Hogyan mérik a versenyképességet?

Alapvetően három megközelítésről beszélhetünk. Az egyik rengeteg információt sűrít össze, és ez alapján hirdet rangsort – ilyen például a Világgazdasági Fórum (WEF) Global Competitiveness Reportja, vagy az IMD versenyképességi rangsora; ezek a legmeghatározóbb indexek. E koncepciókban benne van az intézményrendszertől kezdve a makrogazdasági adatokig, népességadatokig sok minden. Van egy másik véglet, amikor lényegében vállalati szemszögből nézve egyetlen kérdést vizsgálnak: mekkora a munkaerő költsége? Ez azt feltételezi, hogy tulajdonképpen a tőke mindenhol ugyanannyiba kerül – például egy gépet beszerezni nagyjából mindenhol ugyanakkora költség.

Vannak továbbá olyan mutatók, amelyek a bérköltség alapján vetik össze a különböző országokat, így mutatva meg, hogy alakul a versenyképesség. A harmadik megközelítés, amely leginkább az OECD Doing Business-riportjával jellemezhető, bár nem versenyképességi mutatónak szánják: vállalati szemszögből nagyon praktikus kérdésköröket minősítenek csak – például cégbejegyzést, építési engedélyeket, a közművekhez vagy a hitelhez jutást érintő kérdéseket –, amelyek kifejezetten a cégek számára fontosak. Ezek alapján minősítik az országokat, adnak pontokat, és ugyanúgy képeznek rangsort, mint a nagy összesítő indexek. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy a versenyképességet mi alapján értelmezzem.

Mi alapján érdemes?

A nagy összesítő indexek – főképp a WEF-é – igazából egyfajta fejlettségi szinttel keveri össze a versenyképességet, pedig én ezt a két dolgot elválasztanám. Közben azt is hangsúlyozzák – leginkább az IMD –, hogy a tőkevonzó képességet értik versenyképesség alatt, és azt feltételezik, hogy a tőkeberuházóknak nagyon sok szempont fontos – az üzleti etikától egészen a munkaerőpiac rugalmasságáig, vagy hogy mekkora az infláció vagy a szervezett bűnözés mértéke. A gyakorlatban viszont inkább olyan visszajelzések érkeznek a nemzetközi beruházásoknál, hogy nagyon kevés, a vállalatvezetők szerint fontos dolog dönti el, hova helyezzék a beruházásaikat.

Pedig szoktunk beszélni adóelőnyökről, üzleti költségekről és így tovább, de nem ezek a döntő kérdések. Tehát a versenyképesség mérésében van az az eset, amikor egyszerre nagyon sok szempontot próbálunk összesűríteni, de valójában ha tőkevonzó-képességként értelmezem a versenyképességet, nincs ennyi szempont, amelyek alapján eldől, hova kerülnek a beruházások.

Nincs annak rossz üzenete, hogy Magyarország az olcsó munkaerejével versenyez?

Ha Magyarországot például Csehországgal vetjük össze, amely hasonló technológiai fejlettségű ország, akkor – úgy gondolom – ebben nincs semmilyen negatív tartalom. De ha úgy vetül fel a kérdés, hogy milyen iparágakat vonz be az olcsó munkaerő, akkor

Tehát kicsit furcsa, hiszen a béradat valaminek az eredménye, ahogy az is, hogy ide eleve alacsonyabb kitermelésű ágazatok kerülnek.

Miként lehet ebből kitörni?

A kitörés arról szól, hogyan tudna átesni a magyar gazdaság egy iparági szerkezetváltáson, hogyan tudna minél több fejlesztő típusú mérnöki munkát behozni a gyártó típusú munka helyett. A legfontosabb ebben a kihívásban az, hogy erről a multinacionális cégeket kell meggyőzni, hogy nagyobb arányban helyezzenek ide ilyen típusú tevékenységet. Természetesen ehhez olyan munkaerő kell, aki képes ezeket a tevékenységeket elvégezni. Egyszerre kell meggyőzni a globális cégeket és felkészíteni a hazai munkaerőt. Nyilván ezekhez képest egyszerű az összes többi kérdés: milyen adóelőnyöket, milyen telephely-lehetőségeket, milyen kedvező üzleti környezetet kínál a gazdaságpolitika. Ez nagyon komoly kihívás, hiszen az oktatás eredménye évtizedes távlatban képes csak beérni, a külföldi nagy cégek ellátási láncait pedig szintén nem könnyű földrajzilag átalakítani.

A Covid-járvány – állítólag – ráébresztette arra a globális cégeket, hogy a nemzetközi ellátási láncok nagyon sérülékenyek. Bár vannak olyan kutatások, amelyek azt mutatják, hogy eddig sem igazán globális termelésű láncok voltak. Mindenesetre jelenleg még inkább várható az, hogy a termelési láncok regionálissá válnak. Azaz egy-egy kontinens vagy térség ellátását nem egy világ egészén megszervezett termelési lánc fogja ellátni, hanem fel lesznek darabolva. Itt lehet az a olyan pont, ahol a magyar gazdaságpolitika megtalálhatja, hogy ha a cégek áthelyeznének bizonyos, magasabb hozzáadott értékű tevékenységet, akkor – mondjuk – európai vonatkozásban Magyarországra helyezzék. Ezzel az a probléma, hogy ezek a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek általában nem fizikailag kapcsolódnak be a szállítási láncokba: például kutatás, pénzügyi szolgáltatás, ahol az immobilitás és a járvány nem akadályozza az adatforgalmat.

