Eddig hatvan ország kapott a koronavírus alatt gyorshitelt az IMF-től, ebből öt európai, igaz, ők valóban a legszegényebbek. A hazai politikai felső vezetés mindenesetre azt nagyon rosszul élte meg, hogy Magyarországon is beszédtéma lett, hogy a rendkívül gyenge forint, a sérülékeny lakossági állampapír-állomány és az alacsony devizatartalék olyan öngerjesztő folyamatokat indíthat be, amelyek ismét szükségessé tehetik az egykoron hangos üdvrivalgással kiebrudalt IMF visszahívását. Ezt egyelőre el lehetett kerülni, de az ügynek következményei lettek.
A politika legtöbb részletéről szinte mindenkinek megvan a maga határozott véleménye. Még olyan összetett kérdésekről is gyakran és bátran fogalmazunk meg álláspontokat, mint
Ezekről a témákról gyakran folytatunk baráti körben beszélgetéseket, kritizálunk, egyetértünk.
Sokkal kevésbé jellemző, hogy a monetáris politikáról, kamatszintről, devizatartalékról, mindenféle, még a fogalmak szintjén sem ismert eszközökről, állományokról, swapokról vagy kamatfolyosókról beszélgetnénk.
Jó esetben nem is kell.
Ahhoz már valami rendkívüli eseménynek kell bekövetkeznie, hogy ez legyen a téma. Például az április eleji, fenyegetően gyorsan gyengülő forintárfolyamnak (ekkor a 360 forintos euró már valóság volt, a 370-es pedig közelítő realitás), vagy egy olyan váratlan személyi döntésnek (Nagy Márton MNB-alelnök távozásának), hogy ez a kérdés a gazdasági érdeklődésű, de azért szélesebb közönség számára is kinyíljon.
A koronavírus a nehéz helyzetben levő országokban azonnali likviditáshiányt okozott. Az IMF hatvan országnak nyújtott a vírussal összefüggésben gyorshitelt, Európában inkább szegényebb országok, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Koszovó és Moldova kaptak hitelt. Ezen a linken láthatók a folyósítások.
De bármily meglepő, még Magyarországon is volt olyan helyzet az elmúlt hetekben, amikor a legmagasabb szinteken (Varga Mihály pénzügyminiszter figyelmeztetései mellett Matolcsy György jegybankelnök és Orbán Viktor miniszterelnök bevonásával) kellett megoldást találni a forint gyengülése miatt kialakult helyzetre és az esetlegesen szükséges védekezési lépésekre.
A Félelem röviden arról szólt, hogy hiába fizet remek (öt évre, évenként 4,95 százalékos) kamatot az Állami Adósságkezelő központ (ÁKK) a Magyar állampapír (MÁP) Pluszra, ha a saját pénzügyeiben azért nem mindig kellően szofisztikált lakosság úgy ítéli meg, hogy még ez a remek kamat sem ellensúlyozza a forint gyengülését, akkor nehogy tömeges átváltás induljon meg.
A MÁP Plusz ugyanis érdemi veszteség nélkül bármikor visszaváltható, ha pedig a lakosság elkezdte volna tömegesen euróra váltani a megtakarításait, akkor a devizatartalékok nem lettek volna elegendőek.
Az egyik első védekező válasz az volt, hogy Magyarország a korábban tervezettnél nagyobb mértékben bocsátott ki devizakötvényt, de ebben a helyzetben a PM és az MNB régóta vezetői konfliktussal is terhelt rossz viszonya újrarendeződött.
A miniszterelnök ekkor határozottan megértette – többen tettek is róla, hogy plasztikusan lássa, hogy tényleg új helyzet van –, nem biztos, hogy rendben van az, amit oly sokáig olyan büszkén hangoztatott az MNB, nevezetesen, hogy nincsen árfolyamcélja, nem érdekli a forint gyengesége, hogy érték a világszinten is egyedülállóan alacsony magyar reálkamat, hogy nem baj az, hogy a carry traderek rákaptak a forintra.
Az ügynek következményei lettek, Nagy Márton alelnöknek le kellett mondania, a szükséges devizatartalékok kiszámításáért felelős ügyvezető igazgatóval csúnyább eset történt, ő abból tudta meg, hogy már nem számítanak rá, hogy egyszer csak nem tudott belépni a számítógépébe.
