Hogy lehet leírni az acélipar mostani helyzetét?

Az elmúlt időszak katasztrofális változásokat hozott az acélgyártóknak, különösen a Dunaferrhez hasonló, vertikálisan integrált vállalatoknak. Ennek több oka is van, a legfontosabb, hogy a fő alapanyagunk, a vasérc ára az egekbe szökött a tavalyi tragikus brazíliai bányabaleset óta. Ezzel párhuzamosan a nulla közeli európai növekedés hatására az acél iránti kereslet is fokozatosan csökkenni kezdett, így az árrésünk is fokozatosan csökkent, és ezután ütött még csak be a vírus. A járvány leállította az európai ipart, de különösen az acélfelhasználó szektorokat, mint például az autóipart. Az európai acélgyártókat összefogó Eurofer adatai alapján 75 százalékkal esett vissza az acél iránti kereslet. Az európai kapacitások fele már leállt, és a munkaerő 40 százalékát már elbocsátották.

Erre a megmaradt keresletre zúdult rá most az olcsó importacél olyan országokból, ahol nincsenek szigorú környezetvédelmi előírások vagy szén-dioxid-kvóták, mint az EU-ban. Mindezeknek pusztító hatásuk van az acéliparra, ezért is fordult az egész iparág az EU-hoz, hogy a rendkívüli helyzet miatt csökkentsék az acélimport-kvótákat, azaz kevesebb unión kívüli acélt engedjenek be.

Ezen belül hogy áll a Dunaferr? A múlt hét óta lehet tudni, hogy csúszni fognak a fizetések, mekkora a gond?

Nyilván a Dunaferrt is érintették ezek a folyamatok, de ennek ellenére közel százszázalékos kihasználtsággal működünk, tovább ki tudtunk tartani, mint az európai versenytársunk. Egyrészt azért tudtuk ezt megtenni, mert minket nem csapott meg annyira az autóipar leállása. Az autóipar egyébként jellemzően a legjobban fizető vevő volt az iparágban, de most az a furcsa helyzet állt elő, hogy jól jött, hogy mi kevesebbet szállítottunk nekik. Másrészt az árrések zsugorodását mi sem tudtuk elkerülni, így egyre nehezebbé vált kifizetni a fix költségeinket, amik nem függnek a termelés mennyiségétől. A fix költségnek számító bérek szintén bődületesen emelkedtek Magyarországon az elmúlt 3 évben, nyugodtan mondhatjuk, hogy kifejezetten túlfűtött volt a magyar munkaerőpiac. Így nekünk is komolyan béreket kellett emelnünk, az elmúlt években összesen több mint 35 százalékot.

Mindenkinek?

Ez különösen a kékgalléros dolgozókra vonatkozott, ahol sok esetben 50 százalék volt ez az emelés, egyes csoportoknak 100 százalék. Ezek együtt vezettek oda, hogy most olyan lépések meghozatalára kényszerültünk, amikre még nem volt példa az én irányításom alatt. Felmerült az is, hogy öt napot csúszni fognak most a fizetések, de ezt sikerült most kezelni, és időben érkezik a bér a dolgozókhoz. Akik igazán megijedtek, azok a vevőink és a szállítóink voltak, hiszen ez nekik is példa nélküli esemény volt. Meg kellett nyugtatni őket, hogy minden fennálló rendelést időre fogunk teljesíteni, és kötelezettségeinket is teljesítjük. Jelenleg az alapanyagok beérkezése biztosított, a gyár stabilan, közel teljes kapacitással működik, de az biztos, hogy ebben a környezetben egyre nehezebben fogunk tudni alkalmazkodni.

Mi várható akkor?

Több forgatókönyv is lehetséges, de a nulladik pont az, amiről már említettem: nincs kereslet. A következő hónapok ezért számos versenytársunknál, és nálunk is csak a túlélésről fognak szólni.

