Napjaink legégetőbb kérdése az infláció – nem a legfontosabb, mert az továbbra is a társadalmi-gazdasági versenyképesség, amit azonban az infláció jelentősen akadályozni képes. Hiba lenne a múlthoz való visszatérés jegyében a korábbi évek gazdasági világába vágyni, az infláció esetében elképzelhető, hogy az egy számjegyű tartományban nem tudunk majd visszatérni a 2–4 százalékos szinthez – fogalmazott Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a Magyar Nemzet hasábjain. A tárcavezető szerint

Úgy véli, ráadásul a sokkhatásból történő talpra állás, az új világgazdaság felépítésével járó helyreállítási törekvések, a reglobalizáció is árfelhajtó hatású lehet, aminek táptalaja lehet a bizonytalanság és a jövőtől való félelem is. A koronavírus-járvány és a háború miatt ez a rövid/középtávú gondolkodás is meghatározó, de ezeken túl strukturálisan is több érv mutat a korábbiaknál magasabb átlagos infláció irányába.

A három komoly terület

Nagy Márton úgy fogalmazott, hogy az újjászerveződő világ hosszú évekig nem feltétlenül a korábbi olajozottsággal zakatol tovább. A helyi sokkok ezért olyan globálisakkal is kiegészülnek, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, hanem tartós változásokat – torzulásokat – okoznak.

Jelenleg, amikor a globalizáció további mélyülése minden eddiginél inkább irányított folyamat, a politika egyre jobban beleszólást követel az innovációs, termelési és kereskedelmi döntésekbe. Ez a logika pedig eltérhet a pusztán vállalati, profitmaximalizáló gondolkodástól, hiszen a társadalmi jólét összetett mércéjét igyekszik maximalizálni, amiben helyet kapnak ellátásbiztonsági és kockázati motívumok is.

Szerinte a Nyugat–Kelet közötti gazdasági háborúnak viszont ára és költsége van. A protekcionista gazdaságpolitika átmenetileg maga is megszakítja az ellátási láncokat az újjászervezés céljával, de ezzel magasabb inputköltségeket idéz elő.

A gazdaságfejlesztési miniszter szerint a másik probléma, hogy a koncentráció piaci túlerőt idézhet elő. Az egyre inkább, egyre több szinten politikai meghatározottságúvá váló globalizáció csökkenti a versenyt, sőt szándékosan próbálja a szabályokat átírni, hogy azzal hazai ipart építsen fel. Itt már rég nem csak vámokról van szó, hanem tiltások és szankciók sokaságáról, ami a versenybe való kiszámíthatatlan eredményű beavatkozást jelent. „Ha a nyugati politika saját nagyvállalatait igyekszik védelmezni és köréjük védőhálót szőni, akkor a külföldi verseny visszaszorulásával a hazai vállalatok áremelési képessége jelentősen erősödhet” – írja.

Egy bizonytalanabb világban, ahol amerikai–kínai tudás- és információs háború zajlik, és ahol egyre több szolgáltatót, kutatót és tudóst vonnak felelősségre azért, mert információval dolgozik a nemzetközi térben, a tudás áramlását talán nehéz lassítani, de a tudás hasznosulását, a technológiák és innovációk átadását igenis lehet akadályozni, ami lassabb, drágább termelékenységi előrelépésekhez vezethet – összegzi.

A gazdaságfejlesztési miniszter három területet vázol:

