Minden fejlett országban divatos arra panaszkodni, hogy sokkal magasabbnak érezzük az árak növekedési ütemét, mint amit a helyi KSH hivatalosnak állít. De miért van ez? Például azért, mert sokszor tényleg igazunk van.
Ha meg akarjuk érteni, hogy hol lehet a hiba, akkor meg kell nézni, hogy hogyan mérjük az inflációt.
Ez ráadásul nem is csak egyénileg érdekes nekünk, de minden ország gazdasága alapvetően az árstabilitásra épül, emellé a szociális kiadások egy része is az inflációhoz kötött, az árváltozások minél pontosabb mérése ezért kulcsfontosságú szerte a világban. Arról most nem is beszélve, hogy lényegében az egész közgazdaságtanban megkerülhetetlen az árak hordozta információ használata.
Az árak mérését általában valamelyik statisztikai hivatal, nálunk a KSH csinálja, és fogyasztóiár-index név alatt fut. Itt a lakosság által jellemzően vett összes holmit és szolgáltatást megpróbálják összerakni, és az árak változása lesz maga az infláció. A különböző elemeket súlyozottan átlagolják, hiszen sokkal ritkábban veszünk mondjuk hároméves, 1.6-os Volkswagen Golfot, mint 150x30 centiméteres, poliészter női kendőt.
Nagyjából ezerelemű ez a lista, évente frissítik, itt le is tudja tölteni. A gyakorlatban a KSH területi emberei járják a boltokat, piacokat, éttermeket és felírogatják az árakat, egy termékfajtáét havonta akár 130-szor is. Néhány árat néznek neten is, bizonyos szolgáltatásoknak pedig hatósági ára van, mint az a rezsicsökkentéssel feltehetőleg mindenkinek mélyen beleégett az agyába.
Évtizedek óta hasonlóan csináljuk, mondjuk régen lényegesen több termékfajtát és szolgáltatást figyeltünk meg, 1992 előtt 3100-at és még 1998-ban is 1600-at, a mostani 938-hoz képest. A listánk mondjuk első ránézésre most is elég jól lefedi azokat a holmikat, amiket venni szoktunk, akkor mi a baj?
Nos, igazából felsorolni is nehéz.
A legkézenfekvőbb dolog, amiért úgy érezzük, hogy máshogy változtak az árak, mint azt a fogyasztóiár-index mondja, az az, hogy senki nem veszi meg rendszeresen ezen termékek súlyozott átlagát. Sőt, ezen termékeknek csak egy nagyon kis részét vesszük meg, ezen belül is sokkal jobban emlékszünk azok áraira, amiket gyakran veszünk.
Nagyon leegyszerűsítve, ha valaki főleg almát vesz, az úgy érezheti, hogy 2016 óta megduplázódtak az árak. Aki pedig főleg 95-ös benzint akar fogyasztani, az épp úgy érezheti, hogy alig van infláció.
A KSH ugyanis kiteszi nagyjából száz jószág havi mért árait, így eljátszhatunk néhány modellszerű fogyasztói kosár inflációjával ezek alapján is. Vegyük mondjuk életszerűbb terméksúlyozással:
Ilyen emberek nem létezhetnek, de az jól látszik, hogy nagy különbségek jöhetnek ki eltérő fogyasztási szerkezet mellett. Anna ebben a felállásban jogosan érezheti úgy, hogy évek óta stabilak az árak, mintha nem is változott volna semmi. Balázs pedig csak kapkodhatja a fejét, hogy pár évvel korábbhoz képest rámegy a gatyája is a bevásárlásra, pedig kitartóan úgy él, mint valami csavargó egy Rejtő-regényből. A valóság azonban még ennél is cifrább.