Ha az EU segít is a rendkívül olcsó import kezelésében, az is időbe telik, ahogy az is, amíg a vevőink is újra tudnak indulni. A június nagyon nehéz lesz, és valószínűleg a nyár többi hónapja alatt sem lesz kereslet. Július-augusztust egyébként arra próbáljuk majd kihasználni, hogy minden lehetséges nagyobb karbantartási munkát ezalatt végezzünk el. Szenvedésre, a nadrágszíjak megszorítására kell készülniük, mert ez nem egyszereplős történet, a Dunaferr nem tudja egyedül elcipelni az összes terhet. Így ugyanezt mondjuk a kormánynak is: vegyék figyelembe, hogy a Dunaferr veszélyben van. Nem azonnali veszélyben, de a jövőt illetően jelentős veszélyben.

Kik ezek az unión kívüli versenytársak, akik olyan olcsón gyártják az acélt, hogy nem lehet velük versenyezni?

Lényegében szinte bárki, szerte a világban. Ilyenkor elsőre az ázsiai országok cégeit szokás említeni, de manapság ez már nem olyan magától értetődő. Jellemzően azok az országok, melyek nem vagy csak részben tartoznak az EU 2015-16-os dömpingellenes szabályozása alá, esetleg találnak kiskapukat vagy más megoldást. Oroszország és Ukrajna ilyen vagy Irán vagy épp Brazília. És vannak olyan új belépők, mint Törökország, vagy az olyan agresszív új szereplők, mint Tajvan vagy Dél-Korea.

Hogy lehet olcsóbb a világ másik végéből acélt idehozni?

Egyrészt a vízi szállítás elég olcsóvá vált, másrészt ezen szereplők jó része államilag támogatott, ezért szinte bármilyen áron eladja a termékét. Melléjük jön még az, hogy az EU-ban vannak környezetvédelmi költségek is, és ezek nem is kicsik. A nagyságrendekhez talán jó példa elmondani, hogy egy európai szereplő az összes költségének 10 százalékát csak szén-dioxid kvótákra fordítja. Az említett versenytársak pedig pontosan nullát. Erre jönnek még az egyéb környezetvédelmi előírások, amik szintén igen jelentős költséget jelentenek, miközben ezen versenytársaink jó része pedig nem is hallott még hasonlókról.

Az acélgyártás ráadásul nem úgy megy, mint egy villanykapcsoló, a mi technológiánkkal folyamatosan 100 százalékos kapacitás környékén kell működnünk. Nem lehet leállítani a kohót vagy a kokszolót, ha leállunk, akkor a fix költségeink még nőnek is. Az olajiparhoz hasonló a helyzet, ahol iszonyú drága leállítani egy olajkutat, ezért voltak nemrég negatív olajárak is a piacon. Az acéliparban még nehezebb leállni és újraindulni. Épp ezért általánosabban az a kérdés, hogy Magyarország akar-e egy ilyen üzemet, mert ha elveszti, akkor később nem lehet majd visszacsinálni. Mi is azzal érvelünk az államnak, hogy

Ezek egykor kitűnő cégek voltak, de miután leálltak, már nem lehetett újra feléleszteni őket. Azt kellene elérnünk, hogy a Dunaferr maradjon működésben.

Nem lehet hosszabb időre, mondjuk fél évre leállni, ha a jövő úgyis ilyen borús?

Először is azt nem gondolom, hogy a jövő borús lenne. Ott a fény az alagút végén, és bízom benne, hogy az nem az érkező vonaté. Erősen hiszem, hogy a Dunaferr túl fogja mindezt élni. A dolgozókkal együtt jelentős áldozatokat hoztunk az elmúlt években, és ennek lesz további gyümölcse a jövőben is. Harminc százalékkal kevesebben dolgozunk, mégis több acélt állítunk elő, mint 7-8 éve. Hosszabb távon viszont azt gondolom, hogy a Dunaferr nem maradhat fenn magányos vállalatként. Valamelyik nagy, vertikálisan integrált, multinacionális acélipari csoport részévé kell válnia, hogy alapanyaghoz jusson. A gyártás leállítása nem opció.

Nem pont ilyennek volt része korábban a cég?

