot sikerült beszereznie, abból próbálta megbecsülni, hogy milyen lesz majd megfaragni egy egész tömböt. Elmondása szerint egy nagyon érdekes kőről volt szó: “ a színe a süttői mészkőhöz hasonlított, de annál keményebb volt, viszont a tordai vörösnél valamennyivel lágyabb”.
A szabályok szerint 22 óra alatt kellett kifaragnia egy “kapu felett elhelyezkedő íves díszt”, ráadásul elektromos eszközök nélkül. “Kézzel, vésővel kell helyben faragni. Akit rajtakapnak, hogy flexel, azonnal kizárják” – mondta. Dobogós helyezést ugyan nem ért el, de annak nagyon örült, hogy sikerült teljesítenie a feladatot, bírta a nyomást.
Volt egy pár versenyző, aki olyan nagydarab állat volt, hogy amikor megláttam, na mondom, ez egy nap alatt megfaragja a jövő hetet is!
Annak ellenére, hogy az EB-bronz mellé nem tudott újabb érmet hozni, nem tért haza üres kézzel. Időben, kevés hibával teljesítette a feladatot, így egy kiválósági éremmel a nyakában jött el Oroszországból.
Ennek is nagyon örült, ez látszik a World Skilsen induló magyarokról készített imázsfilmen is (Balogh Krisztián 3:05-nél látható):
A fiatalember beszámolóját egy kötetlen kerekasztal-beszélgetés követte, de ekkor már a 9 órája tartó konferencia érezhetően kivette az erőt még a leglelkesebb emberekből is. Nem hiába mondják, hogy hosszú idő alatt a legkeményebb sziklát is elmorzsolja a szél.
Így végül csak azt vitatták meg a kőkészítők, hogy talán jövőre, a 22. Nemzetközi Kőkonferencián már nem a legvégén tartják meg a szakmai kerekasztalt. Ezután még kinyitották a beszélgetést a közönség felé is, de a látogatók is fáradtak lehettek már, ugyanis az egyetlen kérdés, ami elhangzott, hogy
nyitva van-e a büfé?
Úgyhogy én is elindultam a pilisvörösvári vasútállomás felé. Útközben egy barna kavicsot rugdaltam magam előtt.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)