Nagy Márton helyett jött Virág Barnabás, ami kissé meglepte a piacot, mert
az hírlett, hogy Palotai Dániel főközgazdász léphet feljebb, de róla a piacon azt regélik, hogy Washingtonba készül, éppen az IMF-nél lehet magyar országképviselő.
De egyáltalán miért az MNB sara, ha sérülékeny a MÁP Plusz, hiszen az ÁKK, vagyis az államadósság kezeléséért felelős intézmény nem az MNB alá tartozik? Az ÁKK a magyar állam tulajdona, a tulajdonosi jog gyakorlója a pénzügyminiszter, korábban a nemzetgazdasági miniszter.
A PM és az MNB kívülről átláthatatlan pozícióharcában olykor elmosódtak a határok, de az adósságkezelésben egészen biztos, hogy a forinteladósodást propagáló MNB-nek döntő szava volt. Erre a legjobb példa, amikor Surányi György jegybankelnök a MÁP Plusz később valóban bekövetkező kockázataira figyelmeztetett a Portfolio.hu-n. Az érveket egyrészt a politika is megértette, másrészt nem a PM, hanem az MNB próbált ellenérvekkel válaszolni.
Bár a monetáris politika valóban nagyon kiélezett helyzetet teremtett, a nemzetközi likviditáspumpa egy időre elhárította a veszélyeket. A forint stabilizálódott (bár még mindig nagyon gyenge), de sok szempontból újraértékelődött minden az Orbán–Varga–Matolcsy-viszonyrendszerben.
Sokáig Matolcsy György állt nyerésre abban a viszonyban, amelyben a közvetlenül vetélkedő felek (mármint a jegybankelnök és a pénzügyminiszter) szinte szóba sem álltak egymással.
A versenyeztetés régi módszere a miniszterelnöknek, de e két poszton ilyen konfliktus súlyos hazai pénzügyi stabilitási kockázat.
Nagy Márton hirtelen elküldése jól jelzi, hogy hirtelen valami megváltozott, pedig hosszú évekig Matolcsy olyan karakterekkel bírt (határozottság, optimizmus, merjünk nagyok lenni, unortodox lépések, a nemzetközi sztenderdek helyett magyar út), ami nagyon kedves lehetett Orbán Viktor miniszterelnöknek.
Főleg ameddig ezek a karakterjegyek jól kommunikálható sikerekkel párosultak, mint
Ebből még akkor is kialakult egy sikermix, ha külön-külön mindegyik téma megérne egy misét. El lehetne mondani, hogy a forintosításban az Igazságügyi Minisztériumnak is nagy szerepe volt, hogy az önfinanszírozás egyfelől jó, de az arány mindig vitatható, hiszen stabil árfolyam idején kár lemondani az olcsóbb külföldi finanszírozásról, ahogy a tagadhatatlanul hasznos kamatcsökkentéshez is az nyitott teret, hogy a korábbi rezsim valamiért nem kezdte meg a programot időben, és a mérték itt is vitatható.
De ezek mégis tagadhatatlanul sikerek voltak, noha egy alapvető kérdés végig ott lebegett a jegybank körül: lehet-e hiteles, bizalomra alapuló, transzparens monetáris politikát csinálni úgy, hogy alapvető morális problémák merülnek fel az intézmény körül?
A jegybankkal kapcsolatos rendkívül súlyos kritikák a szélesebb közvélemény előtt elsősorban azt jelentették, hogy egy intézmény, amely a pénzügyi rendszer stabilitásán és tisztaságán is őrködött volna, egy kifejezetten átláthatatlan és egy belső bizalmi kör gazdagodását is szolgáló alapítványi rendszerbe fogott.
A Pallas Athéné alapítványok nyilvánosságra került dokumentumai még a sokat látott hazai közvéleményt is megdöbbentették. Elég, ha az egykori Vs.hu portál szétesésére gondolunk, vagy a közpénzek „közpénz jellegének elvesztése” című ikonikus kísérletre, ahogy a Fidesz megmagyarázta volna ezt az egészet.
