A szubszaharai térségben a hetvenes és nyolcvanas, de még nagyrészt a kilencvenes években is a két számjegyű tartományban mozgott az éves átlagos pénzromlás üteme. Az utóbbi évtizedekben ez a tendencia mérséklődött, és a legszerényebb értékét 2019-ben érte el, 2,78 százalékkal. Az infláció 2019 óta azonban egyre feszítőbb probléma a térségben, és az árak növekedése már-már a korábbi évtizedeket idézi sokszoros tovagyűrűző hatással Európára és ezen belül Magyarországra is.
A hazai olvasóközönség viszonylag ritkán értesül a szubszaharai térség monetáris folyamatairól, és Magyarországra leginkább jellemzően csak a magas inflációs ráták hírei érnek el. Éppen ez történik az utóbbi időben is. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) várakozásai szerint a szubszaharai térségben az átlagos inflációs ráta 2022-ben 12,2 százalék lehet; a mutató mögött természetesen jelentős szórásokkal. Ez az érték, éppen úgy ahogyan a korábbi húsz évben is, jellemzően magasabb, mint más régiók, országcsoportok hasonló mutatói:
Az IMF olvasatában jelenleg a következő afrikai országokban a legmagasabb az árak emelkedésének üteme: Szudán (245,1 százalék), Zimbabwe (86,7 százalék), Etiópia (34,5 százalék), Angola (23,9 százalék), Sierra Leone (17,3 százalék), Ghána (16,3 százalék), Nigéria (16,1 százalék), Dél-Szudán (16 százalék), Zambia (15,7 százalék), Sao Tomé és Príncipé (14,5 százalék). Ehhez azért hozzátartozik, hogy az afrikai térségből érkező statisztikai adatok számbavétele és feldolgozása sok esetben komoly kívánnivalót hagy maga után, ezért ezeket az adatokat is körültekintő fenntartással kell kezelnünk.
Jelenleg az árak növekedésének ütemét a következő tényezők formálják a régióban: az új típusú koronavírus-járvány és annak gazdasági hatásai, az orosz–ukrán háborús konfliktus, az energia- és élelmiszerárak, a háborús konfliktusok, a (sokszor elhibázott és nem fenntartható) kormányzati gazdaságpolitikai intézkedések és sok esetben maga a monetáris politika is. Ebből a hat komponensből Etiópiában és Szudánban például öt azonnal „rendelkezésre áll”. Jellegadó sajátosság továbbá, hogy a Szaharától délre eső országokban egyelőre még mindig gyenge hatékonyságúak a jegybankok, és gyakran előfordul a pénzügyi folyamatok mesterséges manipulálása is, melyek elsődleges célja az, hogy a kormányzatok rövid távon javuló makromutatókat érjenek el. Fontos tehát kiemelnünk, hogy a szubszaharai térség inflációs folyamatainak vannak endogén (belső) és exogén (külső) jegyei is.
Feltehetjük azonban a kérdést, hogy egyáltalán miért fontos Európában és ezen belül Magyarországon, ha magas inflációval küzdenek a Szaharától délre fekvő országok?
A nyersanyagok és a mezőgazdasági, illetve élelmiszeripari termékek árának emelkedése megjelenik a nyugati fogyasztói kosarakban is, illetve
abban az esetben, ha az inflációval küzdő afrikai országok gazdaságilag annyira meggyengülnek, hogy fizetésképtelenné válnak, akkor a hetvenes és nyolcvanas évekhez hasonlóan veszélyeztet(het)ik a teljes nemzetközi pénzügyi rendszert is.
Ezen túl érdemes még kiemelnünk azt is, hogy a már eleve sérülékeny országokban tapasztalt élelmiszerár-emelkedés még tovább növeli az elvándorlási hajlandóságot. A Világbank (World Bank) legfrissebb statisztikái arról tanúskodnak, hogy Libanon, Venezuela, Törökország, Irán, Srí Lanka, Argentína, Suriname és Moldova mellett Zimbabwében és Etiópiában szinte már kezelhetetlen az élelmiszerek árának emelkedése.
Jól példázza ezt a helyzetet Elefántcsontpart esete is, ahol egy 50 kilogrammos zsák búzaliszt ára 11 ezer CFA frankról 23 ezer CFA frankra (nagyjából 14 ezer forint) emelkedett néhány hónap alatt, de a cukor árának növekedése is kimondottan látványos Mauritániában, Maliban és Szenegálban. Az infláció miatt egyre súlyosabb a helyzet Elefántcsontparton, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Szenegálban. Ezekben és más szubszaharai országokban a kormányok a lehetőségeikhez mérten igyekeznek erőfeszítéseket tenni a vásárlóerő megőrzésére. Ezek között szerepel az árak befagyasztása, az import és egyéb kereskedelmet korlátozó vámok felfüggesztése, az általános forgalmi adó csökkentése és a már szabályozott árak ellenőrzésének komolyabb felügyelete.