De, mielőtt az ukrajnai háború elkezdődött 2014-ben, a Dunaferr az ISD csoport tagja volt. Alcsevszkből kaptuk akkor az alapanyagot, de ez a terület azóta már nincs Ukrajna ellenőrzése alatt, ez pedig tönkretette az ISD csoportot. Pár hónapot valahogy majd túlélünk, de hosszú távon nem kérdés, hogy egy hasonló csoport tagjává kell válnia a Dunaferrnek, ha életben akar maradni. Ez a másik, amit mindig hangsúlyozok a kormánynak, amikor például az államosítás időről-időre szóba kerül.

Az nem lenne megoldás?

Bármilyen megoldásra nyitottak vagyunk, egyszerűen csak nem gondoljuk azt, hogy az állam feladata lenne egy acélgyárat üzemeltetni. Szinte sehol a világon nem is erőltetik ezt az államok, talán Kínát leszámítva. Az állam a stratégiai partnerek megtalálásában tud segíteni, hozzanak befektetőt.

Számos olyan lehetséges stratégiai partner van, akik mellé gyönyörűen illene a Dunaferr és komoly szinergialehetőségeket aknázhatnánk ki. Közben mégse történt semmi. Ez pedig most már egy kritikus időszak, ahol muszáj lenne behozni a stratégiai partnert.

Milyen a viszonyuk egyébként a kormánnyal, és mennyire tudják igénybe venni a létező mentőcsomag-lehetőségeit?

Mindig is kifejezetten előremutató volt a viszonyunk, más kormányzati tisztviselők mellett személyesen is többször beszéltem az ITM és a külügy vezetőjével is. Teljesen jól értik a Dunaferr helyzetét, és minden alkalommal hangsúlyozták a cég nemzetgazdasági jelentőségét. Azonban ők sem csinálhatnak bármit, a direkt támogatást például az uniós versenyszabályok tiltják. Ahogy én értettem, az alapján abban is meg van kötve a kezük, hogy nem tudják pontosan azonosítani, hogy kik a Dunaferr igazi tulajdonosai, kik a végső haszonélvezők. A mentőcsomagból a részmunkaidő utáni bérkompenzációt tudjuk igénybe venni. Még nem tudok pontos számokat mondani, a szakszervezettel is meg kell tárgyalnunk, de nagyságrendileg ezer körüli adminisztratív munkatársat, a munkavállalóink ötödét tervezzük bejelenteni erre. (Az interjú időpontja után a szakszervezet által nyilvánosságra hozott vezetői levél szerint június 1-jétől 3 hónapon át csökkentik majd kb. ezer, nem közvetlenül a termelésben dolgozó alkalmazott munkaidejét - a szerk.) Értékeljük a kormányzat erőfeszítéseit és szándékát, hogy segítsen valamit, de ez nem tárgyiasul érdemi összegekben. Az erkölcsi támogatás is nagyon fontos ebben a helyzetben, de tudnának másképp is segíteni.

Hogyan?

Nem tudom, hogy ez mennyire kivitelezhető, de ideiglenesen csökkenthetnék az adóterheket. Magamtól arra gondolnék, hogy végig lehetne gondolni, hogy mi lenne, ha inkább el se vennének a szereplőktől annyit. Ez elég egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik. A másik a szén-dioxid kvótáknál adódik. Ha Magyarország érdekelt abban, hogy ez a gyár megmaradjon itt, akkor nekik is tenniük kell ezért az EU-s szabályozási folyamatok alkudozásai során. A harmadik az lehetne, hogy garanciavállalással nyugtatják meg a szállítóinkat. Nagyjából ötezer munkavállalója van a cégnek, még négyszáz fő kölcsönzött munkaerő dolgozik itt, és munkahelyek ezrei függnek még közvetve a Dunaferr működésétől szerte az országban, a különböző szolgáltatócégeknél. Épp ezért azt ajánlottuk a kormánynak egy lehetőségként, hogy vállaljanak garanciát az aggódó magyar szállítók felé, hogy az ellátási láncunk egyben maradjon, és továbbra is működni tudjunk a termékeik és szolgáltatásaik révén. Az állami MEHIB vagy az Eximbank mellesleg eddig is ilyen tevékenységet végeztek. Egy Eximbankkal közös megoldásunk révén tudtunk például korábban lényegesen több alapanyagot behozni Oroszországból.

