Már tavaly is több önkormányzat és szakmai szervezet kongatta a vészharangot, hogy a kormány dobjon mentőövet az elszabadult gázárak miatt bajba jutott távhőszolgáltatóknak. Az orosz–ukrán háború ráerősített és tartósította a magas gázárakat, ezért a kormány előbb decemberben, majd április 28-án igyekezett feloldani az akut problémákat. A hosszú távú megoldás azonban olyan önfenntartó finanszírozás lehet, ami előmozdítja a szektor zöldítését, kihasználja a kínálkozó kedvező EU-s támogatási forrásokat, és nem ró túlzott terhet a lakosságra.
A tavalyi energiaár-emelkedést követően több város is kifejezte már aggodalmát a távhőszektor jövője miatt, arra kérve a kormányt, hogy valamilyen megoldással segítse ki a bajból az elszabadult, várhatóan hosszú távon is magas gázárak miatt lehetetlen helyzetbe került távhőágazatot. A kormány decemberben első lépésként megemelte a távhőtermelők értékesítői díját, valamint a távhőszolgáltatók részére kiutalható távhőszolgáltatási támogatás mértékét, mely összességében magával vonta a távhőkassza 7,5 milliárd forintos emelésének szükségességét. A távhőkassza arra szolgál, hogy megtérítse a szolgáltatók veszteségit, amikor – mint most – a távhő átvételi ára az egyéb költségekkel együtt meghaladja a rezsicsökkentésben szabályozott fogyasztói árból származó bevételt.
A szektor működésének támogatása a távhőkasszából átmenetileg tehát megoldott ugyan, de annak mértéke a villamosenergia-fogyasztók által megfizetett kapcsolt szerkezetátalakítási díj mértékétől függően korlátozott, és ennek a keretnek már idén is több mint duplájára (körülbelül 90-100 milliárd forint) lenne szükség a hiány pótlásához. A problémahalmaz tartós megoldásához olyan finanszírozási formát kellene találni, amely önfenntartó, előmozdítja a szektor zöldítését, kihasználja a kínálkozó kedvező EU-s támogatási forrásokat, és mindezekkel együtt sem ró túlzott terhet a lakosságra.
Hogy a problémát megértsük, kicsit érdemes elmerülni a távhőszektor természetében és finanszírozási szerkezetében. A távfűtésre és használati melegvíz-szolgáltatásra – a csővezetékeken keletkező 10-12 százalékos hőveszteség ellenére – környezetbarát hőszolgáltatási megoldásként tekint az Európai Unió is.
Hazánkban a távhőszolgáltatás lényegében a biomasszára és a fosszilis tüzelőanyagokra, azon belül is a gázra épül.
Magyarországon az EU-ban az egyik legnagyobb ezen belül a gáz mint fűtőanyag részesedése, melynek leszorítása nemcsak nemzetgazdasági érdek, de fontos fenntarthatósági követelmény, valamint a hazai energiapolitikai célkitűzéseket is támogatja.
Probléma ugyanakkor, hogy a távhőszolgáltatás a finanszírozási nehézségek miatt nem tud jelentős beruházásokat megvalósítani, így nem tudja gazdaságossá, környezetbaráttá alakítani a termelést, miközben rendkívül kitett marad a gázárak alakulásának.
A távhőtermelés és -szolgáltatás árszabályozási és engedélyes tevékenység szerint elválik egymástól, habár sok helyütt ugyanaz a gazdasági társaság állítja elő a távhőt. A távhőszolgáltatók által a lakossági és a külön kezelt intézményi fogyasztóknak kiszámlázható díjak szabályozottak, tehát a bevételnek felső korlátja van, tekintettel arra, hogy a fogyasztás több mint 80 százalékát ez a két szegmens adja. A tarifa a szolgáltatók kimutatásai szerint számos esetben nem fedezi a tényleges költséget. A szolgáltatók még részesedhetnek a távhőszolgáltatási támogatásban, amit az Európai Unió 2012/21/EU bizottsági határozata tesz lehetővé, de ennek fél éven belül vége szakad. A rendelet 2022. szeptember 30-ig ad lehetőséget az egyes közszolgáltatási kötelezettséget ellátó vállalkozásoknak nyújtott támogatás alkalmazására, és pillanatnyilag nincs jele annak, hogy ezt a határidőt a bizottsági határozat felülvizsgálatával az unió időben meghosszabbítaná.
A jelenlegi földgázár mellett tehát hamarosan jelentős finanszírozási problémák léphetnek fel,
de ha a támogatás meg is maradhatna, akkor is hiányoznak az ösztönzők a szektor környezetvédelmi szempontú megújításához. A rendszer egésze ugyanis a legkisebb költség elvére épül, ezt érvényesíti a MEKH a termelők elismert költségeiben és a távhőszolgáltatókat megillető támogatás mértékét megalapozó költség-felülvizsgálatok során is, ez pedig nem kedvez a kevesebb károsanyag-kibocsátással járó beruházásoknak.
