Érdekes jövőképet vetítettek elénk a hazai gazdaságpolitika vezetői a Közgazdász-vándorgyűlésen – mondataik alapján vakon meg tudjuk mondani, melyik szakember milyen területért felel.
Rövid távon a legfőbb cél az európai csúcstartó infláció letörése – értett egyet Egerben, a 61. Közgazdász-vándorgyűlésen a hazai gazdaságpolitikát legjobban befolyásoló három ember, Matolcsy György, Varga Mihály és Nagy Márton. A következő időszakban követendő taktikáról azonban már gyökeresen eltérő nézeteket fogalmazott meg a három szakember, ami Varga Mihály szavai fényében – „Két magyar – három párt. Három magyar – hány párt?” – nem lehet meglepő.
Az eltérő álláspontok már a múlt értékelésében is komolyan visszaköszöntek. Matolcsy György keményen bírálta a kormányzati politikát, amiért az tavaly az év elején, amikor már fékezni kellett volna, még a gázra lépett. Varga Mihály ezzel kapcsolatban arra figyelmeztetett, hogy a jegybank egyszerre állt a féken és a gázon, hiszen az egyik oldalon elismerésre méltóan valóban Európában először indította el a jegybanki kamatemelést, de ugyanebben az időszakban még teljesen kötöttségek nélkül vette az állampapírokat és a vállalati kötvényeket is. (És tegyük még ide zárójelben a lakossági zöldhitel 300 milliárd forintját is.)
Egyszerre nem lehet hideget és meleget fújni – emlékeztetett a pénzügyminiszter.
A jegybankelnök szerint 2022 októberében árfolyamválság közelében voltunk, amelyet a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) vészhelyzeti programja (egyebek mellett az irányadó kamat 500 bázispontos növelése) kezelt, ám erre szintén Varga Mihály triumfált, emlékeztetve arra, hogy az árfolyamsokk közvetlen kiváltó oka az volt, hogy egy évvel ezelőtt – amikor a világ minden táján masszív kamatemelésben voltak a jegybankok – Matolcsy György bejelentette, hogy a jegybank lezárta a kamatemelési ciklusát. Ezt követően erősödött közel kezelhetetlenné váló szintre a spekuláció, szeptember 27. és október 12. között az árfolyam 30 forintot gyengült.
Az MNB elnöke szerint az infláció ellen nem lehet sikeresen nem piaci eszközökkel küzdeni, Matolcsy György szerint önmagában az ársapkák 3-4 százalékkal növelték az inflációt. Nagy Márton szerint az ársapkák alkalmazásában Magyarország egyáltalán nem számít unortodoxnak, számos európai ország védte hasonló intézkedéssel a fogyasztóit. Miközben az élelmiszerárak robbanásának magyarázataként Varga Mihály az elmúlt évtized legnagyobb aszályára is felhívta a figyelmet, a gazdaságfejlesztési miniszter szerint a helyzet eszkalálódásáért az ár/profit spirál beindulása is felelőssé tehető. Azt ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy 2022 nyarán a vállalkozások zöme olyan mértékű bizonytalansággal nézett szembe, amely helyzetben nem védhetetlen, hogy a lehetőségek kimaxolásával igyekezett komolyabb tartalékot szerezni magának. Ha valamiért, hát azért lehet őket okolni, mert a bizonytalanság olvadásával nem kezdtek komolyabb árcsökkentésbe – bár a 20 százalékos pénzromlás és feszes munkaerőpiac (jó emberek megtartásának szükségszerűsége) miatt igazán ez sem róható fel nekik. Ráadásul itt is egyre inkább a piaci folyamatok irányítanak, hiszen a fogyasztás drasztikus visszaesése miatt most minden cégnek lépnie kell a fogyasztói felé.
A múlt értékelése helyett persze sokkal fontosabb, hogy miként tekint a jövőbe a hazai gazdaságpolitika. Nos, a Közgazdász-vándorgyűlés e tekintetben egy másik alapigazságot is megmutatott: az üléspont határozza meg az álláspontot. A napjainkban debütált Voice tehetségkutató analógiáját használva, akár azt is mondhatjuk: a gazdaságpolitika topvezetőinek két-három jövőre mutató mondata alapján vakon meg tudjuk mondani, milyen területért felel a vélemény megformálója.
A pénzügyminiszter mérleget rendbe tévő álláspontja fényében érthető, miért vetette fel – komoly pénzpiaci turbulenciát és tőzsdei mélyrepülést okozva – a bankok extraprofitadójának emelését, illetve a kamattámogatott hitelek arányának (további) csökkentését. Azt, hogy ilyen ötletek valóban napirenden lennének, néhány órán belül a Fidesz frakcióvezetője cáfolta.
