Gazdaságpolitikai döntéshozók részéről nyilvános vitát indítani az inflációs cél megemeléséről hitelességi veszteséget okoz az ország számára, ami az egyébként is turbulens feltörekvő piaci hangulatban komoly veszély – írta legfrissebb elemzésben Horváth Bianka, a Monetáris Tanács volt tagja, aki feltehetően ezzel az írásával akart reagálni Nagy Márton vitaindítójára, bár a gazdaságfejlesztési miniszter nevét nem írta le.
Horváth Bianka, aki korábban hat évig volt a Monetáris Tanács tagja, és mandátuma tavasszal járt le, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) honlapján tette közzé legfrissebb írását, amely a Nem meccs közepén szokták újraírni a szabályokat címet viseli. Írását és történeti háttérrel kezdi:
A világ gazdaságai hosszú idő óta visszatérően szembesülnek a magas infláció és a stagnáló növekedés, azaz a stagfláció jelenségével. Hasonló helyzetet okoztak a 70-es évek olajárrobbanásai, melyek a globális infláció megugrását és a növekedés lassulását eredményezték egészen a 80-as évek elejéig. Volcker Fed-elnök lépései hozták el a fordulatot: 1979 és 1983 között két számjegyű tartományba emelte az irányadó kamatot, jelentős pozitív reálkamatot elérve, ami végül eredményes dezinflációhoz vezetett.
Horváth Bianka szerint a Fed infláció letörését célzó elkötelezettsége kulcsfontosságú volt, ez alapozta meg a jegybanki függetlenség megerősítését, majd az inflációs célkövető rendszerek 1990-től kezdődő bevezetését, először Új-Zélandon, majd egyre több fejlett és feltörekvő országban, köztük a régióban is.
A fejlett gazdaságokban konszenzus alakult ki az optimális inflációs cél 2 százalékos mértékéről.
A szerző azt is kiemelte, hogy a feltörekvő gazdaságokban ehhez nagyon közeli, ugyanakkor enyhén magasabb a jellemző inflációs cél, mivel a felzárkózás kismértékű többletinflációval jár együtt, majd hozzáteszi: a régiónkban a Lengyelországban és Romániában 2,5, Magyarországon 3 százalék az inflációs cél – az írás szerkesztett formában megjelent a Világgazdaság hasábjain is.
Parragh László iparkamarai elnök volt felesége, Horváth Bianka úgy vélekedett, hogy az elmúlt évtizedben rugalmasabbá váltak a monetáris politikai keretrendszerek, és ebben az MNB élen járt. A 2008-as válságot követő évtized során a tartósan alacsony, cél alatti inflációs környezetben élénk vita bontakozott ki az inflációs cél optimális szintjével kapcsolatban. Mivel a kamatok további csökkentését a zéró alsó korlát nem tette lehetővé, az egyik tábor szerint az inflációs cél emelése az inflációs várakozások növelésén keresztül élénkítette volna az inflációt. Úgy véli, hogy
itt a deflációs veszélyek miatt merült fel az inflációs célok emelésének kérdése.
Majd hozzátette, hogy a „másik tábor” viszont a változtatást a jegybanki hitelességveszteség miatt kontraproduktívnak tartotta. Kitért arra, hogy a vitát a Fed és az EKB esetében a 2019–2020 során elindított stratégiai felülvizsgálat zárta le. Mindkét jegybank megtartotta 2 százalékos inflációs célját, de annak rugalmasságát növelték: a Fed az 2 százalékos cél átlagos célzásával időbeli rugalmasságot, míg az EKB a 2 százalék körüli szimmetriát vezetett be.
Majd emlékeztetett arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank a fejlett jegybankokat jócskán megelőzve, már 2015-ben rugalmasabbá tette keretrendszerét: bevezette az inflációs cél körüli ±1 százalékos toleranciasávot, ami az infláció céltól való elfogadható mértékű eltérését jelöli. Horváth Bianka szerint a magyar fogyasztói kosárban a rendkívül változó áralakulást mutató üzemanyagok és feldolgozatlan élelmiszerek súlya uniós viszonylatban magas. Ez indokolja a ±1 százalékpontos toleranciasáv alkalmazását.
A volatilitás bár jelentős lehet, de döntően átmenetinek tekinthető, így a monetáris politika jellemzően áttekinthet rajta. A toleranciasáv hatékonyan támogatja, hogy ezek az átmeneti megugrások a jegybanki hitelesség megőrzése mellett ne indukáljanak jelentős volatilitást a monetáris kondíciókban.
Így szerinte a rugalmasabb rendszernek is köszönhetően az MNB 2017-től nagy pontossággal állította be az inflációt a célnak megfelelő, 3 százalékos értékre. Majd aláhúzta, a nemzetközi összehasonlításban is kivételes eredmény volt, hogy 2017 eleje és 2020 vége között az átlagos infláció éppen 3 százalékon alakult, azaz megegyezett a céllal. Sőt, ezen időszakban 48 hónapból 44 alkalommal az infláció a 3 százalékos szint körüli ±1 százalékos toleranciasávban alakult.
A hazai rugalmas keretrendszer tehát jól vizsgázott. A 2020-as évek inflációs kihívásaira a jegybankok rugalmas monetáris politikai keretrendszere és a változatlan inflációs céljuk mielőbbi elérése jelenti a megoldást.
