A koronavírus-járvány által okozott gazdasági válság kezelése világszerte a megszokott mederben zajlik. Ahogy a 2008-2009-es pénzügyi válság idején, az Egyesült Államok most is gyors jegybanki lazítással, nagyvállalatmentéssel és költségvetési élénkítéssel próbálja átvészelni a sokkot, az eurózóna északi és déli tagállamai most is azon marakodnak, hogy előbbiek milyen feltételekkel segítsék utóbbiakat, a fejlődő világ gyengébb gazdaságai pedig most is lélegzetvisszafojtva várják az elkerülhetetlen csapást, amelyet úgysem tudnak saját erőből kivédeni.
Egy helyen viszont merőben más a helyzet. Kína tíz éve egy, az amerikaihoz hasonló méretű élénkítőprogrammal próbálta ellensúlyozni a válság hatásait, pedig még csak recesszióba sem került. Most az első jelek alapján jóval nagyobb a baj: három évtizede először fordult elő, hogy mínuszban zárt egy negyedévet a kínai gazdaság; az előrejelzések szerint 1976 óta idén lesz a leggyengébb a növekedés. Ám miközben a nyugati világban ezerrel nyomtatják és osztogatják a pénzt, Kínában jóval visszafogottabb a gazdaságélénkítés mértéke.
Ennek az egyik potenciális magyarázata, hogy hiába indult onnan a járvány, Kína gazdaságilag kevésbé szenvedte meg a vesztegzárat. Az ázsiai országot eleve jobb pozícióban érte a válság, mint a fejlett világot, és a kezdeti eltussolás után a hatóságok gyorsan reagáltak, így gyorsan és kis áldozatokkal tudja újraindítani a termelést.
A másik potenciális magyarázat szerint Kína növekedését az utóbbi években az elszabadult hitelezés hajtotta, amely egyrészt gyors eladósodást szült, másrészt jelentős részt gazdaságilag nem rentábilis befektetéseket finanszírozott. Emiatt az állam kezei meg vannak kötve, mivel egy újabb élénkítőprogram csak felerősítené az eddigi problémákat.
Az a legfrissebb hivatalos adatok alapján biztos, hogy komoly lassulást okozott a vírus. Az idei első negyedévben a bruttó hazai termék (GDP) 6,8 százalékkal csökkent az előző év első negyedévéhez képest, és 9,8 százalékkal 2019 utolsó negyedévéhez képest. Ez a legrosszabb adat azóta, hogy 1992-ben elkezdték publikálni a negyedéves számokat. (A kínai gazdaság a hivatalos adatok alapján az utóbbi években stabilan 6 százalék körüli növekedést produkált, bár a számok megbízhatóságával kapcsolatban eddig is voltak kételyek.)
Az év egészét tekintve különböző nemzetközi szervezetek még mindig bővülést jósolnak, ám ha bejönnek az 1,2 és 2,3 százalék között mozgó (a jelen világgazdasági állapotok között nem kifejezetten megbízható) előrejelzések, az még mindig a leggyengébb szám lenne 1976, azaz a kulturális forradalom vége és az 1970-es évek végétől datált gazdasági reform és nyitás kezdete óta.
A kilátásokat javítja, hogy Kína túl van a válság mélypontján. A járvány kiindulópontját, a közép-kínai Vuhant január 23-án zárták le a hatóságok, február elejéig az ország többi részén is szigorú korlátozásokat vezettek be, amelyeket március közepétől kezdtek el feloldani. Márciusban már javuló adatokról jöttek hírek, az ipari termelés csak 1,1 százalékkal volt alacsonyabb, a belföldi turizmus kezd beindulni, a Nike boltok négyötöde kinyitott, a Louis Vuitton eladásai megugrottak, a forgalmi dugók visszatértek.
A városi munkanélküliség bár valamelyest növekedett, márciusban csupán 5,9 százalék volt; a hivatalos adatok szerint a vuhani ipariüzemek97, országszerte 99 százalékában márfolyik a munka. Ahogy a világ más részein, az online fizetési és kereskedelmi platformok mint például az Alibaba, Kínában ishatalmasat mennek .
Az újraindulás ugyanakkor hosszabb folyamatnak ígérkezik a márciusi adatok alapján. A jövedelmek 4 százalékkal, a fogyasztás 15,8 százalékkal zuhant a tavalyihoz adathoz képest, az export 6,6 százalékot esett (január-februárban 17,2 százalékos volt a visszaesés), az áramfogyasztás 6,5 százalékkal csökkent, a széntermelők túlkapacitásra panaszkodnak.