Az extraprofitadó emelésének érve annak fényében érthető lehet, hiszen a bankszektor első félévi nettó nyeresége 978 milliárd forint volt. Ugyanakkor – miként ezt az Index már megmutatta – a nyereség fele az OTP külföldi leányvállalatainak eredménye, illetve a konszolidációba bevont cégek tavalyi nyeresége alapján fizetett osztalék volt. A „tiszta” 417 milliárd forint kevesebb, mint az a 432 milliárd, amit a kormányzat extraprofitadóként elvont, illetve a kamatstop hatásaként a bankok leírni voltak kénytelenek a 2022-es üzleti év után.
Más kérdés – s erre Nagy Márton is felhívta a figyelmet –, hogy a kamatstop költségeivel szemben érdemes felsorakoztatni azt, hogy a védett törlesztés miatt a bankoknál továbbra is csak minimálisan emelkedik a nem fizető adósok aránya, ami számottevően javítja a pénzintézetek gazdálkodását. A banki nyereség másik érdekes értékelési aspektusa az, hogy ellentétben a „sima” cégekkel, akik a tőkéjüket adó eszközöket bekerülési értéken tartják nyilván, s így az inflációs értéknövekedést nyereségként nem mutatják ki, sőt amortizációs költséget írnak le, a bankok esetében – ahol a tőke zöme pénzben van nyilvántartva – az inflációval összefüggő kamatbevétel számvitel nyereséget jelent, amely magas infláció idején megugrik. Eközben a bankszektor tőkéje az elmúlt másfél évtizedben reál értékben csökkent, és ez alól a 2022-es és a 2023-as év sem volt kivétel.
Matolcsy György jelezte: az extraprofit jelentős részben annak köszönhető, hogy a bankok az infláció elleni küzdelem fontos részeként megalkotott likviditáscsökkentő eszközben, egynapos betétben parkoltatják pénzük zömét az MNB-ben az irányadó kamaton. Ez igaz, ám ez aligha fog változni akkor, ha a jegybank – miként ezt most a jegybankelnök többször is megerősítette – hosszú távon reálkamatot akar biztosítani a befektetőknek. A gazdaságfejlesztési miniszter szerint Európában nem lesz párja a magyar reálkamatnak. El lehet vonni persze ezt az összeget a bankoktól, de a kérdés az, miként tudják majd akkor ezek az intézmények ellátni gazdaságpolitikai szerepüket, a gazdaság hitelezését. Mert
a magas reálkamat még magasabb hitelkamatokkal jár. Márpedig a jelenlegi kamatszintek mellett – Nagy Márton szavaival élve – nincs az a hülye, aki hitelt adjon, mert nem lehet kitermelni, s nincs aki felvegye, mert nem lehet kitermelni.
A vállalati hitelezés zömét, a gazdaság működését így a támogatott hitelprogramok tartják életben – a gazdaságfejlesztési miniszter szerint a recesszió másfél százalékponttal mélyebb lenne, ha nem került volna a Baross Gábor-programon és a Széchenyi-kártya konstrukción keresztül pénz a vállalkozásokhoz. A támogatott konstrukciók fenntartása tehát bizonyosan fontos cél, de az is bizonyosnak látszik, hogy a struktúrában változtatni kell. Az infláció csökkenésével a cégek mindennapi életének a finanszírozhatósága biztosabbá válik, így a jövőben erre a célra már nem feltétlenül van szükség komoly kamattámogatásra, azoknak inkább a fejlesztések, beruházások megindítását érdemes támogatniuk. Mert beruházásra mindenképp szükség lesz, ha másért nem, hát azért, hogy a roppant energiaintenzív magyar termelési rendszert átalakítsuk. Hiszen – és ebben is konszenzus volt – a gazdasági szerkezetünk ezen neuralgikus pontja volt az, ami miatt a mostani válság más európai országokhoz képest sokkal nagyobbat ütött rajtunk. A fenntarthatóbb gazdálkodás alapeleme a versenyképesség és a hatékonyság javításának is, amit az MNB is zászlajára tűzött, ám azt a dilemmát nem oldotta fel a jegybank, hogy (olcsó) forrás nélkül ebben sem lehet előrelépés.
Ha a 3 százalékos inflációs cél minél gyorsabb elérése érdekében huzamosabb ideig magas lesz a reálkamat, akkor a bankrendszer csak késve tud enyhíteni a jelenlegi torzuláson, késve tud komolyabb részt hasítani a finanszírozásból a piaci hitelezés, ami nélkül nem várható érdemi gazdasági fejlődés, hiszen – Széchenyivel szólva – a hitel híja minden mozgást elapaszt.
Hitelbővülés tehát kell – minél inkább olyan, ami nem kerül többletpénzbe.
