Az árstabilitás oltárán rengeteg munkahelyet áldoztak be a jóléti államokban, a világgazdasági sokkokat pedig nem lehet csak makroökonómiai modellekkel magyarázni. A viszonylag magas infláció pedig valószínűleg hosszabb távon is velünk marad.
A gazdasági válság miatti visszaesés, valamint a magas infláció az elmúlt két évben, úgy tűnik, hogy meglepetésként érte a világ nagy részét. Az elmúlt három évtizedben a világ fejlett országaiban az árak lassan emelkedtek, majd az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is két számjegyű inflációval kellett szembesülniük a jegybankoknak.
Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a feltörekvő és a fejlődő piacokon történik. Az inflációs ráta ugyanis Törökországban a 80, Argentínában pedig a 100 százalékot is megközelítette.
A helyzet a 2020-as évek elején azonban még mindig nem olyan rossz, mint az 1970-es évek olajválságakor – írja a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó Foreign Affairs szaklap. Ekkor az Egyesült Államokban a 14 százalékot, Japánban és Nagy-Britanniában a 20 százalékot is elérte az éves infláció.
Az 1990-es évek azonban még szörnyűbbek voltak ebből a szempontból a fejlődő és feltörekvő gazdaságoknak. Több mint 40 országban haladta meg az inflációs ráta a 40 százalékot, de volt, ahol 1000 százalékos volt ez a mutató.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az ukrajnai háború és a koronavírus-járvány okozta gazdasági leállás, majd újraindítás okozta problémák nem súlyosbíthatják a jelenlegi helyzetet.
A szavazók nem szeretik a magas inflációt, nem véletlen, hogy az amerikai központi bank (Fed) vagy a brit jegybank (Bank of England) rendre inflációs célokat tűz ki, és ehhez igazítja monetáris politikáját is. A kétszázalékos inflációs cél egyébként nemcsak ebben a két országban, hanem máshol is, többek között Svájcban a jegybank legfőbb célja.
Az árszint tartása ugyanakkor magában hordozza a munkanélküliség kockázatát. A makrogazdasági modellek szerint ugyanis
az árszínvonal növekedése esetén az egyensúlyt a reálbérek csökkenése hozhatja el, azonban annak stabilizálása a munkanélküliség megugrását okozhatja.
Ennek oka a ragadós bérszínvonal, aminek alapja az, hogy a nominálbérek nem eshetnek vissza, és a munkáltató inkább megválik a munkavállalótól, mint hogy kevesebbet fizessen neki, hiszen azt utóbbi a modell alapján nem fogadná el.
Többek között ez
az árstabilitásban gondolkodó makrogazdasági megközelítés az egyik alapja a második világháború után kialakult nyugat-európai jóléti rendszereknek,
ahol a magasabb munkanélküliséget kiépített szociális hálóval próbálták ellensúlyozni.
A 2008-as pénzügyi válság azonban meggyengítette a központi bankok politikai legitimitását azáltal, hogy aláásta azt az elképzelést, hogy politikáik végső soron mindenki javát szolgálják. A korábban már vázolt, árstabilitásra vonatkozó döntések miatt ugyanis sok ember veszítette el otthonát és munkahelyét a nagy gazdasági válság óta eltelt legnagyobb visszaesés következtében. Miközben a központi bankok ma azon töprengenek, meddig csökkentsék a keresletet, mérlegelniük kell, hajlandóak-e kockáztatni egy újabb nagy recesszió előidézését.
A világjárvány okozta gazdasági visszaeséstől tartva a kormányokat és a jegybankokat azonban ehelyett gazdaságuk felpörgetése foglalkoztatta: diszkontálták a nagyszabású kiadási programok és a tartósan alacsony kamatlábak kombinálásával járó inflációs kockázatokat. Kevés közgazdász látta meg a Donald Trump által 2020 decemberében és Joe Biden által 2021 márciusában aláírt hatalmas élénkítőcsomagban rejlő veszélyeket, miközben ezek a csomagok több ezer milliárd dollárt pumpáltak a gazdaságba.