A beruházások, amelyek a növekedés legfőbb forrásai, 16,1 százalékkal csökkentek az év első három hónapjában, az infrastrukturális költés 19,7 százalékkal esett. Az ingatlanpiaci tranzakciók negatív rekordot döntöttek, miközben a szektor a GDP mintegy 15 százalékát adja. De 45 százalékos visszaesés volt a gazdaság 10 százalékát adó autóiparban is. Vuhanban egészen brutális, 39,2 százalékos volt a GDP-csökkenés.
A válság hatására pedig néhány nagyobb nevű kínai cég, például a nemrég még Starbucks-riválisnak kikiáltott Luckin Coffee is csődközelbe került, bár utóbbiról például már hosszú ideje rebesgették befektetési szakemberek, hogy egy lufi.
Egyes szkeptikus elemzők szerint a munkanélküliségi adatok nem adnak pontos képet a százmilliós tömeget jelentő migráns munkások helyzetéről, mások kiemelik, hogy márciusban rekordmértékű különbség volt a termelés és a fogyasztás között, aminek az egyik potenciális magyarázata, hogy a gyárakat könnyebb hatósági parancsra újraindítani, mint a fogyasztást. A másik, hogy az ipari adatok nem a valóságot tükrözik: a Cajhszin kínai üzleti lap korábbi cikke szerint március folyamán a gyárak egy része adathamisítással érte el, hogy úgy tűnjön, folyik a munka.
A hivatalos kínai statisztikák körüli hagyományos szkepticizmus miatt alkalmazott alternatív módszerek sem mutatnak sok jót. A kínai légszennyezést, a gazdasági központok közlekedését és hasonló, a gazdasági aktivitást közvetve jelző jelenségeket figyelő műholdképek további lassulást mutattak április elején. (Egyes állami szervek is az ipari övezetekről készült infravörös hőkamerás felvételekkel próbálják lekövetni a termelés újraindulását, de ők optimistábbak a külső szereplőknél.)
Függetlenül a számháborúktól, a fogyasztás helyreállása lassabban megy a termelésnél, a külpiacokon pedig tragikus a helyzet. A South China Morning Post hongkongi lap riportja szerint az egyik fontos exportelosztónak számító Jivuban április közepén is pangott a piac, a megrendelések nagyot zuhantak, a szállítás megoldása kihívásokat jelent. Egy LED-árus arról beszélt, hogy az egyetlen hely, ahova még szállít, a polgárháborús Jemen, máshol már alig vannak nyitva a kikötők.
A Kereskedelmi Világszövetség előrejelzései szerint rövid távon 13-32 százalék közötti kereskedelmi visszaesésre kell számítani, a Cajhszin kínai elemzőkre és kereskedelmi szövetségek adataira hivatkozva elhúzódó exportcsökkenést valószínűsített. Mindez pedig nemcsak a nyugati piacokra igaz, Kína szomszédságában, Ázsiában is nagy bajok jönnek a Világbank szerint.
A külső sokk hatását csökkenti, hogy 2009 óta folyamatosan csökken az export hozzájárulása a kínai GDP-hez, a kivitel 2018-ban a GDP kevesebb mint ötödét tette ki, a kereskedelmi többlet kevesebb mint a GDP egy százalékáért felelt. A keresletcsökkenést ellensúlyozza valamelyest a rekordalacsony olajár is. Ugyanakkor az exportőrök megrendülésének közvetett hatásait nehéz megbecsülni (ha felére esnek a megrendelések, és a kereskedők és a gyárak elbocsátásokra kényszerülnek, az más szektorokban is csökkenti a fogyasztást, stb.).
Másfelől nemcsak a kereslet, a kínálat kiesése is valós kockázat. Amikor Kína februárban leállt, az egész világon fennakadást okozott, hogy nem jöttek a kínai alkatrészek és alapanyagok a gyárakba. Kína számára ugyanúgy problémát jelenthet, ha nem jönnek külföldi alkatrészek a helyi összeszerelő-üzemekbe.
Az olajár-eséssel Kína legfőbb importtermékévé a memóriacsipek váltak, ezek nélkül pedig elég nehezen hasíthat az ipar. A távlati kockázatok között van, hogy a járvány tanulságai alapján a külföldi befektetők hazaviszik a gyártást Kínából, de ez egyelőre inkább spekuláció, mint realitás.
