A magas infláció nem új jelenség a történelemben, Hammurapi törvénykönyve például már alkalmazott árkontrollt – mondta az Indexnek Sebestyén Géza. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetőjével – a Rubicon Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közös konferenciájának apropóján – az infláció történelmi kulcspontjait kerestük.
Az árakról már a történelem korai szakaszában is vezettek nyilvántartásokat, ennek segítségével az inflációt is mérni tudták, Hammurapi törvénykönyve például már alkalmazott árkontrollt, a drágulást az egyiptomi fáraók idején külön elemezték – mondta az Indexnek Sebestyén Géza, akivel annak jártunk utána, hogy az infláció kihívás, amivel napjainkban egész Európa küzd történelmi távlatokban, hogyan helyezhető el.
Magyarországon januárban átlagosan 25,7 százalékkal drágultak a termékek és a szolgáltatások az előző év azonos hónapjához képest. A magas infláció ugyanakkor nem új jelenség, a történelemben sokszor jelen volt, sőt ennél sokkal kegyetlenebbül. A három legmagasabb inflációs időszakot érdemes megemlíteni:
Innen nézve már nem is olyan drámai az a januári csúcs. A Rubicon Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem napokban megrendezett közös konferenciáján történészi szempontból elemezték a mostani inflációs közeget.
A történészek emlékeztettek arra, hogy már az ókori Római Birodalom is küzdött a pénzromlással, ahogy a közép- és kora újkorban Európa számos állama. Az infláció latinul felfúvódást jelent, az amerikai polgárháború óta használjuk a kifejezést. Az 1860-as évek első felében a termékek papírpénzben mért ára felfutott, „felfúvódott” a termékek nemesfémben megadott árához képest.
A törékeny gazdasági környezetben a nemesfém értékállóságát bizonyította, míg a papírpénz értékét vesztette. Az infláció korábbi példái legtöbbször háborúkhoz kapcsolódtak, amikor az államok ideiglenesen letértek a nemesfém pénz teljes körű használatáról.
Németh György, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Ókortörténeti Tanszékének professzora előadásában előbb a Krisztus utáni 3–4. század fordulóján élt Diocletianus császár életéről, az impérium sorsát alapvetően meghatározó politikai döntéseiről – a birodalom területi felosztásáról, a keresztényüldözésről – beszélt, majd példákkal mutatta be a császár 301. évi árrendeletét:
a Rómában sohasem járt, saját személyének istenítését a császári tekintély felemelése érdekében elrendelő Diocletianus az egyre nagyobb költségeket felemésztő hadsereg és a folyamatos háborúk miatt kíméletlen adópolitikát vezetett be: az adókat terményekben követelte megfizetni, több új pénzverdét és állami pénztárakban egyesítette az állami és császári birtokok jövedelmét.
Hozzátette: az árrendeletében a gabona, kenyér és más élelmiszerek felgyorsult áremelkedése miatt meghatározta az élelmiszerek, egyéb áruk, a munkadíjak összegét, és tűzhalállal fenyegette mindazokat, akik a rendeletben meghatározottnál magasabb árat mertek volna követelni.
Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója előadásában az 1789 tavaszán összehívott francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés döntésein alapuló pénzügypolitikát ismertette. Az országban 1789 nyarán kirobbant felkelések miatt megpróbálták új alapokra helyezni Franciaországot. A hatalmasra nőtt államadósság fedezésére előbb nagy összegű államkölcsön felvételével, majd az egyházi birtokok kisajátításával, végül nagy mennyiségű pénz kibocsátásával próbálkoztak.
A Nemzetgyűlés hatfős bizottsága decemberben úgy döntött, egy rendkívüli állampénztár a nemzeti javakká nyilvánított egyházi birtokokra beváltható kötvényeket, az assignatákat bocsátott ki.
A papírpénz gyors értékvesztése és az ezzel együtt járó áremelkedések ellenére a forradalom vezetőinek többsége abban reménykedett, hogy az átmenetinek gondolt papírpénzzel sikerül megelőzni a radikális adóemelést és az államcsődöt. Az elhibázott pénzügyi politika és a forradalmi kormányzat felszámolása is az árak további emelkedésével járt. Emiatt 1797 elejére mindkét papírpénzt meg kellett szüntetni – szögezte le a történész.
Szerencsés Károly, az ELTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi docensének az 1946-os magyar hiperinflációról tartott előadása első része átfogó korképet rajzolt fel az országot a második világháború végén rettenetes állapotokba taszító pusztításokról.
A történész szerint az első világháború utáni inflációs folyamatokhoz sok tekintetben hasonlított, de a szovjet gazdasági és politikai nyomás annak esélyét is kizárta, hogy a pengőt felváltó új valuta, a forint értékét a nemzetközi realitásokhoz határozzák meg.
Bemutatta a pengő 1945–1946-ban végbement elértéktelenedését és ennek az áruellátást lebénító gazdasági, társadalmi hatásait.
