Ízlelgessük a neveket: Hana Fuyu, Kuro Gaki, Rojo, Tipo, Gora Goverla, Roman Kos. Önmagukban is gyönyörűek, de inkább ne a nevüket ízlelgessük tovább, hanem magát a gyümölcsöt, mert ezek egytől sokig datolyaszilva – vagy másik nevén káki szilva – fajták.

A Balaton-felvidéken, Köveskál határában járunk, ahol a közelben olyan bámulatosan gyönyörű nevű falvak simulnak a csodálatos tájba, mint Mindszentkálla és Szentbékálla. A Káli-medence összes szépsége elénk tárul, de nem azért jöttünk, hogy gyönyörködjünk (na jó, azért is), hanem mert Badics László invitált egy kis birtoklátogatásra.

Egzotikumok egy helyen

László biztos nem haragszik meg, de ő az a fajta őrült kertész, akit csak kedvelni lehet. Nehezen marad egy percig is nyugton, sorozatlövések formájában jönnek az információk annyi különbséggel, hogy soha nem ürül ki a tár. Jó, néha vesz levegőt, de az agya akkor is szélsebesen pörög, azt hihetnénk, a datolyaszilva egy véges téma, de szinte kizárt. Néha próbáljuk egy picit lassítani, de aztán rájövünk: jobb, ha inkább sodródunk az árral.

Nem egyedül érkezünk a birtokra, több barátját és ismerősét is meghívta. Olyanokat is, akik szintén termesztik a káki szilvát. Kialakul egy rögtönzött kertészfórum. A kívülállók eleinte próbálják érteni, miről beszélnek, el is kapunk olyan szavakat, hogy kalcium, meg termőtalaj, de egy idő után teljesen tanácstalanul nézünk egymásra, hagyjuk, hogy más mondja ki, amit érzünk: szerintetek is úgy tűnik, mintha magyarul beszélnének, közben mégsem? Rábólintunk, inkább sétáljunk egy kicsit, amíg a sárga földig leszakmázzák magukat a bennfentesek.

Három hektár annyira nem nagy terület, de azért ha oda és vissza csatangolunk, el lehet fáradni. Közben a Badics-klán négy tagja lecsillapodik, visszatérnek közénk, és a pórnépnek is érthetően sorolja vendéglátónk, hogy tíz éve foglalkozik különleges gyümölcsök termesztésével azon a területen, amit szemmel és lábbal is befogtunk.

Több mint háromszáz fajta gyümölcstermőnk van. Harmincöt fajta datolyaszilva, negyvenfajta különleges kajszibarack, az ultrakoraiak akár már május 29-én teremnek, és nagyon későiek, augusztus végén érő fajták, és van egy teljesen piros fedőszínű sárgabarackunk

– hagyja a végére azért a kicsit emészteni kívánt információt, ami a szakállas viccet juttatja észbe:

Édesapám, ez a kék szilva?

Ez.

Akkó’ mé’ veres?

Azé’, mer’ még ződ.

Ha mindez nem lenne elég, van még a területen ötvenfajta füge, zöld, sárga, barna, hússzínű, lila, csíkos, bordó, szinte fekete külsejű, de ezeken már meg sem lepődünk. Kínai datolya, ami a jujuba névre hallgat, indián banán, mézbogyó, pekándió, mazsolafa, kanadai fanyarka, azaz mézalmácska, ezüstcseresznye, japán körte, kínai gesztenye, mongol hárs, és ahogy vendéglátónk fogalmaz, még sok-sok növény. Gondolhatnánk, ilyen gyümölcsök nincsenek is, de a szemünknek kell hinni, bizony, hogy vannak.

Megnyugtat, vannak úgynevezett régi gyümölcsök is (ne máááár): tizenkét fajta naspolya, háromfajta házi berkenye, nemesített kökény, aztán az adu ász hirtelen bakugrással visszarepít az egzotikumba: pisztácia (ekkor Bud Spencer az angyalok között tenyerébe temeti arcát).