Mindenesetre a Matolcsy család berobbant a magyar üzleti elitbe, a jegybankelnök fia gyártulajdonos-médiavállalkozó lett, és komolyabb felháborodást sem ez nem váltott ki, de még az sem, hogy elindulhatott, alapítványi pénzeket kezelhetett, majd földbe állt az NHB, vagyis Szemerey Tamás, Matolcsy György jegybankelnök unokatestvérének a bankja.
A monetáris politika iránt fogékony szakmai közvélemény előtt pedig kritika tárgya lett az unortodox eszközrendszer is, vagyis az a sokfelől toldozott-foltozott intézkedéscsomag, amely ugyan mesterségesen rendkívüli mértékben lenyomta az alapkamatot, majd a hazai, rövid piaci kamatszinteket is, de közben a magyar lakosságot meg is óvta a zéró kamatoktól (lásd MÁP Plusz).
Az MNB egy időben szinte folyamatosan növelte a befolyását, klasszikus és természeténél fogva birtokolt szakterületei mellett, sorra újakat is szerzett. A magyar bankrendszer, a pénzügyi stabilitási célok, a bankfelügyelet, a GIRO mellett egyre jobban dominálta a pénzügyi közvetítőrendszert (BÉT, KELER, garanciák, befektetővédelem), de odaférkőzött az államadósság-kezeléshez, sőt mindenféle gazdaságpolitikai, akár egészségügyi, demográfiai kérdésben is hallatta a hangját.
Annak pedig, aki megpróbálta az MNB-vel szemben megvédeni a területét, egyáltalán nem voltak jó esélyei.
Varga Mihály a 2013-ban kezdődő MNB kontra minisztérium (előbb NGM, majd PM) versengésben nyílt konfrontációba sokáig nem kezdett, úgy gondolhatta, hogy így is bőven van mivel foglalkoznia, de azért alighanem nem esett jól neki a térvesztés.
A két intézményben gyökeresen eltérően látták a világot.
Az MNB mindig mindenben a pénzügyi önellátás híve volt.
Deklaráltan kevésbé volt fontos neki a forintárfolyam, nem érdekelték a nemzetközi hitelminősítők, legyen kisebb az adósságteher, legyen belföldi a finanszírozás, akkor ezek nem annyira lényegesek. Matolcsy György vagy Nagy Márton ritkán vett részt nemzetközi egyeztetéseken, Palotai Dániel ügyvezető igazgató igyekezett helytállni.
Az NGM, majd a PM eközben inkább figyelt volna a nemzetközi befektetők véleményére is,
inkább igyekezett a hitelminősítők bizalmát is elnyerni, de ezek a hangok alig hallatszottak.
Amikor az MNB ezt a csatát megnyerte, akkor Matolcsy György és az MNB új kihívót kapott, a jegybank Lázár János és Spéder Zoltán kettősében látta az egyeduralkodó pénzügyi fennhatóságát veszélyeztető ellenfelet, mert nem tetszett az MNB-nek, hogy a szövetkezetek világa (takarékok, FHB, Magyar Posta) megpróbált kimenekülni az MNB felügyeleti kontrollja alól, és saját irányítást és kontrollt építettek volna ki szövetkezeti integráció címen.
Az MNB finoman, de határozottan ez ellen a világ ellen fordult, természetesen megint nyert is, és közben a többi kereskedelmi bankkal is egyre jobb viszonyt ápolt.
Az említett krízis és szabadesésszerű forintgyengülés egy ilyen, szinte már hegemón helyzetben kapta telibe a jegybankot. Hirtelen a legbátrabb, a leglazább dicsőséges jelzői átfordultak a leginkább kipécézett, a sebezhető szinonimájára.
Ekkor annak kellett elvinnie a balhét, aki a sokféle ötletet mindig lefordította gyakorlati lépésekre, akiről pontosan nem tudjuk, hogy maga mit gondolt, de aki képes volt konkrét intézkedésekben megvalósítani a politikai irányokat. Nagy Márton alelnök távozott.
A PM, amely addig évekig nyelt, egy finom döféssel halálos sebet vitt be.
A bástya leemelése a sakktábláról mindig fontos lépés, de a vezérek még állnak. Izgalmas küzdelemnek ígérkezik, hogy a külső körülményektől determinált szűk mozgástérben mennyire marad meg a magyar monetáris út, vagy mennyire simulunk bele abba, ami a nemzetközi szokvány.
(Borítókép: Thomas Trutschel/Photothek via Getty Images)