Az még egy természetes dolog, ha a KSH listáját végignézve a holmik döntő többségéért soha nem fizettünk, hiszen különbözőek vagyunk, a hipermarketben sem veszünk meg mindent. Ráadásul egy nagyobb boltban simán lehet 50-60 ezer fajta árucikk, itt pedig szolgáltatásokkal együtt is csak ezret nézünk és abban bízunk, hogy ha a legújabb fajta társasjátékok nincsenek is a listán, talán együtt fog mozogni az áruk a Monopolyéval.
Kicsit furcsa mondjuk, hogy okostelefonból csak az androidosok drágulása érdekli a KSH-t, a cider árát megfigyelik, de a feltehetően népszerűbb whisky-ét nem, miközben a ruháknál olyan részletességig mennek le, mintha valami divattervezőt is bevontak volna.
A KSH oldalán nem található definíciós lista, így csak a beavatottak tudhatják, hogy mondjuk mi a különbség a férfidzseki és a férfi átmeneti kabát között (mindkettő műselyem vagy szintetikus selyem béléssel) vagy hogy honfitársaink mire használnak egy férfi plüss köntöst. A nőknél ráadásul egybevették a dzsekit a télikabáttal. Mondjuk a női szekcióhoz tényleg csak a fekete övesek merészkedjenek, csak cipőfajtából van vagy nyolcféle.
Vannak nagyon avíttnak tűnő dolgok is, valószínűleg sokan a múlt évezredben küldtek utoljára sima, szabványméretű levelet belföldre, ingyen se kellene nekik CD lemezjátszós hi-fi torony, és legfeljebb a tábortűzhöz tudják elképzelni az 1:40000 arányú, hajtogatott turistatérkép mai funkcióját. Ettől még nem kizárt, hogy titokban fél Magyarország megőrül ezekért, de egyébként
nem is okozhatnak túl nagy gondot,
mert elenyésző súllyal esnek latba. Ezeket még betudhatjuk annak, hogy muszáj kompromisszumokat kötni az ilyen statisztikai megfigyelésnél, tökéletes ilyen módszerrel sose lesz.
Mivel évente frissíti a KSH ezt a listát, tavalyhoz képest is lettek kisebb változtatások ezen mérőlistán. A teljesség igénye nélkül egyszerűsítették a melltartófazonokat egy általánosabb kategóriába, bejött a testápoló, a digitális mérleg, a szárítógép, a cider, a barna rizs, a zab- és rizstej vagy épp újravariálták a megfigyelt új autók típusát. Kikerült például a Bacardi Breezer, az energiatakarékos izzó és egy csomó belföldi nyaralás ára. Utóbbinál a kempingezés átlagos árára, a balatonfüredi, fonyódi zalakarosi vagy épp hajdúszoboszlói 3-4 csillagos szobaárakra érdemes gondolni.
Vannak olyan tételek is azonban, amikre igen sokat költünk, mégsem jelennek meg jól a hivatalos inflációnkban. A legtöbbször előkerülő fő probléma, hogy
a lakhatás költségei iszonyúan alulsúlyozva jelennek csak meg nálunk.
Aligha kell bárkinek is ecsetelni, hogy mennyire elszálltak a lakásárak nálunk, egy budapesti pályakezdő fizetésének több mint fele is elmehet valami városszéli garzon bérleti díjára is. De akik ezt kiküszöbölve lakást vesznek, azok is szembesülnek megugrott árakkal, ha egyszer nagyobb lakásba költöznének, ha nem is mindenki minden évben.
Ez az emberek egész életének egyik legnagyobb kiadása, ehhez képest Magyarországon 1,2 százalékos súllyal kívánjuk szerepeltetni a bérleti díjak alakulását. Ez még az EU-ban is alacsonynak számít.
Az Eurostatnak elküldött 2019-es adataink (HICP) szerint a magyarok az adózás utáni jövedelmük 1,2 százalékát költik arra, hogy fedél legyen fejük fölött. Ez elég kevéssé reális feltevés, az átlagkereset alapján így átlagosan havonta 3300 forintra jön ki. Máshogy nem jelenik meg nálunk az ingatlanárak változása az inflációban, dacára, hogy a valóságban igen.