Kenyában 2022 augusztusának elején elnökválasztást tartottak. Az augusztus 9-i esemény előtt kevesebb mint három héttel (!) a kukoricaliszt árát központilag felére csökkentették az országban. Így a kettő kilogrammos kiszerelésű kukoricaliszt ára átszámolva nagyjából 340 forintba került a korábbi 710 forint helyett. Ezen túl a kenyai kormányzat júliusban és augusztusban közel 140 millió dolláros szubvenciót nyújtott az üzemanyagárakra. A támogatás nélkül egy liter üzemanyag ára Nairobiban már elérte volna a 730 forintos szintet is, így azonban nagyjából 540 forintba kerül a 95-ös oktánszámú benzin.
Az árak emelkedése mellett és azzal összefüggésbe hozható módon jellemző tendencia továbbá a helyi fizetőeszközök leértékelődése, amely az importfogyasztáson keresztül még tovább növeli a hazai árszínvonalat. A nigériai infláció például 2022 júliusában 17 éve nem látott magasságokba emelkedett, és 19,6 százalékot ért el.
A nigériai naira nem az egyetlen olyan afrikai fizetőeszköz, amely szabadesésben van. A ghánai cedi a legrosszabb spothozamú afrikai valuták közé tartozik, amely ugyancsak kapcsolatba hozható az inflációval. A ghánai fizetőeszköz egy év viszonylatában 30 százalékkal értékelődött le a dollárral szemben. Egyébiránt a dél-afrikai rand vagy éppen a kenyai shilling is ugyanúgy veszített értékéből a referenciavalutákkal szemben az elmúlt néhány évben. A régió jegybankjai egyébként igyekeznek fékezni az árak növekedésének ütemét, és sorra emelik az irányadó kamatlábaikat, mellyel természetesen fékezik a gazdasági növekedés ütemét.
A jegybanki alapkamat Zimbabwében 200, míg Szudánban közel 24 százalékos.
A ghánai kamatláb 22 százalékon, míg a nigériai 14 százalékon áll. Azonban a látványosan magas nominális kamatlábak ellenére ezek az országok továbbra is negatív reálkamatokat realizálnak, így a nemzetközi pénzügyi piacokon csak nehézkesen tudnak befektetőket vonzani. Az is gyakran előfordul, hogy a központi bankok csak látszat- vagy erőtlen erőfeszítéseket hoznak, így erősen megkérdőjeleződik a hitelességük és az infláció kezelése kapcsán megnyilvánuló elkötelezettségük.
Ráadásul a szubszaharai térségben az utóbbi években egy úgynevezett tökéletes vihar (perfect storm) állt össze, amely kedvezőtlen tendenciákból táplálkozik: többek között a klímaváltozás hatásait, a növekvő energiaárakat, az orosz–ukrán háborús konfliktust és az ezekből következő éhínséget lehet megemlíteni, de az utóbbi időben egyre inkább rá lehet mutatni az élelmiszerárak növekedésének rendkívül negatív hatásaira is. A szakirodalom egyértelmű kapcsolatot nem tár fel az infláció növekedése és az elvándorlási hajlandóság fokozódása között, azonban az élelmiszerek árának emelkedése (más egyéb tényezőkkel karöltve) még tovább fokozza a szubszaharai térségben élő milliók kilátástalanságát, és lökést adhat az elvándorlási hajlandóságnak.
A régióból exportált alapanyagok, félkésztermékek, mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek árának növekedésén keresztül pedig a nyugati világ fogyasztói kosarában is megjelennek a magasabb árak, amelyek ugyan magasabb exportbevételeket is jelenthetnének az afrikai országok számára, azonban a komolyabb hozzáadott érték nem ezen gazdaságokban realizálódik. Számukra rövid távon leginkább csak a növekvő importárak és a folyamatosan gyengülő fizetőeszközök maradhatnak. A szubszaharai térség inflációs tendenciái kapcsán pedig csak remélhetjük, hogy nem igazolódik be az osztrák közgazdaságtani iskola képviselőjének, Ludwig von Misesnek azon híres mondása, hogy: „A folyamatos infláció elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.”
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető kutatója
(Borítókép: Egy nő árut vásárol egy kereskedőtől a freetowni piacon 2022. április 6-án. Fotó: Fotó: Saidu BAH / AFP)