A támogatott hitelek finanszírozása a magasan maradt kamatszintek mellett az államháztartásnak is jobban fáj, hiszen a kamattámogatás mértéke attól függ, hol áll a piaci kamatszint. Ez csak hozzájön ahhoz, hogy a költségvetés kamatkiadása a GDP 2021-es 2,4 százalékáról 2024-re 3,9 százalékra nőhet, Nagy Márton szavaival azt az összeget, amit az energiaárak normalizálódásával a rezsivédelemből meg tudnak spórolni, kamatkiadásra kell majd költeniük.
Varga Mihály mozgástere így szintén a jegybanktól függ. De
Matolcsy György helyzete sem irigylésre méltó, hiszen neki a mindenkori kamatszintet belövő tojástánccal azt kell megakadályoznia, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amikor a befektetők már kevésnek tartják a magyar eszközökön elérhető prémiumot és pozícióik tömeges feladásával válaszolnak.
Ennek kivédésére csak részben jó megoldás a hazai állampapír-értékesítés Nagy Márton által erőltetett további erősítése, hiszen komoly kérdés, hogy a 2024-es rekordhozamot követő évben mennyien tartják majd meg a prémium-államkötvényüket. Azt persze mondhatjuk, hogy ez most nem fontos, másfél év múlva remélhetően jobb körülmények között kell majd erről gondolkodni.
Varga Mihálynak ugyanakkor abban igazat lehet adni, ha azt akarja, hogy a támogatott kölcsönök valóban a gazdaság fejlődését, erősödését szolgálják. A beruházás-központú fejlesztések támogatásának primátusa arra is alkalmas lehet, hogy kiszűrje a piacról az arbitrázs lehetőségét.
Arra nem kell olcsó (támogatott) hitelpénzt adni, hogy azt bárki a pénzpiacon befektetve lefölözze a komoly reálkamatokat.
E tekintetben a jegybanknak sincs túl sok oka a büszkélkedésre, hiszen a Növekedési Kötvényprogram kiadott milliárdjainak egy része bizony pénzügyi műveletekbe és nem valódi vállalati fejlesztésekbe fordítódott. A vállalati betétek átlag kamata 2023 júliusában 13,78 százalékon állt. Ez az akkori 17,6 százalékos infláció alatti mérték, de ha a fialtatott pénz forrásáért 2-3 százalékos éves kamatot kell fizetni, azért tisztes, kockázatmentes nyereséget biztosít.
Nagy Márton emellett egy, a korábbiaktól eltérő irányt is szabott: mondatai alapján a támogatási politika patriótább lesz és a belpiacra termelő, ott az exportban érdekelt cégekhez képest sokkal komolyabb problémákkal szembesülő vállalatokra koncentrálnak majd. A gazdaságfejlesztési miniszter szerint ugyanis a fogyasztás a reálbérek csökkenése miatt prognosztizálható, ám összességében nem várt mértékű csökkenése ezeket a cégeket érintette a leginkább. Az értékesítés visszaesése a termelés visszaesésével jár, így viszont a cégek nem tudnak megfelelő bért adni a dolgozóiknak, akiknek így még kevesebb pénzük marad fogyasztásra, ami miatt az értékesítés még jobban visszaesik, és egy lefelé tartó spirálba kerül ez a terület. Nagy Márton szerint ezért fontos, hogy a – júliusban még 2 százalékos mínuszt mutató – reálbér ismét növekedő pályára álljon, mert ez normalizálhatja a fogyasztást, ami pedig kihat a vállalati gazdálkodásra is: újra növekedni fog a cégek belföldi értékesítése, ez pedig megalapozza azt, hogy tovább erősödik a vállalati kör, még bátrabban tud majd fejleszteni, még többet tud majd fizetni is a dolgozóinak.
A megélénkülő fogyasztás a pénzügyminiszter dilemmáira is megoldás lehet, hiszen Varga Mihálynak a kieső adóbevételek okozzák a legnagyobb gondot: tavaly még jótékonyan hatottak az emelkedő árak a fogyasztáscentrikus magyar adórendszerre, ám az idei évre tervezett 16,4 százalékos áfabevétel-növekedést porrá zúzta a visszaeső kereslet: augusztusig éves összevetésben mindössze 0,1 százalékkal növekedett az áfabevétel.
A három vezető jövőképében komoly ellentétek rejlenek.
Törésvonalak ide vagy oda, az bizonyos, a magyar gazdaság keddtől új iránymutatót kereshet, hiszen a jegybank Monetáris Tanácsa várhatóan az irányadó és a jegybanki alapkamat 13 százalékon történő összeolvasztásával és a csütörtökön megjelenő inflációs jelentéssel új időszak indul.
(Borítókép: Nagy Márton, Varga Mihály és Matolcsy György. Fotó: Papajcsik Péter, Németh Kata / Index, Szigetváry Zsolt / MTI)