Még az előbb említette, hogy a kormánynak elvileg gondot okoz a Dunaferr valódi tulajdonosának kiderítése. Ön tudja, hogy ki a Dunaferr valódi tulajdonosa?

Kissé kényelmetlen helyzetben vagyok itt, mert egyrészt ez a részvényesek ügye, nagyon nehezen kommentálhatnám. Másrészt mindig is ment ez a találgatás, hogy ki is a tulajdonos. A kormány tudja, hogy ki a tulajdonos. Csak fel kell venniük a telefont, és beszélniük velük.

és a tulajdonos eddig is sokat tett a folyamatos működés érdekében, épp ezért is lehetne bajos, ha a magyar állam bejönne államosítani bármit is.

De akkor mi történt februárban? Tavaly úgy volt még, hogy idén 350 embert elbocsátanak, de aztán február közepére sikerült megállapodni és mégse lett elbocsátás. Pont a dunaújvárosi időközi választások előtt, amire a kormány azt sugallta, hogy ez azért történt, mert a külügyminiszter épp előtte tárgyalt a Dunaferr „tulajdonosi körével”.

Minden évben február 15-ig meg kell állapodnunk a szakszervezettel a kollektív szerződésről. 2019 egy nehéz év volt, de nagyjából rendben indultunk neki a következőnek, a járvány pedig még nem volt téma. Egyébként ha akkor lett volna a járvány, sokkal egyszerűbben megegyeztünk volna. A szakszervezet pedig az alku során politikai akciót is választott, amihez a vállalatnak nyilvánvalóan semmi köze. Végül viszont azért tudtunk megállapodni, mert a nap végén még ha bármiféle ellentétünk vagy problémánk is van a szakszervezettel, mindannyian a Dunaferrért dolgozunk. Senki nem akarja bedönteni a Dunaferrt, sőt, a szakszervezet lenne az utolsó ebben. Így mindig találunk kompromisszumot. A cégünk teljesen kívül áll a politikán, de Dunaújvárosban mindig elválaszthatatlanul elő fog kerülni a Dunaferr is a politikai csaták során. Sajnos egyébként most egyesek a Dunaferrt akarták volna helyi bűnbaknak vagy nagy szennyezőnek megtenni. De ez nem működik a városban, az emberek ezt nem veszik be.

És a helyi vezetéssel egyébként milyen viszonyban vannak?

Velük is teljesen pozitívban. Ahogy mondtam, abból próbálunk csak kimaradni, ha valami negatív kampányhoz próbálják felhasználni a Dunaferrt. Nagyon jól ismerjük Dunaújvárost és nem különösebben érdekel minket, hogy épp melyik párt színeiben van az aktuális vezetés. Időről időre találkozunk a polgármesterrel és más tisztviselőkkel is, jó a viszonyunk, ebben nem történt változás. Azt is látjuk, hogy ez az önkormányzatnak is egy igen nehéz időszak most. Hasonló helyzet, mint a szakszervezetekkel: mindig lesznek kisebb csatározások, de aztán megegyezünk, mert nyilvánvaló, hogy egy csónakban evezünk.

Ha ilyen nagy viharok vannak az iparágban, akkor nem ez lesz a konszolidáció időszaka, amikor az erősebb cégek felvásárolják a kisebbeket?

A járvány előtt is azt mondtam, hogy 2020 a felvásárlások és összeolvadások éve lesz az iparágban. Mi értelemszerűen nem vagyunk most épp felvásárló hangulatban.