A 2020-as évtized első éveit fundamentális változásokat hozó válságok jellemzik, amelyek új sérülékenységi pontokon támadják a gazdaságokat. Ezek következménye a magas infláció és a gyenge gazdasági teljesítmény, azaz a stagfláció visszatérése. Szerinte ez új évtized komplex inflációs kihívásaira akkor reagálhat hatékonyan egy jegybank, ha hiteles, ugyanakkor megfelelő rugalmassággal is rendelkezik. Ezúttal már nem a 2010-es évekre jellemző ultraalacsony árdinamika közepette, hanem az 1970-es éveket idéző, tartósan megemelkedő inflációs környezetben került az asztalra az inflációs cél emelésének kérdése.
Majd arra is kitért, a legfontosabb érv ezúttal, hogy a magas infláció hátterében erős strukturális változások dominálnak. Ilyen strukturális változás lehet a degloblalizáció, az idősödő társadalmak problémája vagy az energiaátmenet. Valamennyi tényező inflációs hatását külön-külön rendkívül alaposan fel kell térképezni. A nemzetközi tapasztalatok és az eddigi kutatások is azt mutatják, hogy egyértelmű eredő egyelőre nincs.
Szerinte arra a következtetésre lehet jutni, hogy az aktuális, rendkívül bizonytalan, magas inflációs környezetben a jegybankok célja továbbra is az árstabilitás minél gyorsabb elérése, fenntartása.
Az infláció elleni küzdelemben pedig kulcskérdés a jegybanki hitelesség megőrzése, mely nélkül nem lehetséges bármilyen stabilitási cél elérése.
Aláhúzta, hogy ezt mutatják a világ monetáris irányait meghatározó amerikai Fed és az EKB álláspontjai is. Jerome Powell Fed-elnök szerint a kedvező inflációs adatok ellenére hosszú még az út az inflációs cél eléréséig, és megerősítette, hogy „két százalék jelenleg és az is marad a Fed inflációs célja”. Majd emlékeztetett, hogy Christine Lagarde EKB-elnök hasonlóképpen elutasította a célváltoztatás ötletét: „Egy játszmában vagyunk, amelynek adottak a szabályai. Nem szabad félúton megváltoztatni ezeket a szabályokat”.
Mindaddig, amíg a globálisan meghatározó jegybankok egyértelműen ragaszkodnak a jelenlegi inflációs céljukhoz, a helyzet a feltörekvő országok jegybankjai számára is irányadó – Horváth Bianka szerint, aki ezt követően kiemelte, hogy
a gazdaságpolitikai döntéshozók részéről nyilvános vitát indítani a kérdésben hitelességi veszteséget okoz az ország számára, ami az egyébként is turbulens feltörekvő piaci hangulatban komoly veszély.
A célokat jelentősen meghaladó, két számjegyű infláció mellett az inflációs cél emelésének hatására az inflációs várakozások jelentősen megugranának, tovább gerjesztve az egyébként is fájdalmas inflációt. Ez a kontraproduktív lépés még tehát nagyobb reálgazdasági áldozatokat követelne meg az árstabilitás eléréséhez: az inflációs várakozásokkal együtt emelkedő hosszú hozamok visszafognák a reálgazdasági aktivitást és a beruházásokat, emellett nehezítenék a költségvetés finanszírozását – írta Monetáris Tanács volt tagja.
A jelenlegi környezetben ezért az infláció tartós csökkentése és az árstabilitás helyreállítása kell hogy legyen az elsődleges cél. Az infláció elleni harcot a gazdaságpolitikai ágak összhangjával lehet a legkisebb költséggel megnyerni – összegezte, majd úgy fogalmazott, hogy a hiteles monetáris politika, a pénzpiacok stabilitásának támogatása, a fegyelmezett költségvetés, a határozott, versenyt erősítő szabályozás politika a megoldás képlete.
Középtávon pedig az átfogó versenyképességi fordulat gyorsítása lesz stabilizáló hatású mind az inflációra, mind a hozamokra nézve, emelve a gazdasági növekedés ütemét. A magyar jegybank az árstabilitási célja iránti szilárd elköteleződéssel, rugalmas inflációs célkövető rendszerének fenntartása mellett továbbra is mindent megtesz az infláció csökkentése és az árstabilitás újbóli megteremtése érdekében – zárta értekezését.
Mint ismert, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter korábban vitát akarat indítani arról, hogy érdemes-e a korábban megcélzott szintre csökkenteni az inflációt, hiszen a globális és a magyar gazdaság szerkezete változik, és számára a pénzromlásnál már nagyobb kérdéssé vált a gazdasági növekedés. Az álláspontját már több helyen is hangoztatta.
Nagy Márton korábban ezt úgy összegezte, hogy nem kíván az inflációstabilizáló mandátummal dolgozó jegybank dolgába avatkozni, de vitát szeretne arról, hogy nem lenne-e érdemes a korábban megcélzottnál magasabb inflációt engedni, hiszen a globális és a magyar gazdaság struktúrája gyorsan változik, és hovatovább fontosabb kérdéssé válik a gyors gazdasági növekedéshez való visszatérés a drágulásnál, ami amúgy is jó ütemben lassul.
A tárcavezető álláspontja az alábbi linken érhető el, illetve a Magyar Nemzetben közölt teljes értekezése ezen a linken olvasható.