A kínai gazdaságpolitika mindenesetre nem pánikol. Míg az Egyesült Államok vagy Japán a 2009-es válságban alkalmazott mentőcsomagok összegének kétszeresét tervezi elkölteni, Kína nem jelentett be külön élénkítőprogramot.
Ezt illetően az egyik nézőpont, hogy erre nincs is szükség. A gyárak beindultak, lassan a fogyasztók is visszatérnek, a második negyedéves növekedés várhatóan már sokkal jobb lesz, az exportkitettség tartós csökkenése a külső kockázatokat is mérsékli. Az ING például azt írta értékelésében, hogy mivel a kínai pénzügyi rendszer relatíve zárt, rendkívül kicsi az esélye, hogy a külvilág pénzügyi válsága begyűrűzzön.
Másfelől a kormány és a jegybank azért aktív, még ha nem is annyira látványosan, mint tíz éve. A jegybank március vége óta a hétnapos, majd több hosszabb irányadó kamatlábát is megvágta 0,2 százalékponttal, hogy serkentse a hitelezést és csökkentse a törlesztési költségeket.
A kínai pártállam pedig külön mentőcsomag nélkül, informális csatornákon keresztül is képes terelgetni a pénzvilágot. Miközben Nyugaton jegybanki ösztönzéssel és állami hitelgaranciákkal próbálják beindítani a magánbankok hitelezését, addig erre Kínában nincs szükség: a kölcsönök négyötödét eleve állami vállalatok kapják, hallgatólagos állami felelősségvállalás mellett; a bankrendszer nagyobb szereplői pedig szintén állami kézben vannak, emiatt nem kell ösztönözni, közvetlenül lehet utasítani őket.
A hitelezési szabályozás lazítását keresztül is serkentik a kölcsönnyújtást, és vélhetően az állam láthatatlan keze áll amögött is, hogy a vállalati kötvénypiacon a korábbi években megugró csődök után idén jelentpősenb esett a fizetésképtelen cégek száma. Sok helyen pedig központi kormány helyett tartományi és városi vezetők kezdtek el segélyt osztani, vagy adnak autóvásárlási támogatást a piac pörgetése végett.
Ezeknek a lépéseknek meg is lett a foganatja. 1992 óta (amikor az adatgyűjtés megindult) soha nem volt ilyen magas a hitelezés márciusban hónapban; az idei márciusi adat két éve bármely hónap tekintetében a legmagasabb volt (a kínai állam akkortájt kezdte visszafogni a hitelezést, megelőzvén, hogy komolyabb adósságproblémák alakuljanak ki). A pénzkínálat éves összevetésben 10 százalékkal nőtt, a likviditással nincs gond.
Hogy az állami segítség a jövőben bővülhet, azt jelzi, hogy márciusban 11,6 százalékkal nőtt a markológépek értékesítése. Ilyenekre jellemzően infrastrukturális nagyberuházásokon van szükség, az infrastrukturális beruházások pedig a gazdaság pörgetésének legalapvetőbb eszközei Kínában. Nem túl merész jóslat, hogy a tartományi és helyi önkormányzatok szükség esetén most is ehhez az eszközhöz folyamodnak majd. Az ehhez szükséges kötvénykibocsátás már meg is indult – az alacsony adóbevételek miatt ugyanis az építkezés csak hitelből fog menni.
Kommunikációjában a kormány azt hangsúlyozza, hogy nem (csak) hidakat vagy utakat akarnak építeni, inkább “új infrastruktúrába”, ötödik generációs mobilhálózatokba és egyéb, előremutató dologba fektetnének, ha már valamibe muszáj. Sok helyi kormányzat a járvány ellenére nem változtatott korábbi növekedési előrejelzéseiken, és még mindig évi 6-7 százalék közti növekedést terveznek (egyes elemzők szerint azért, mert ferlsősbb utasítás hiányában nem merik lejjebb vinni a járvány előtt elfogadott célszámokat).
Egyes vélemények szerint a infrastrukturális élénkítés azonban nem lesz elég. Egy kínai közgazdász szerint a GDP-t hiába emelik az építkezések, az állás nélkül maradt éttermi vagy turisztikai dolgozók, vagy a Vuhanban bérletidíj-fizetési moratóriumért tüntető boltosok vagy a törlesztőrészleteikkel elmaradó munkanélküliek bajaira nem jelentenek megoldást, és a fogyasztás beindításában sem segít. Utóbbit pedig az is akadályozza, hogy a fogyasztási hitelek értéke is 25 százalékkal csökkent az idei első negyedévben (bár egyes elemzők szerint nem is baj, ha az emberek nem hitelből vásárolnak).