Az IMD egyik alindexe szerint a magyar cégek versenyképessége csak az 56. helyre elég az 59 országot felvonultató listán. Hogy lehet egy ország versenyképes, ha nincsenek versenyképes cégei?

Többféleképpen. Mondhatom azt, hogy költségoldalról nézve tőkevonzó vagyok, és ezt tekintem versenyképességnek; ha pedig a növekedési képességeimet és a megújuló termelékenységjavító képességeimet tekintem versenyképességnek, ebben az összehasonlításban viszont hátul vagyok. Tehát úgy lehet előállítani módszertanilag ezt a helyzetet, hogy darabjaira bontom a versenyképesség értelmezését, és az egyikben jó vagyok – például tőkevonzó képességben, alacsony költségszintben Magyarország előnyösebb, mint Csehország, de innovatív kapacitásban és a technológiai fejlesztésekben viszont hátrányban vagyunk. Komoly probléma a cégek innovációs képessége, amiben akár még Lengyelország is megelőzi Magyarországot. Például milyen intenzíven tudnak megjelenni a startupok a magyar gazdaságban, milyen mértékben tudják évente megsokszorozni a bevételüket – általában a startupoknál abban mérik a sikerességet, hogy hány ezerszeresére tudják növelni évente a bevételüket. Ezekben a mutatószámokban, a bejegyzett licencekben és a startupok bevételsokszorozódásában Magyarország rosszul áll.

Sokak szerint a Covid-járvány utáni időszak lehetőség Magyarország számára, hogy meglegyen az áhított versenyképességi fordulat. Ez valóban így van, vagy hozott anyagból dolgozunk?

Itt is többféleképpen értelmezhető, hogy mire van lehetőség. Egyrészt a növekedési ugrásra: úgy tűnik, hogy elég egyértelmű a helyzet, hiszen a magyar gazdaságban rövidebb ideig kellett azokat a korlátozásokat fenntartani, amelyek tényleg visszafogták a gazdasági tevékenységet, szemben a Magyarországnál fejlettebb országokkal. Ennek következtében

Ez mit jelent  a versenyképesség szempontjából ?

Itt már mérni kellene a 2020-as év eredményeit, hogy valóban arra használták-e a magyar cégek más országok cégeihez képest ezt az időszakot, hogy javítsanak a termelékenységükön. Például ha valaki felújította egy üzemegységét vagy éttermét (például kifestettek, bútorokat cseréltek), az nem termelékenységjavító intézkedés. Ha viszont egy cég robotizálta az üzemi tevékenységét, az már termelékenységjavító képesség. Erre még nincs rálátásunk. Akkor lehet majd elmondani, hogy Magyarország meglovagolta a Covid-járványt a versenyképesség szempontjából, ha megmutatkozik majd a vállalati termelékenységi adatokban, hogy valóban nagyobb volt a termelékenységjavulás a többi országhoz képest.

A gazdaságpolitikának vannak eszközei – például különböző ösztönzők – arra vonatkozóan, hogy rávegyék erre  a cégeket ? Vagy kizárólag a vállalatokon múlik?

Vannak, hiszen elsősorban nem a multikat kell ösztönözni, ők ugyanis technológiai vezetők a saját ágazatukban. A kkv-szektorban tud és szükséges is lépnie a gazdaságpolitikának, és ebben van is elérése. Olyan ösztönzőkre kell gondolni, mint például a célzott hitelek, támogatások és adókedvezmények. Ezekkel operál is az állam, hiszen eleve vannak beruházási adókedvezmények, különböző fejlesztési programok, finanszírozások, hitelprogramok, amelyekkel támogatják a kkv-kat. A magyar gazdaságpolitika folytathatna olyan tevékenységeket is, amelyekkel a kutatás-fejlesztési szektort hoznák össze a magyar kkv-kkal.

Például az egyetemi szektor esetében több szakképzés és kutatás ráépül az autóiparra, erre több példa is van. Hasonló összefonódásokat kis- és középvállalkozásokkal is ki lehetne alakítani például a műszaki felsőoktatásban. Ennek lehetne olyan következménye, hogy a vállalkozások szélesebb körben vennék igénybe a digitalizációs és robotikai fejlesztéseket. Ebben nemcsak a gazdaságpolitikának, de a körülötte mozgó lobbiszervezeteknek is lehetne mozgásterük – például a különböző kamaráknak, iparági érdekképviseleteknek, amelyek egyébként láthatóan nagyon erősen tudnak hatni a kormányzati szemléletre akár foglalkoztatáspolitikai, szakképzés-politikai, akár az iparági támogatások kérdéskörében. Tehát ezt a fajta digitalizációs folyamatot is tudnák katalizálni, hiszen ezek a kamarák állnak közvetlen kapcsolatban a kkv-kkal.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közreműködésével jött létre.

(Borítókép: Kutasi Gábor / NKE)