Bármilyen olyan nagy acélipari csoportnak, aminek elérése van a nyersanyaghoz. Ezek praktikusan egyébként ukrán vagy orosz csoportok lehetnek. Leginkább azért, mert mentalitásban, termelési kultúrában közel állunk. Mostanság ráadásul főleg csak az orosz cégeknek van pénze. Néhányuknak azért lehet érdekes a cég, mert nem tud rendesen exportálni az EU-ba, mások a piaci jelenlétüket erősíthetnék meg az EU-n belül. Megint másokhoz ideális logisztika kapcsolná a Dunaferrt. A Dunaferr értéke, hogy az EU-n belül értékesít hatékonyan, kisebb tételben, egyedibb termékeket. Ezért a számunkra a downstream (~másodlagos feldolgozás) fejlesztése lehet vonzó, mondjuk egy szolgáltatóközponttal vagy épp raktárakkal. Északra és nyugatra exportálunk, Ausztriába, Németországba, Lengyelországba, Szlovákia, Csehország környékén lenne ilyennek értelme.

Egyébként kik a Dunaferr legközelebbi versenytársai?

Körbe vagyunk véve számos hasonló gyárral. Ott a Hesteel Szerbiában, a U.S. Steel Kassán, hatalmas és nagyszerű üzemmel, hozzánk hasonló termékekkel, a Voestalpine Linzben, ott van Krakkó, a német gyárak, a belga gyárak és így tovább. A Dunaferr az egyik legkisebb, vertikálisan integrált üzem egész Európában. És bár rendezett állapotban van, a legtöbb részét még az ötvenes években építették a szovjetek. A magyarok igazán kitűnő termelési kultúrával őrizték meg az állagát, de akkor sem egy csillogó ékszer, hanem egy öregebb üzem.

Ez egy másik ok, amiért nem lenne igazán jó ötlet, ha az állam venné át. Az alapanyaghoz hozzáférő nagyobb hálózatba csatlakozás nem a lehető legjobb opció, hanem az egyetlen lehetséges opció.

Ha rövid távon nem sikerül megoldásokat találni, akkor mi a rosszabbik forgatókönyv?

Ha jó pár hónapig nem lesz még kereslet, és segítségre se számíthatunk, az mindenképp a termelés csökkenésével fog járni. A termelés csökkenése a folyékony fázisú részlegünk teljes vagy részleges leállítását jelentené. Itt dolgozik a legtöbb munkavállalónk, de itt merülnek fel a legnagyobb gyártási költségek is. A tulajdonosaink, a magyar állam vagy egy potenciális stratégiai partner lehetnének azok, akik segíteni tudnának. Bármelyikük képes olyan pénzügyi segítséget nyújtani, amivel átvészeljük a legkeményebb időszakot. Egyébként az utolsó lehetséges pillanatig acélt fogunk gyártani, de egy idő után nem fogjuk tudni tovább fenntartani a termelést teljes létszámmal.

Egyáltalán nincs esély arra, hogy a részvényesek tegyenek pénzt a vállalatukba?

Itt visszakanyarodhatunk arra, amiről egyszer már beszéltünk. Azt hiszem, hogy a jelenlegi, járvánnyal is sújtott helyzet a tulajdonosok számára is különösen nehéz szituációt teremt.

Mit fognak tenni a következő hetekben?

Legelőször teljesítjük minden, még meglévő rendelésünket. A következő lépés, amiről már beszéltem, a munkaidő-csökkentés az adminisztratív munkatársaknál és rákényszerülhetünk további fájdalmas lépésekre. Sok függ attól, hogy milyen rendelésállományunk lesz a nyárra. Megpróbálunk olyan hamar leállni, ahogy csak lehet, hogy az említett karbantartási munkákat elvégezzük. És ha a piac újraindul, akkor ugrásra készen várjuk már a lehetőséget, hogy maximumra állíthassuk a kapacitásainkat. Nagyon bízom a Dunaferrben, de ez a mostani válság más: a legutóbbi válságnál a tulajdonosok aktívabb szerepet vállaltak, és volt piacunk, jelenleg pedig nincs. A piacot az EU is tudja még stimulálni, de a következő 2-3 hónap mindenképp kritikus lesz az acélipar és ezen belül a Dunaferr életében is.

(Borítókép: Az ISD Dunaferr Zrt. látképe Dunaújvárosban 2012-ben. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)