Elemzők ezért inkább fogyasztásserkentő lépéseket várnak Pekingtől; és azt is felvetik, hogy a nagyvállalat-fókuszú hitelezés helyett (mellett) több energiát kellene fektetni a kisvállalkozók megmentésére, akik az állami és nagyvállalati szektor túlereje miatt hagyományosan jóval nehezebben jutnak hitelhez Kínában.
Nehezen előrejelezhető a gazdaság újraindításával járó egészségügyi kockázat is. Bár tömeges megbetegedésekről nem érkezett hír a korlátozások feloldása óta, egyes városokban (főleg az orosz határ mentén) kialakultak járványgócok. A járvány második hulláma körüli bizonytalanság vélhetően hatással lesz a beruházásokra is, és ha újabb karanténintézkedésekre lenne szükség a jövőben, az természetesen megakasztana bármiféle kilábalást is (egyes kínai szakemberek például novemberre várják a második hullámot).
Míg az elemzők egyik része élénkítést követel, a vészmadarak óva intenek ettől. Utóbbi álláspont azon alapul, hogy a hitelezés az utóbbi években gyorsabb ütemben nőtt, mint a GDP, tehát a hitelből finanszírozott beruházások egy jelentős része szükségszerűen nem rentábilis. A teljes (vállalati, lakossági és állami) adósságállomány mára meghaladta a GDP háromszorosát, ezzel a kínai pénzügyi rendszerben a legtöbb az adósság a fejlődő világban, de a vállalati adósságállományban még Amerikát is bőven verik.
Egy pénzügyi válság esélyét csökkenti, hogy hivatalosan a rossz hitelek február végén is csak a teljes hitelállomány 2 százalékát tették ki, bár növekvő pályán vannak (összegük 19 százalékkal nőtt 2019-ben, miközben a hitelezés 9,9 százalékkal). A nagy adósságállomány ugyanakkor korlátot jelent az állami és jegybanki élénkítés előtt, írta Michael Pettis a Peking Egyetem professzora, a kínai adóssághelyzet régi krónikása. Pettis szerint további korlátot jelent a kereskedelmi többlet és a tőkebeáramlás visszaesése. Bár ez csökkenti az ország külső kitettségét, egyúttal rontja Kína pénzügyi pozícióját. Más szóval, ha kevesebb pénz jön be az exportból és külföldi befektetésekből, nehezebb finanszírozni a költekezést. (A finanszírozást nehezíti a világgazdaságban a járvány során kialakult dollárhiány, amely kezelésében Washington sem nagyon igyekszik segíteni Pekinget.)
Monetáris oldalon is kisebb harapófogóban van Peking. Az infláció és a bankok betéti kamatai között mintegy évi 5 százalékos különbség van, tehát a kínai háztartások effektíve 5 százalékos adót fizetnek a betéti megtakarításaik után. A háztartások megcsapolása visszafogja a fogyasztást, a kamatlábak további csökkentése pedig csak növelné ezt a hatást. Logikus megoldás lenne, hogy csökkentsék a hitelkamatokat és szinten tartsák a betéti kamatokat. Azonban a kamatláb-változások közti különbséget a bankoknak kellene lenyelniük, amit Pettis szerint a bankrendszer alultőkésítettsége nem engedi.
Ezek miatt kínai közgazdászok és gazdaságpolitikai döntéshozók körében is hosszú viták folynak arról, hogy meddig tartható fent és milyen sebességgel formálható át a magas beruházási rátán és növekvő, de alacsony fogyasztáson alapuló kínai modell.
Az elemzői értesülések szerint erről szóltak a Kína pénzügyi csúcsszervének számító pénzügyi stabilitási és fejlesztési bizottság megszaporodott ülései, ahol a költekezéstől tartók és a gazdaság berúgása mellett kardoskodók közül áprilisra az utóbbi csoport látszik felülkerekedni.
A vészmadarak attól tartanak, hogy a rövid távú élénkítés hosszabb távon több bajt okoz, mint amennyit megold. Az ellenérvek szerint viszont a gazdaság gyors leeresztése visszafordíthatatlan pusztítást végezne, és nemcsak gazdasági téren: a Kínai Kommunista Párt politikailag sem engedheti meg magának, hogy összezuhanjon a növekedési ütem.
(Borítókép: Egy ember sétál el egy tőzsde információt mutató kijelző előtt Sanghajban 2020. március 17-én. Fotó: Aly Song / Reuters)