A gazdaságban lévő pénzmennyiség és az árszínvonal között ugyanis szoros, pozitív irányú összefüggés van.
Ha több a pénz, és annak nagy a forgási sebessége, az a termelést, valamint az árszínvonalat is magával rántja.
Egyértelmű, hogy a Fed és sok egyéb jegybank a termelést próbálta fölpörgetni a gazdaságban lévő pénzmennyiség növelésével, azonban a kínálat növekedése fölgyorsította a forgási sebességet, ami az inflációs ráta két számjegyűvé válásában tetőzött.
A pénznyomtatás egyébként ezen folyamat miatt eredményezte a történelem két legnagyobb rekordinflációját 1945–46-ban Magyarországon, valamint az 1990-es években a Balkán-háború alatt Jugoszláviában.
Napjainkban, úgy tűnik, a világméretű gazdasági sokkok, mint például a háború, a világjárvány és az aszály egymás után, sőt akár egy időben is bekövetkezhetnek. Eközben a globalizáció mozgatórugói, amelyek az elmúlt két évtized nagy részében segítették a hosszú távú növekedés fenntartását, megakadtak mind a kínai népesség gyors elöregedése, mind a Kína és az Egyesült Államok közötti geopolitikai súrlódások miatt.
Ezek a változások nem kedveznek a termelékenységnek és a növekedésnek, de mindegyik hozzájárul a magasabb inflációhoz.
Joseph E. Stiglitz Where modern macroeconomics went wrong című 2018-as tanulmányában írt arról, hogy a modern makrogazdasági modellek miért lehetnek sok esetben használhatatlanok. A közgazdász szerint ezek a modellek ugyanis azt feltételezik, hogy az ember racionális lény, holott a közgazdaságtan egy viselkedéstudomány.
Stiglitz ebben a tanulmányában azt állítja, a jelenleg használt makrogazdasági modellek azért használhatatlanok a válságok előrejelzésére és kezelésére, mert a mikroszinten lévő alapokat rosszul választják meg.
A legtöbb sokk ugyanis nem magyarázható meg az árak és a bérek ragadósságával, valamint a technológiai változásokkal, hanem ezeknél sokkal összetettebb folyamatokról van szó.
A monetáris politika nagy hatással van a politikára. A gazdasági folyamatok szinte mindenhol a világon nagyon pontosan jelzik előre a választások kimenetelét. De ahogy a jelenlegi válság világossá tette, ez a hatás fordítva is igaz. Az Európai Központi Bank például a gazdaság körforgásának fokozásával próbálta megmagyarázni, miért kellett továbbra is nagy mennyiségű adósságot vásárolnia az Európa perifériáján lévő országokból, különösen Olaszországból.
Ezt a politikát eredetileg a defláció elleni küzdelemhez szükséges eszközként tüntették föl, de most átnevezték a programot, miközben az infláció letörésének érdekében kamatemelést hajtottak végre.
Ennek valódi célja természetesen mindig is az volt, hogy az EKB demonstrálja az eurózóna északi országainak elkötelezettségét a déli gazdaságok államadósságának megfékezése iránt, ami egy velejéig politikai és nem gazdasági cél.
Az Egyesült Királyságban Liz Truss, aki 2022 szeptemberében lett miniszterelnök, nyíltan kiállt a Bank of England megfékezése mellett, éppen abban a pillanatban, amikor fiskális politikája valószínűleg felfelé irányuló nyomást gyakorolt volna a hosszú távú inflációra. Nagyrészt katasztrofális gazdaságpolitikája és válságkezelése eredményezte azt, hogy Truss 45 nap után lemondott.
A központi bankok függetlenségét politikai és intellektuális háttéráramlatok egyaránt gyakran befolyásolják. Különösen választások idején, de akkor is, amikor a hatalmon lévő kormány populista nyomás alatt van.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)