A hidegháború 1990-ben ugyan véget ért a világ szinte valamennyi szegletében, azonban az Északi-sarkvidéken a jégsapka olvadásával a háttérben tovább folytatódott az eljegesedés az amerikai és orosz kapcsolatokban. 2022 elejéig a két fél az ún. Arktisz Tanács ülései keretében rendszeresen tárgyalóasztalhoz ült, de a nemzetközi kapcsolatok elemzői az elmúlt három évtizedben folyamatosan azt latolgatták, hogy e regionális együttműködés csak a felszín, amely növekvő szakadékot fed el a két fél között. Jelenleg felmerül a kérdés: milyen változást hozott az orosz–ukrán konfliktus az amerikai–orosz viszonyokban az Északi-sarkvidéken. Ugyanakkor ennél is izgalmasabb kérdés, hogy miként járulhatott hozzá az Északi-sarkvidék olvadása az orosz–ukrán konfliktushoz, és az egyre többször emlegetett világrend átalakulásához?
Az északi-sarkvidéki államok sora kiemelkedő politikai és gazdasági nagyhatalom: az Egyesült Államok, Oroszország, valamint Kanada és európai részről Dánia (Grönlandon keresztül), Finnország, Izland, Norvégia és Svédország tartozik ide. Ha nem is az arktikus területek miatt, de
a nyolc északi-sarkvidéki területekkel is rendelkező országok adták a világ GDP-jének 30 százalékát
a Világbank 2021-es adatai alapján, vagyis a világgazdasági és -politikai nagyhatalmak nagy koncentrációban vannak jelen a területen.
Az Északi-sarkvidék, vagyis az Arktisz a nagy szélsőségek, nagy számok és nagy lehetőségek térsége. Az északi sarkkörön fekvő, finnországi Rovaniemitől 3381 km-re van az északi sarkpont, míg az Egyenlítő alig több mint kétszer olyan távol, 7394 km-re fekszik. Az Arktisz teljes régiója 20 millió km², Föld területének 4 százaléka, ahol mindössze 4 millió ember él a glóbusz közel 7,8 milliárd lakosából. Az Északi-sarkvidék tenger is és szárazföld is; Európa is, Ázsia is és Észak-Amerika is egyúttal. A térség mindig is a lehetőségek földje volt: a földrajzi felfedezések és hódítások célpontja évszázadok óta, amely eddig nehezen váltotta be az ígéreteket.
A hidegháború lezárultával, illetve néhány évvel annak vége előtt egyes szakértők (Oran R. Young,1986), felhívták rá a figyelmet, hogy az északi-sarkvidéki jég olvadásával az Arktisz évszázada következhet. Elérhetővé váltak olyan, a Föld más vidékein már nagy léptékben kiaknázott készletek, amelyek a világgazdaság számára kiemelten fontosak, így kőolaj, földgáz és különféle fémércek.
A Föld becsült földgázkészleteinek 30 százaléka van a régióban, míg kőolajból 13 százaléka. Azok a régóta áhított tengerhajózási útvonalak is megnyíltak, és évente egyre hosszabb ideig használhatóak. Az ún. északkeleti és északnyugati átjáró megnyílását az európai hajós nemzetek már évszázadok óta várták, mivel ezek a tengeri útvonalak jelentősen (kiindulási és érkezési célponttól függően harmadával, de akár felével is) lerövidítheti az utat Európa és Ázsia között.
Emellett az éghajlatváltozással a halászati zónák is átalakulnak, és egyes halfajok vonulási útvonalai északabbra húzódnak. Ugyanakkor nem csupán a tengeren zajlik az átalakulás, végbemegy az Arktisz zöldülése, vagyis az erdőgazdálkodás és a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek határai is mind északabbra tolódnak. Az élelmiszer-termelésen vagy napjainkban a tűzifa meglétén milliók sorsa múlhat. További előnyt jelent az ún. utolsó pillanat turizmus is, amely nyomán az északi sarkkörön túli területek elkezdték vonzani a turistákat, akik szeretnék megtapasztalni a Földről eltűnő hideg éghajlati övét még többé-kevésbé teljes valójában.
Az Északi-sarkvidék nem mindenkié, vagyis részben mégis. Az Arktikus-óceán egy része nemzetközi víznek számít, amelyen a múltban nem lehetett hajózni, és ennek megfelelően például a jövőbeli hajózás szabályai még nem születtek meg. E kérdés pedig elvezet ahhoz a problémához, miszerint az északi sarkkörön túli államok, közülük is az Arktikus-tenger menti öt állam (az Egyesült Államok, Kanada, Dánia, Norvégia és Oroszország) törekszik rá, hogy a saját felségterületéhez tartozzanak a jelenleg senki földjének számító zónák is.
Az ENSZ Kontinentális Talapzat Bizottságához (UNCLOS) nyújtottak be kérelmeket a kérdéses területekre. Ugyanakkor döntés hiányában egymás között is voltak már területi viták, például Kanada és Dánia, valamint Norvégia és Oroszország között területek hovatartozásáról, de még Kanada és az Egyesült Államok között is volt vita földgázfúrások kapcsán. Így a konfliktus lehetősége is azonosítható a régióban, de ennek eszkalálódását – más tényezők mellett – gátolja, hogy
az Arktikus-óceán menti államok közös érdeke, hogy kívül tartsanak más, a térség iránt érdeklődő államokat.