A katasztrofális pénzügyi helyzetből a kiutat külső segítség nélkül kellett levezényelni. 1946 augusztusában, a forint bevezetésekor a forint és a pengő cserearányát úgy határozták meg, hogy a pengő beváltása teljességgel fölösleges legyen. A szigorú állami felügyelet mellett lezajlott pénzcserével előre meghatározták a forgalomba kerülő új pénz mennyiségét.
ezzel próbálták biztosítani a vásárlóerő és a rendelkezésre álló árualap egyensúlyát.
Az új pénznem bevezetésével végül sikerült stabilizálni a gazdaságot, de a lakossági valuta-, arany- és ezüsttartalékainak megszerzése érdekében a kormány tudatosan korlátozta az egy főre jutó bankjegyforgalmat, amely 1946 végén épp csak meghaladta a 100 forintot. Jóllehet az értékálló forint bevezetésével, a lakossági fogyasztás visszafogásával az ország belső pénzügyi viszonyait sikerült stabilizálni, Magyarország azonban évtizedekre kiszorult a világ pénzügyi piacairól – tette hozzá.
A konferencia záró előadásában Borvendég Zsuzsa adatsorokkal mutatta be azokat a Közel-Keletről elindult globális folyamatokat, amelyek az első olajválságához vezettek. Felidézte, miként szembesültek a Kádár-korszak magyarországi pénzügyi szakértői azzal, hogy a rendelkezésre álló politikai, gazdasági eszközökkel nem lehetett megakadályozni a recesszió begyűrűzését.
Így például az IMF-hez való csatlakozás ennek a válságnak a következménye volt, ami óhatatlanul az ország eladósítását eredményezte. Míg 1960-ban mindössze 7,8 millió dollár volt a külső adósság, 1973-ban már 2,1 milliárd, 1979-ben viszont már 10,5 milliárd dollárnyi adósság korlátozta az ország gazdaságpolitikai mozgásterét.
Mindez közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy 1979 nyarán az élelmiszerek és más közszükségleti cikkek fogyasztói árának drasztikus, 20 százalék körüli megemelésére kényszerültek. Ezzel Kádár felmondta a hatalmát megalapozó, szövetséginek nevezett politikát, és a „gulyáskommunizmus” délibábja szertefoszlott – emelte ki.
Az 1973-as olajárrobbanás negatív hatásait az orosz nyersanyagforrások ellenére sem lehetett feltartóztatni, ráadásul a hazai gazdaságirányítás minderre késve reagált. Borvendég Zsuzsa hangsúlyozta az olajárrobbanásoknak a közel-keleti háborúkkal, forradalmakkal való szoros összefonódását, valamint az olaj stratégiai nyersanyagként a világ pénzügyi piacain az arany szerepéhez mérhető felértékelődését.
Az elmúlt évtizedekben a régióban az 1990-és évek elején tapasztalt áremelkedést érdemes még kiemelni. Ebben az időszakban Magyarországon éves szinten 35 százalékkal is emelkedtek a fogyasztói árak. Ennek fő oka a korábbi ellátási láncok (KGST, Varsói Szerződés) megszűnése, az alternatív beszerzési források jóval magasabb árszintje volt. Azaz nem folyamatos áremelkedés, sokkal inkább egy egyszeri ugrás volt a háttérben. A 2022-es inflációs hullámnak is kínálati okai voltak (háború és aszály miatt megnövekvő energia- és élelmiszerárak)
– ezt már Sebestyén Géza osztotta meg lapunkkal, aki hozzátette: régebben nem volt ritka, hogy az állam maga gerjesztette az inflációt.
Ilyen volt például a nemesfém pénzek arany- vagy ezüsttartalmának csökkentése vagy a bankóprés beindítása az állami kiadások fedezése érdekében. Manapság a legtöbb kormány és jegybank komoly erőfeszítéseket tesz a magad infláció letörésére. A nemzeti bankoknak jellemzően ez is a legfontosabb feladata. A paradigmaváltás fő oka, hogy mára közismertté váltak a magas inflációs környezet negatív és hosszan ható gazdasági következményei, melyek jóval nagyobbak, mint az a néhány esetleges előny (pl. állami kiadások könnyebb finanszírozása), melyet társítani szoktak vele.
Ugyanakkor fontos történelmi fordulópontként megjelölni azt az időpontot, amikor a központi bankok megjelentek.
Hiszen nekik az első számú feladata az infláció mérsékelt szinten tartása lett. „Nem meglepő módon amióta van olyan szereplő, aki ezért felelős, azóta az átlagos drágulási ütem valóban alacsonyabb lett. De nemcsak az átlagos szintje lett alacsonyabb az inflációnak, hanem a változékonysága is jelentősen csökkent. Ez utóbbi is fontos haszon a gazdaság szereplőinek, hiszen így kiszámíthatóbbá válnak a vállalati döntések” – mondta Sebestyén Géza.
A jegybankok léte miatt gyorsan megugró inflációt lényegében mindig csak olyan esemény tud gerjeszteni, mely váratlan, amire a piaci szereplők nem számítanak. E véletlen események mindig egyediek (pontosan ezért tudják meglepni a nemzeti bankokat), így a kiinduló ok általában más a különböző egyes korszakokban. Az infláció dinamikája azonban jellemzően hasonló a kezdeti inflációs sokkot követően.
(Borítókép: Index)