A legkisebb költség elve azt mondja ki, hogy az évente megállapított indokolt (elismert) költségben azoknak a termelőkapacitásoknak az üzemeltetési és más költségeit kell figyelembe venni, amelyek a legolcsóbban működtethetők. Ez ugyanakkor nem mindig fedi le a termelőkapacitások valós rendelkezésre állását és működtethetőségét, fejlesztésre sem ösztönöz. A távhőszolgáltatók tekintetében pedig a társaságok éves adatszolgáltatásaiban rendelkezésre bocsátott költségek több elemét nem ismeri el a MEKH, mely a következő időszakra vonatkozó távhőszolgáltatási támogatás alapjaként szolgál, ennek – bevétel és elismert költségek különbsége – mértékéig egészíthető ki a szolgáltatók bevétele, amikor a kiadások meghaladják a rezsicsökkentéssel érintett fogyasztói árak által korlátozott bevételt. Ez a rendszer nem csak akkor okoz problémát, amikor a gázárak „elszállnak”, általában is probléma, hogy az indokolt költség egy éven felüli csúszással követi a valódiakat, hiszen így értelemszerűen nem nyújt fedezetet az emelkedő bér- és egyéb költségekre.
Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy a legolcsóbban termelő (vagyis az indokolt költségekben elismert) kapacitások jellemzően a legrégebbiek, mivel üzemben tartásuknál már rég nem kell figyelembe venni az amortizációt. Ha egy távhőtermelő új kazánt vásárolna, annak finanszírozási költségét, magasabb amortizációját így nem tudná megfelelően érvényesíteni a következő évek indokolt költségeiben, ami értelemszerűen nem ösztönöz beruházásra.
A felszínre kerülő problémák csak rávilágítanak az ebben a rendszerben feszülő ellentmondásokra. Az egyszeri vagy átmeneti támogatás sem oldja fel ezeket a feszültségeket, éppen ezért indokolt lenne hosszabb távon is működő, stabil, kiszámítható modellt létrehozni, olyat, amely egyben támogatja a távhőszolgáltatás szén-dioxid-mentesítését is. Ez annál is inkább indokolt most, mivel az Európai Unió számos jelét adja annak, hogy támogatja ezt a fajta fűtési megoldást és annak karbonmentesítését.
A távhő-infrastruktúra fejlesztését és a megújulók rendszerintegrációját segíti elő a 2010/31/EU irányelv az épületek energiahatékonyságáról (EPBD), illetve a 2012/27/EU irányelv az energiahatékonyságról (EED). Ezenkívül a karbonsemlegesítést támogatja a 2018/2001/EK irányelv a megújuló energiaforrásokból előállított energia használatának előmozdításáról, valamint a korábbi 2009/28/EK irányelv a megújuló energiaforrásból előállított energia támogatásáról. Az Európai Unió 2016-ban kiadott hőtechnikai stratégiája a 2014–2020-as időszakra 6 milliárd eurót különített el távhőszolgáltatás megújuló energiaforrásokra történő átállítására, és az ebben tükröződő uniós szándék várhatóan a jövőben sem változik.
Ebben a környezetben kellene hosszabb távú, stabilan finanszírozható és a szektor zöldítését is lehetővé tevő megoldást találni a magyar távhőszolgáltatás átalakítására. Ez nem fog menni anélkül, hogy az állam ne járulna hozzá a karbonmentes energiára való átálláshoz, és/vagy kapcsolt termeléshez köthető beruházásokhoz. Amíg ez az átállás nem történik meg, el kell fogadnunk, hogy a távhő csak akkor tudna támogatás nélkül is „önfenntartó” szolgáltatás lenni, ha a lakossági árak valamilyen szinten együtt mozognának a gázárakkal, mivel a hazai távhőrendszer leginkább gázalapú.
Eredménnyel kecsegtet ugyanakkor, hogy ha a szektor „ki tud zöldülni” – ami a magas beruházási igény miatt átmenetileg drága megoldásnak tűnik –, az a magasan maradó vagy tovább emelkedő gázárak és szén-dioxid-kvóta-árak között hosszabb távon megtérülő befektetéssé válhat. Ugyancsak komoly lehetőség rejtőzik a távhőhöz kapcsolódó EU-s források hatékony felhasználásában, de vannak a ma érvényes finanszírozási szabályokban olyan rejtett lehetőségek is, amelyek akár rendszerszinten és rövidebb távon is bevethetők.
Ilyen lehetőség lehet az EKR-rendszerben definiált, ugyanakkor részletszabályozással még nem lefedett fehér bizonyítványban rejlő potenciál kiaknázása. Az energiahatékonyságról szóló 2015-ös törvény szerint az EKR-rendszerben végrehajtott, hitelesített megtakarítások korlátozottan forgalomképes vagyoni értékű jognak számítanak, amellyel bilaterális úton (illetve a jövőben várhatóan szervezett piacon is) kereskedni lehet. Az érvényben lévő szabályozás szerint a kötelezetti kör úgy is elszámolhat hitelesített megtakarításokat, ha azt kötelezett félnek nem minősülő energiahatékonysági szolgáltatók vagy egyéb harmadik felek valósították meg, és a „megtakarítást” átruházzák a kötelezetti kör valamely más tagjára. Ennek megfelelően a távhőszektor vállalatai a saját maguk által (az EKR-rendszerben harmadik félként) végrehajtott intézkedések értékesítésével a jövőben pénzügyi forráshoz juthatnának, amely részben fedezetet nyújthat a távhőrendszer elemeinek szükséges felújítására, cseréjére.