Kóstolgatunk

Kapunk kóstolót olyan, szinte minden háztartásban meglévő lekvárokból, mint a mexikói galagonya. Tényleg az? Tényleg. Egyikünk megjegyzi, főzzön galagonyalekvárt az, akinek legalább hét anyja van. Ugyanolyan, mint a csipkebogyó. Azt leszedni, azt az apró kis bigyókat egyenként kimagozni, hogy legyen mennyiség is, ez elég sokáig eltart, utána főzőcskézni. Egyszer ezt nagy elszánással és béketűrési képességgel meg lehet csinálni, finom is lesz a lekvár, de már főzés közben megérlelődik és szárba is szökken a gondolat: ilyet az elkövetkező nagyjából ötven évben soha még egyszer.

A lekvárok azonban tényleg finomak, közben jön az offline Power Point-előadás (ahogy Badics László találóan elnevezi), mert fektetett téglalap alakú színes képes táblákat cserélget maga előtt tartva.

Ezekből megtudjuk, tizenegy évvel ezelőtt itt, a Fekete-hegyen búzamező volt. Az első ültetvény 2012-ben indult, ami három évvel később már száz datolyafát számlált. Egy évvel később háromszáz Rojo Brillante fával nőtt az állomány, amelyből csak egy nem maradt meg, a többi megkötött.

A datolyaszilva tulajdonképpen a szerencse gyermeke. Szinte mindegy neki, milyen talajtípusban nevelkedik, mondjuk azért eléggé napfény- és tápanyagigényes. Nagyon nem szomjas, de ha öntözik, azt meghálálja, mínusz húsz fokig fagyálló. Miután ősszel kezd érni a gyümölcs és az íze utóérés nélkül elég fanyar, ezért sem a madarak, sem a rovarok nem károsítják, ízlésük az nekik is van. Ezért könnyen belátható, hogy bár eredetileg a szubtrópusi és szubmediterrán klíma a kedvelt terepe, de a fentebb írtak miatt Magyarországon is nagyon otthon érzi magát.

Szilvától a pisztáciáig

Ahhoz azonban, hogy a datolyaszilva-termesztésből meg is lehessen élni, ahhoz egyrészt komoly piacfelmérés, másrészt pedig szintén komoly invesztíció igényeltetik. Nagyon fontos a megfelelő fajtaválasztás, mennyire magas a téltűrése a növénynek, és figyelembe kell venni a vásárlói szokásokat is.

Itt szeretgetik a fákat, de a nagyüzemi gyümölcstermesztés ennél jóval ridegebb. Nyolc-tíz év alatt kizsigerelik a fákból a maximumtermést, majd ha a piac kék sárgabarackra áhítozik, az összes fát egy szempillantás alatt kivágják és ráállnak arra

– mondja Badics László, aki hozzáteszi, a datolyaszilva termesztése kicsit olyan, mint az orosz rulett.

Példának az idei nyarat hozza, mert ugyan közepesnek mondható a vízigénye, de a sivatagot azért nem szereti. A hegyek – és ezalól a Fekete-hegy sem kivétel – elzárják az esőt, legfeljebb a fentebb lévő szőlő közepéig rakják le a felhők a terhüket. Hat évvel ezelőtt volt elég eső ezen a területen is és csak tíz százaléka fagyott el a datolyaszilvának. 

Akkor azt mondtam, ez egy Isten áldotta jó hely. Ma már árnyaltabb erről a véleményem

– mondja Badics László arra utalva, hogy a nyáron alig áztatta csapadék ezt a három hektárt. Az aszály itt is tarolt, ezért locsolni viszont kellett, a hatalmas lajtos utánfutóval háromszor fordult a traktor naponta.

Ebéd után sétálunk a gyümölcsök között. Paprikás krumpli volt kenyérrel és ecetes almapaprikával. Olyan jó félarasznyi kolbásszal, majdnem omló krumplival, majdnem teljesen elfőtt piros lével. Mintha a nagyi főztjét ettük volna, de ez a László anyósáé, akinek nagyon hálásak voltunk. Egyedül a galuskát hiányoltuk belőle (László is), de nem szabad egy ilyen apróságon fennakadni, nem is tettük.

Elérünk a pisztáciafához. László rámutat a mellette álló datolyaszilvafára és magyarázza, hogy ami az egyik fának jó, az a másiknak nem, és fordítva.

Akkor bármilyen is lesz az időjárás, a kertben mindig terem valami

– jegyzi meg valamelyikünk, amire Badics László irgalmatlan nevetésbe kezd.

(Borítókép: Fébert Ildikó)