Az USA-ban 30 százalék körüli súllyal fut a lakhatás költségeinek beszámítása rezsi és egyebek nélkül. Igaz, az USA-ban beszámítják az imputált bérleti díjakat is, ami azt jelenti, hogy a lakástulajdonosok mennyit fizetnének, ha bérelniük kéne a lakásukat. Ez a 30 százalék úgy jön ki, hogy 6-9 százalék körül súllyal szoktak megjelenni náluk a tényleges bérleti költségek, és 22-25 százalék körülivel az imputált bérleti díjak.
Európában ez utóbbit nem számolják bele, közös problémánk, a KSH például 2012 óta nem számolja. De az Európai Központi Bank most észlelte, hogy ez így igen komoly torzítást visz az inflációs számainkba. Év elején fel is hozták, hogy gondolkozni kéne az ingatlanárak valamilyen hasonló szerepeltetésén, csak közben megjött a járvány.
Ez egyébként nem kis tétel elszálló lakásárak mellett. Az elmúlt évek 2-3 százalékos inflációja helyett duplája is kijöhetett volna a KSH-nál, ami a rövid távra optimalizált gazdaságpolitikánkat is nagyobb óvatosságra inthette volna.
Extra gond még nálunk, hogy még ezt a szinte érdektelenül kicsi bérleti díjat is elég kevéssé szofisztikáltan mérjük. Piaci áron van egy kategória a „30-40 m2-es lakás havi bérleti díjára” meg egy az „50-60 m2-esre”. Ha a különböző női cipők árát ilyen őrült részletességgel mérjük fel, akkor valószínűleg az ingatlanok bérleti díjainál is futhatná ennél sokkal többre.
Érthető okokból nehéz felmérni a hálapénz áremelkedését, noha valószínűleg sok, és egyre több pénzt hagyunk az állami egészségügy forrásainak kipótlására. Vagyis hát igazából nem is tudjuk, hogy mire, abszolút nem tudni, hogy pontosan mit is veszünk az adott borítéknyi pénzért. Hasonló lehet a helyzet a legtöbb más illegális tranzakcióval, bár pont az illegális kábítószerek árai nem nagyon változtak.
Az egészségügyhöz visszatérve a KSH igazából nem mérte például a magánegészségügyi szolgáltatások árainak egekbe szökését se. Az elmúlt két évben gombamód szaporodtak a magánszolgáltatók, és úgy néz ki, hogy egyre többen fizetnek sokat azért, hogy például minimalizálják annak az esélyét, hogy kórházi fertőzésben haljanak meg. Mindenesetre egy begipszelés lehet húszezer forint, egy gyomortükrözés százezer vagy egy szülés simán kerülhet másfél millió forintba is.
Vagy hogy a gyászos helyzetben lévő közoktatás mellett illene mérni a magánórák emelkedő költségeit is. Nem csak az angol, a matek vagy magyar különórákra érdemes itt gondolni, de például a logopédia vagy a gyógytorna ára is ide tartozhat. Arról nem is beszélve, hogy például közoktatásban hangszertanítás gyakorlatilag nem is létezik nálunk. Ha kispóroljuk a pénzt az iskolákból, attól még a szülők nagy része nem legyint a gyerekére, hogy így jártál, nekik kell a nap végén kifizetniük a hiányzó forrásokat.
És ha fentieket sikerül megoldani, akkor jönnek még csak az olyan felvetések, hogy helyesen értjük-e a hazai inflációt, ha egyre többen veszik a poliészter női táskájukat egyenesen Kínából, a laptopjukat az USA-ból, a cipőjüket pedig Angliából. Vagy mit kezdünk azzal az inflációval, ha éppenséggel egyre több adatunkkal, netán az ismerőseink adataival fizetünk bizonyos jószágokért.
Borítókép: MTI / Jászai Csaba