E megoldás alkalmazásának komoly korlátja, hogy a jelenlegi feltételek szerint fehér bizonyítványt csak a végfogyasztónál elért energiamegtakarítás után lehet kiállítani. Ez a kritérium korlátozza a távhőszolgáltatókat a megtakarítások kiaknázásában és értékesítésében. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a távhőszolgáltató a saját rendszerének hatékonyabbá tétele – például a távhővezetékek jobb szigetelése – után ma még nem jogosult fehér bizonyítványra, ilyenhez csak akkor juthat, és csak akkor értékesíthet, ha a fogyasztónál keletkeztet valamilyen módon megtakarítást. Ez a szabály azonban könnyen megváltozhat, mivel az EKR bevezetése egyelőre nem hozza a várt eredményeket, ezért a rendszer EU-s szinten is reform előtt áll, ami várhatóan a kötelezettek, illetve a megtakarítások „haszonélvezői” körének kibővítése felé halad majd.
Érdemes megfontolni a sűrűn beépített területek távhőrendszerei zöldítésének fókuszba helyezését is. Ahol nem megoldható a városi épületek karbonsemleges hő- és melegvíz-ellátásához a hőszonda és a napelem telepítése, alkalmazása, ott a meglévő távhő forrásainak zöldítésében, a lehetséges energiaközösségek kialakításában, energiahatékonysági intézkedésekben lehet gondolkodni. Lehetőség továbbá a több erőforráson alapuló távhőrendszer kialakítása – viszont ennek feltétele lehet az is, hogy a távhőtermelők zöld áramot használó villanykazánokat is telepítsenek, amelyek emellett rendszerszabályozási célokat is szolgálnak.
A fenntartható távhőszolgáltatás jó példája Dánia, ahol a lakásállomány kétharmadát távhővel fűtik, és innen is kapják a meleg vizet. Első lépésként biomasszára állították át a fosszilis tüzelőanyagon alapuló erőműveket, ami kezdetnek jó volt, de szeretnének átlépni a következő lépcsőfokra a megújulók irányába, és a biomasszát is lecserélni főként nap-, geotermikus, víz- és szélenergiára. Az országban nagyon elterjedt a kapcsolt energiatermelés, az erőművek nagy része CHP (Combined Heat and Power), amiknél a hagyományos erőmű 50 százalékához képest csupán 10 százalék az energiaveszteség. A szolgáltatók nonprofit alapon működnek, és olyan végfogyasztói árat állapítanak meg, amelyek csak a felmerülő karbantartási, visszapótlási költségeket fedezik. A városi tanácsok minden esetben egy 20 éves költség-haszon elemzést végeztek annak érdekében, hogy biztosítsák a beruházási projektek profitábilis megvalósítását mind szolgáltatói, mind fogyasztói oldalról, valamint az adórendszer is tartalmaz ösztönző elemeket. A hatóság folyamatosan felülvizsgálja és figyelemmel kíséri az árakat és benchmark elemekkel összehasonlítja a különböző szolgáltatókat.
Többek között az EU-s szabályozói törekvések hatására, illetve a fűtésre fordított energiahasználat nagy mértéke miatt Európa-szerte egyre több ország felismerte, hogy a távhőszektorba való befektetés, a szektor fejlesztése hosszú távon nagyban elősegítheti a dekarbonizációt, az energiahatékonyság-növelést, illetve az energiamegtakarítási célok elérését.
Ezek ugyanakkor a termelői és a szolgáltatói oldalon is komoly tervezést igényelnek. Szükséges felülvizsgálnunk nemcsak a távhő szerepének és technológiai megoldásainak területét, de talán a távhőrendszer fogalmát is. Példaképpen, az egyik ehhez kapcsolódó törekvés a 4GDH, a 4. generációs távhőrendszer: ez alacsony energiaigény mellett a smart energyn alapul, ami optimális „együttműködést” tesz lehetővé az energiaforrások, -elosztás és -fogyasztás között. Ez természetesen jelenleg távoli, összetettnek tűnő megoldásokat feltételez, de ha most akarunk fenntartható és a zöldítés irányába is nagyot lépő struktúraátalakítást elérni a szektorban, akkor a problémakört összetettségében kell vizsgálni, ezeket a lehetőségeket is szem előtt tartva.
A cikk szerzője a KPMG szenior menedzsere
(Borítókép: Földfelszín fölötti távhővezeték lirával a főváros XI. kerületében, a Szerémi út mellett. Fotó: Róka László / MTVA / MTI)