Míg a pandémia alatt jelentősen csökkent a meghirdetett állások száma, ahogy nyit a gazdaság, úgy térünk vissza a szokásos kerékvágásba e téren is. A szokásos munkaerőpiaci gyakorlatot viszont sokan bírálják. Elég a fejvadászoldalak kommentfalait végigolvasni, és egy felmérés szerint is erősen problematikus a hazai módi.
Gyakran épp csak az nem derül ki egy álláshirdetésből, hogy
Ha a legnagyobb honi álláskereső portál 13 669 nyitott hirdetését a pontos címmel rendelkező cégekre szűkítjük, rögtön kevesebb mint felére csökkennek a találatok (6247 darab). Ha pedig a kínált fizetésre összegszerűen vagyunk kíváncsiak, csupán 599 tételt dob ki a kereső (aminek tizede külföldi munka), tehát kevesebb mint az összes aktív hirdetés öt százalékát. Ha csak a magyarországi lehetőségeket nézzük, a négy százalékot sem éri el ez az arány. Mindennek olyan hangulata van, mintha az álláskeresés csupán egyirányú folyamat volna, s kizárólag a munkaadók válogathatnának a jelentkezők közül.
Ehhez képest egyre több embernek fontos, hogy mely cégeknél vagy milyen cégtípusoknál hajlandó egyáltalán dolgozni, tehát mihez adja a nevét. Márpedig ez rejtély marad, ha egy (sokszor nem is céges) e-mail-cím szerepel csupán a felhívásokban. Praktikus okokból a munkavégzés pontos helye is számít, hiszen rengeteg munkavállaló számára kizáró ok, ha túl sokat kell utazni egy munkahelyre, vagy ha teljesen kieső a helyszín a család napi rutinjához képest. (Meglepő, de az otthoni munkavégzésre kereső hirdetések aránya a járvány idején sem nőtt.)
Az már szinte kommentárt sem érdemel, hogy az „izgalmas, változatos munka” típusú prózaversek felnőtt emberek esetében nem helyettesítik a feladatok konkrét megnevezését. Aki olvasgatott már álláspályázatokat idehaza, unalomig ismeri a semmitmondó kódszavakat: „dinamikusan fejlődő cég” keres „vidám csapatába”, „kellemes környezetbe”, s persze a leggyakoribb: „versenyképes fizetésért”.
A versenyképes fizetés említése különösen akkor értelmezhető nehezen, ha ugyanazon hirdetés egyben fizetési igény megjelölésével várja a jelentkezéseket. Arról nem szólva, hogy a reális fizetési elvárás megadásához alapvető volna tudni a munkaadói cégméretet, ami az anonim hirdetésekből per definitionem nem derülhet ki.
Nem csoda tehát, hogy egy 2018-as iparági felmérés szerint
az álláskeresők többsége a bér, a helyszín, a munkakör és cégnév említését hiányolja leginkább a hirdetésekből.
Sérelmezik továbbá, hogy absztrakt személyiségjegyekkel teli elvárások hosszú listái közt kell böngészniük, miközben még mindig nem tudni, hogy ki keres, mire és mennyiért. Amikor pedig az efféle hirdetések még motivációs levelet is kérnének a jelentkezőktől, az már a tragikomikum határmezsgyéit súrolja többek szerint, hiszen arról kellene kisesszézni, hogy miért is csábít minket ennyire a totál ismeretlen.
Körülnézve a régiónkban, nincsen ez mindenhol ugyanígy. A hirdető neve és a kínált fizetés hol azért szerepel a felhívásokban, mert kulturálisan így kézenfekvő, hol pedig azért, mert egyenesen jogszabály írja elő.
Ausztriában 2011 óta törvényileg kötelező feltüntetni a kínált bér minimumát az álláshirdetésekben. A helyzet annyiban speciális, hogy az egyes pozíciókhoz ott ágazati bérminimumok tartoznak, amelyekről a munkavállalói érdekképviseletek állapodnak meg a kormánnyal. A tapasztalatok és a képességek függvényében ezektől természetesen el lehet térni, de csakis fölfelé.
Tehát minden álláskereső számára azonnal kiderül, hogy minimum mennyi lesz a fizetése, ha elnyeri a meghirdetett munkát. A rutin, a kompetenciák és a korábbi teljesítmények igazolásával pedig jó eséllyel még annál is magasabb bérre számíthat – ez már egyedi megállapodás kérdése.
2018 májusában Szlovákia is kötelezővé tette a fizetés megadását, amitől tilos a gyakorlatban eltérni, tehát nem lehet kevesebbet ajánlani a valóságban sem, mint amennyi az álláshirdetésben szerepelt. Hirdetésnek minősülnek a közösségi médiában közzétett felhívások vagy akár a szórólapok is, formai trükkökkel sem lehet kijátszani a törvényt tehát. Tilos továbbá a pár év kitartó munka után elérhető fizetéssel érvelni,
azt az összeget kell kiírni, ami a leszerződés pillanatától járni fog, nem az inspiratív (értsd: cseles) álomforgatókönyveket.
A szlovák törvényhozók félelme kezdetben az volt, hogy mindenki csupán a minimálbért fogja majd feltüntetni a hirdetésekben, hogy tessék-lássék alapon megfeleljen ugyan az új előírásnak, de azért mégse terítse ki a lapjait teljesen mindenki előtt. Ám gyorsan kiderült, az aggály alaptalan: a munkaadók hamar rájöttek, hogy ha a megfelelő pályázókat kívánják bevonzani, akkor a konkrét pozícióhoz tartozó, tehát ténylegesen várható fizetéseket kell megadniuk felhívásaikban.
(Borítókép: Mintegy 1500 munkahely kínálatával 20. alkalommal rendezték meg a Debreceni Egyetemen az Állásbörze és Karriernapot 2017. április 26-án. Fotó: Oláh Tibor / MTI)