Több ázsiai ország, Japán, Dél-Korea, India, de különösképpen Kína mutat érdeklődést az északi területek előnyei iránt, mint a kereskedelmi hajózás vagy a helyi ásványkincsek koncessziós kitermelése. Kína a korábbi Egy övezet, egy út (OBOR vagy más néven Selyemút, vagy újabb nevén The Belt and Road Initiative, BRI) program keretében Északi-sark-menti államnak nyilvánította magát, és a régió ügyeinek minél kiterjedtebb, nemzetközi szintű kezelése mellett érvel. Kína már jelenleg is több mint egy tucat tudományos expedíciót valósított meg a térségben.
Az északi-sarkvidéki együttműködés az egyik első nemzetközi fórum volt, ahol 1992-ben, a hidegháború után egy tárgyalóasztalhoz ültek az Egyesült Államok és Oroszország vezetői.
A légkör a közös érdek ellenére sem olyan kiegyensúlyozott az északi-sarkvidéki államok között. Korábban a hidegháborús szembenállás különleges földrajzi közegét éppen az északi-sarkvidéki térség adta, az Egyesült Államok és Oroszország (vagyis a korábbi Szovjetunió) éppen a térségben szomszédos. Ez a helyzet katonai biztonság szempontjából kockázatokat tartogat. A látens szembenállás fennmaradt a hidegháború után is, mivel a NATO és Oroszország közötti különállás rögzült.
Ugyan Oroszország és az Egyesült Államok szomszédok a régióban, együtt igyekeznek más nemzetközi szereplőket a régión kívül tartani, valamint az ún. fogolydilemma fennáll közöttük (lényegében az atomhatalmak kooperálnak a háború elkerülése érdekében), vagyis közvetlen katonai konfliktusra kisebb esély van, ahogyan a hidegháború során is proxy háborúkra került sor (helyettesítőháború vagy közvetett hadviselés, harmadik országra kihelyezett háború).
Az északi-sarkvidéki helyzet másik sajátossága, hogy jelentős aszimmetria van Oroszország és az összes többi állama között. Az Arktikus-óceán partvonalának 53 százaléka Oroszországhoz tartozik. Ezenfelül a kőolaj- és földgázkészletek 80 százaléka orosz érdekszféra.
Az ún. északi-tengeri útvonal, vagyis az Európát és Ázsiát összekötő tengeri kereskedelmi út lényegében orosz felségterületen halad keresztül. Ilyen módon az Északi-sarkvidék olvadása leginkább Oroszországot juttatja előnyhöz.
További jelentős nyereség Oroszország számára, hogy tengeri kijáratokhoz jut. A múltban elsősorban más államok felségterületén keresztül juthatott ki a nyílt vizekre, a Fekete-tengert a törökök tudják lezárni, míg a Balti-tengert az észak-európai országok. A sarkvidéki jég olvadásával közvetlen kijárat nyílik a világtengerekre, amely egyre hosszabb szezonokon keresztül használható.
Az Egyesült Államok szempontjából az északi-sarkvidéki területek önmagukban kevés előnyt hordoznak, mivel relatíve kicsi az amerikai érdekszféra a régióban. A helyzet pikantériája, hogy az a tény, hogy az USA egyáltalán beleszólással rendelkezik az Északi-sarkvidék ügyeibe, annak köszönhető, hogy 1867-ben megvásárolták Oroszországtól Alaszkát. Ezzel párhuzamosan
az Arktiszban kialakuló orosz előny behozhatatlan, ráadásul nem csak a magas északon jut előnyhöz Oroszország. A régió gazdasági hasznosítása jelentősen hozzájárulhat az ország összteljesítményéhez, és növelheti világgazdasági súlyát.
A fordulatot a régiós viszonyokban is 2022 tavasza hozta el, amikor Oroszországot kizárták a térségi együttműködés legfontosabb fórumáról is, az Arktisz Tanácsból. Oroszország meggyengülése és gazdasági erővesztése az Egyesült Államok érdeke, mivel a háború és annak gazdasági következményei ellensúlyozhatják az északi-sarkvidéki folyamatokból származó előnyt. Ráadásul ilyen módon közvetlen konfliktus sem alakulhat ki a két atomhatalom között.
Kína már jelenleg is számos északi-sarkvidéki infrastruktúra-fejlesztés finanszírozója. Azonban itt is megfigyelhető a se veled, se nélküled állapot. Oroszország rászorul a kínai finanszírozásra és felvevőpiacra. Az ázsiai ország számára fontos a térség és ott a partnerség kialakítása, de még jobb lenne, ha az saját területe lenne. Eközben Szibéria keleti részein jelentős a kínai betelepülés, Oroszország szempontjából félő, hogy Kína egyszer benyújtja a követelést a távol-keleti orosz területekre.
Így az orosz pozíció gyengülése a rivális nagyhatalmak szemszögéből kedvező fejlemény, különösen, ha az északi-sarkvidéki versengést és az abból származó orosz előnyöket tekintjük.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány senior elemzője.
(Borítókép: Tim Graham / Getty Images Hungary)