1. Az energia: szerinte a globális zöld­átállás kezdetben komoly beruházásokat igényel, ráadásul ezeket sok esetben a kormányzatok intenzíven támogatják, hogy új típusú energiapiacok alakuljanak ki. „Ez egy nagy, össztársadalmi projekt, amelyben a gazdasági működés alapját alkotjuk újra” – írja, majd kitér arra is, hogy a megújulóenergia-termelés integrálása a már létező hálózatokba a jelenlegi hálózatok átalakítását és komoly energiatárolási kapacitások kiépítését teszi szükségessé.
2. A tőke: Nagy Márton úgy véli, hogy az átalakuló, új korlátokat felhúzó globális világ a tőke áramlását is új utakra terelheti, amiből a tőke érzékelt elérhetőségének csökkenése is adódhat, miközben persze más, stratégiai fontosságúnak tartott területeken minden eddiginél több tőke állhat rendelkezésre, persze ez is nagyrészt az állami beavatkozásoknak köszönhetően. Az államok a hazai gazdaságfejlesztésre fókuszálnak majd, ami kettős helyzetet okozhat: az otthoni esetleges tőkebőség külföldön visszaeső tőkekínálattal társulhat. „A politikailag újjászervezendő világgazdaságban a tőkét még inkább politikai eszközként használják, eltérítik (Amerika Kínával, Brüsszel Budapesttel szemben), így nem minden térségbe és iparágba jut majd annyi, mint korábban” – fogalmazott.
3. Végezetül az esszéjében kitér a demográfiai hanyatlásra is: ez szerinte hozzájárulhat a tőke szűkösségéhez, de számos árnövelő hatása is lehet, még ha a fogyasztást csökkentve hűtené is az inflációt. Legnyilvánvalóbb mechanizmusként munkaerőhiány lép fel, ami béremelési nyomást okoz. A népességfogyással együtt jár az állam nyugdíj- és egészségügyi költségeinek emelkedése, ennek a finanszírozási igénye pedig szintén kiválthat inflációs nyomást. „Az egyik legsúlyosabb negatív hatása ugyanakkor az innovációs stagnálás, mivel folyton csökken a kreatív, innovációs folyamatban részt vevő, a vállalatoknál újításokat bevezető és alkalmazó népesség mérete. Ezen globális kreatív osztályért pedig öldöklő verseny fog kialakulni már a közeljövőben” – fogalmazott.

Érzékeny kérdés az infláció

Nagy Márton végezetül kitér arra, hogy a fentiek tükrében nem véletlen, hogy egyre több gondolkodó veti fel a jegybankok inflációs céljának újragondolását. A bemutatott strukturális tényezők az egy számjegyű tartományban időben ragadóssá tehetik az inflációt. Ha ez egy strukturális, elkerülhetetlen változás, akkor felmerül a kérdés: meddig és milyen áron érdemes ellene küzdeni, mekkora társadalmi és gazdasági költséget fizettetnénk az elérhetetlen célért.

A kérdés az, hogy ezt az inflációs hajtóerőt teljesen lefojtsuk, vagy fogjuk vissza »élhető« mértékűre, és fogjuk be a vitorlánkba? Persze elképzelhető, hogy az inflációt a korábbi mértékre, a 2–4 százalék közötti tartományba szorítsuk vissza, de egy gyors ütemben felzárkózó gazdaságban ez nem egyértelműen szükséges.

A tárcavezető ezt követően kiemeli, hogy akik magasabb inflációs cél mellett érvelnek, azok a gazdasági növekedés, a fogyasztás és befektetés ösztönzését említik, ahogyan azt is, hogy így sikerülhet elkerülni a zero lower bound problémát, amikor a kamatlábak nullára csökkennek, és a monetáris politika mozgástere beszűkül. Szintén felmerül, hogy egy magasabb inflációs cél hozzájárulhatna a reálkamatlábak csökkentéséhez, ami elérhetőbbé tenné a hitelfelvételt, és így ösztönözné a beruházásokat és ezzel a gazdaság bővülését is, s amivel nemcsak a jövő kínálatát építené fel, hanem az adósságteher súlyát is csökkentené.

Ugyanakkor szerinte a korábbiaknál egy magasabb inflá­ciós cél akár hitelesebb hosszú távú jövőképet mutathatna a gazdaság szereplői számára, akik ezt a szemléletet magukévá téve beépítenék várakozásaikba úgy, hogy közben a jegybanki hitelesség is új alapokra helyeződne. „A költségvetési és szabályozói politika felértékelődik az infláció alakításában, és felerősödik az inflációs cél meghatározásában is” – zárja.