A kriptovaluták és a hagyományos bankrendszer – valamint az általuk kezelt pénzeszközök – közötti egyik legfőbb különbség az, hogy míg az előbbinél pár kattintással akármennyi „számlát”, azaz tárcát nyithatunk azonosítás nélkül, addig a bankoknál ezt csak szigorú ügyfélazonosítást követően tehetjük meg, ezáltal minden tranzakció láthatóvá válik a bankok és a hatóságok számára. De ez igazából előny vagy hátrány? Blokklánckripto-sorozatunk második részében ezt a kérdést járjuk körbe.
A kriptovaluták, illetve az azokat tároló tárcák anonimitása körül több mint egy évtizede megy a balhé, miszerint „nyilvánvalóan” csak az használ kriptovalutát, akinek valami takargatnivalója van a bankok vagy a hatóságok előtt. Ez a fajta kommunikáció, illetve elmélet az elmúlt években már azért finomodni látszik, hiszen a magánfelhasználók mellett egyre több céges felhasználója és elfogadóhelye is van a decentralizált virtuális pénzeknek.
Amikor valakire – legyen az egy családtag vagy egy bank – bízzuk a pénzünket, akkor a legfőbb kérdés, hogy megbízunk-e az adott személyben vagy intézményben. A bankoknál a hosszú évtizede tartó márka- és bizalomépítés mellett a Magyarországon honos kétszintű bankrendszer – ezáltal a Magyar Nemzeti Bank ellenőrző, illetve szabályozó testületei –, illetve az Országos Betétbiztosítási Alap garantálja azt, hogy ha berakunk pénzt egy bankba, és az valamilyen okból fizetésképtelenné válik, akkor a betéteseket fejenként 100 ezer euróig 20 napon belül kártalanítja. A probléma ezzel – illetve a kriptoanarchisták szerint az egész bankrendszerrel – nemcsak a 100 ezer euró feletti összegek potenciális elveszítése, hanem az elmúlt évtizedekben világszinten divattá vált, terrorizmusra fogott túlzott ellenőrzés. Ma már Magyarországon sem lehet 5 millió forint felett berakni készpénzt forrásigazolás nélkül bármilyen bankszámlára, valamint sok esetben a készpénz hozzáférhetősége, likviditása is erősen korlátozva van a bankfiókok nyitvatartási idején kívül a 100–300 ezer forintos bankautomatás kivételi limitekkel.
A kriptovalutákat kiszolgáló blokklánc – azaz a matematika és a kriptográfia – pont arra való, hogy ezeket a problémákat megoldja. A bitcoint és társait illetően nem kell semmilyen intézményben megbíznunk ahhoz, hogy úgymond biztonságban tudjuk a pénzünket, cserébe viszont borzasztó nagy volatilitása (azaz árfolyamingadozása) van a decentralizált pénzeknek. Ez azért van, mert míg a jegybank a monetáris politikai eszköztárával tud hatással lenni a nemzeti valuta – esetünkben például a forint – árfolyamának alakulására, addig a kriptovalutáknál ezeket a hatásokat azok tudják elérni, akik nagy számú coint tartanak az adott pénzeszközből, és azokat esetenként piacra bocsátják az erre kialakított tőzsdéken keresztül.
Magyarországon – mint a legtöbb európai országban – többszintű nyilvántartással működik a bankrendszer, melynek egészére csak az arra hivatott szervek láthatnak rá. A lakosság csak néhány publikus adatot ismerhet meg, de a kibocsátott pénzek valós útját nem ellenőrizheti. Az adott egyén a saját számlatörténetét ismeri, de más bankszámlájának az előzményeihez nem férhet hozzá. Nem úgy, mint a kriptovalutáknál: ha ismerjük az adott „számla”, azaz tárca számát, akkor az adott blokklánc úgynevezett „explorer” webes alkalmazásában bármikor, bármelyik számlának az egyenlegét és a számlatörténetét láthatjuk. A számlatörténetben a banki számlákkal ellentétben azonban csak a forrás- és céltárcák számát láthatjuk, nevet vagy bármilyen azonosítót nem. Ilyen módon
tehát teljesen nyitott a főkönyv, az összes valaha történt tranzakciót bárki, bármikor ellenőrizheti, minden egyes coin teljes életútját nyomon lehet követni.
Ugyan a személyazonosságokat senki sem láthatja, de minden identitás minden tranzakciója kitörölhetetlenül rögzítésre kerül a blokkláncon, melyet csak a „számlák”, azaz a tárcák címének birtokában tudunk személyhez kötni.
A hagyományos bankrendszerben egy tranzakció végrehajtásához az ügyfél tájékoztatja a bankját, hogy kinek és mekkora összeget kíván utalni. A bank hajtja végre a műveletet, melynek lebonyolításában akár több közvetítő intézmény is részt vehet, míg meg nem érkezik az összeg a fogadó fél bankjához. A blokkláncban egy tranzakció egy digitális aláírással ellátott üzenet, melyet a kódokba foglalt protokoll szerint ellenőriz a rendszer, azt vizsgálva, hogy alá van írva-e a tranzakció, és hogy a nyilvántartásban elegendő mennyiségű bitcoinnal rendelkezik-e az aláíráshoz tartozó publikus kulcs.
A bankrendszerben – ahogyan azt már megszoktuk – a pénzünk minden esetben a banknál van, csak a számunkra elkülönített számlákon jelenik meg és férhető hozzá számunkra. A bankok azért tartják a pénzünket maguknál, hogy a betétesek által berakott pénzt nagyobb kamatért kihelyezzék, és a likviditási garanciákért – például lekötött betétek esetében, amikor garantáljuk, hogy X ideig nem vesszük ki a pénzünket – nagyobb kamatokat kínálnak.
A kriptovaluták esetében kétféle tárca létezik:
Ugyanakkor hiába van non-custodial tárcánk, és tároljuk azon a kriptovalutánkat,
a bizalom szükségessége nem tűnik el a rendszerből.
A kriptovalutákat illetően a szabályozás és a geoszintű, illetve pénzmennyiség decentralizációs foka az, ami a bizalmat befolyásolhatja. Ha például a coinok többsége egy tárcán, vagy egy emberhez, vagy szervezethez köthető tárcá(ko)n van, akkor az a valutánk árfolyamát illetően kockázatos lehet, ahogyan az is, hogy ha például a bitcoint bányászó gépek többsége egy országban található, ahol fennállhat a veszélye egy esetleges államosításnak vagy túlszabályozásnak a nagy teljesítményű számítógépeket, vagy magát a bányászatot illetően. Az egyén felelőssége tehát az, hogy a hagyományos bankrendszerekbe vetett hit, bizalom és garancia, vagy pedig a kriptókban rejlő egyéb kockázatok azok, amelyekkel együtt szeretnénk élni megtakarításaink, illetve mindennapi pénzkezelésünket illetően.
(Borítókép: Michael Nagle / Bloomberg / Getty Images)