Ahogy arról az Index elsőként beszámolt, a Mol úgy döntött, hogy a fogyasztók érdekeit figyelembe véve két részletben érvényesíti a kötelező jövedékiadó-emelést: az első emelésen január elsején már túl vagyunk, a másodikra pedig nagyjából január 15-én lehet számítani. Ez a bejelentés volt az apropója annak, hogy interjút kértünk Hernádi Zsolttól, aki 2001 óta a Mol elnök-vezérigazgatója.
A legnagyobb magyar vállalat első embere az interjúban egyebek mellett arról is beszélt, hogy
Január elsejével emelkedett első lépcsőben a jövedéki adó, majd nagyjából két hét múlva újra fog, így az áfával együtt hozzávetőlegesen 41 forinttal drágulnak az üzemanyagok. Miért volt szükség erre?
Az Európai Unió korábban bevezetett egy minimum jövedékiadó-szintet, melyet hosszú ideig Magyarország elmulasztott érvényesíteni, azonban már nem lehetett halogatni. De valljuk be, ez nem az unió költségvetését gyarapítja, hanem a magyar államét. Az az üzemanyag-kereskedők döntése, hogy a 41 forintos emelést mennyire építik be. Mi is úgy döntöttünk, hogy egy részét csak később, január közepén építjük be a kiskereskedelmi árakba. Fokozatosságra törekszünk, hogy meg tudjuk őrizni a versenyképességünket és a nemzetközi árpozíciónkat, üzletileg legegyszerűbb egy ilyen változás hatásait több lépésben ráterhelni a piacra. Csendben teszem hozzá, ez a lépés a magyar fuvarozói szektornak is jót tesz. Az üzemanyagok árát döntően külső tényezők, a keresleti és kínálati viszonyok befolyásolják, de a jelenlegi helyzetben van mozgásterünk. A 41 forintos áremelkedés persze nem kevés, de sokat segít a helyzeten, hogy az üzemanyagok ára az év végén jelentősen csökkent: tavaly szeptemberben több mint 100 forinttal többet kellett fizetni a kutakon a benzinért és a dízelért is, mint decemberben.
Milyen üzemanyagárat prognosztizál 2024-re?
Ez nagyon nehéz kérdés, rengeteg összetevő határozza meg az árakat. Valószínűleg jelentős árcsökkenés nem várható. Mint említettem, az árak alakulására döntő hatással vannak külső tényezők: ilyenek sajnos a szemünk előtt zajló háborúk, amelyek sora könnyen lehet, hogy további konfliktusokkal bővül. Napjainkban sajnos a konfliktusok megoldására egyre gyakrabban nem békés megoldást keresnek a felek. És ezeknek hatása van az árakra. Hogy egy aktuálisan fenyegető esetet említsünk, egy közel-keleti front megnyitása akár 15 százalékos áremelést is eredményezhet a hazai piacon. Ez a szám ugyanakkor spekulatív, a válságok súlyától és konkrét jellegétől függően sokkal nagyobb árrobbanás is lehet. Ha újabb front nyílik a térségében, és a globális olaj- és gázkereskedelem Széll Kálmán terét, a Hormuzi-szorost lezárják, ahol a teljes kőolajpiac 20 százaléka halad át, akkor akár 70-80 százalékos áremelkedéssel is lehet számolni. Az ökölszabály szerint 1 százalékos termeléskiesés a világpiacon rövid távon 10 százalékos áremelkedést indukálhat.
Az olajcégek viszont profitálnak az áremelkedésből, nem?
Bármennyire is gyakran hallani, hogy az olaj miatt törnek ki a háborúk, ez nem feltétlen kedvező az olajvállalatoknak. Mi nem szeretjük a háborúkat. Egy konfliktus rettentően összezavarja a piacokat. Az olajcégeknek csak rövid távon jó, ha emelkednek az árak. Ilyenkor növekszik a termelésünk értéke – feltéve, hogy nem veszik el a hasznot a kormányok –, ugyanakkor csökken az árrés is a finomított termékeken. Itt is az az alapszabály érvényes, hogy hosszú távon az egyensúlyi helyzet hozza a legtöbbet minden résztvevőnek. A hektikus áremelkedés miatti profitnövekedés inkább nehézség, mert indokolatlan kormányzati és szabályozói lépéseket eredményez, amelyek, ha tartósan maradnak, többet visznek, mint amit a magas árak hoznak.
Az üzemanyagár-sapka azt eredményezte, hogy a Mol-csoport gyakorlatilag 100 százalékos piaci részesedéssel rendelkezett Magyarországon. Az intézkedés hatását még mindig érezni? Mit változtatott meg a Mol-csoport életében a háború?
Röviden úgy mondanám: megtanultuk, hogy amiről azt hittük, soha nem jön vissza, az képes visszatérni. Azt hittük, hogy a szocializmus végével többé nem nyúlnak bele ennyire drasztikusan a piaci folyamatokba. Azt hittük, hogy már nem kell olyan ellátási nehézségekkel szembenéznünk, mint a taxisblokád idején. De ezek ismét bekövetkeztek. Még szerencse, hogy a Molnak nem voltak pénzügyi problémái és álltuk a sarat. Az elmúlt időszak legnagyobb tapasztalata az, hogy a politikai gondolkodás képes újra ilyen helyzeteket produkálni. Az a rendszer, amelyben ez általános volt, egyszer már létezett, 29-30 éves koromig éltem is benne. Emlékszem, hogyan kritizáltuk akkoriban a nem piaci alapon működő rendszert, és a véleményem egy kicsit sem változott.
Továbbra is hatalmas tévedésnek tartom, ha egy kormány azt gondolja, hogy a piac minden lépését képes szabályozni.
Végezhetünk számításokat, és óvatosan levonhatjuk a következtetéseket egy-egy pillanatkép alapján, de az életet nem tudjuk 100 százalékában lemodellezni. Félreértés ne essék, nem hiszek a piac mindenhatóságában, viszont a piac önszabályzó képességében rendületlenül. Ez utóbbi sokkal hatékonyabb, mint az államé. Harminc éve azért harcolok, hogy ebben higgyenek mások is.
Ön szerint túl erősen lépett bele itthon a kormány a szabályozási folyamatokba?
A túlszabályozások és a különféle extraadók olyanok, mint a kábítószerek. Rettentő könnyen rájuk lehet szokni, egyre erősebbet akar belőlük az ember, és nagyon nehéz tőlük megszabadulni. Ha a rövid távú politikai célok felülírják a gazdasági racionalitást, az nagyvállalati oldalon beruházási kockázatként jelenik meg. Gondoljanak bele, a Molnak vannak olyan beruházásai, amelyek megtérülési ideje évtizedekben mérhető. Ilyen időtávon, ráadásul egy olyan piacon, ahol bármikor változhatnak a szabályok, nagyon meg kell gondolni, hogy az adott pillanatban belevágunk-e akár több milliárd dolláros befektetésekbe, vagy sem. Holott egy-egy ilyen fejlesztésnek rettentő nagy a húzóereje az egész régió szintjén, erre ráépülnek más üzemek nálunk és a beszállítóknál is, azaz ez már iparfejlesztés. Ilyen például most a poliolprojektünk, ami nem csak a Molt, de az egész észak-magyarországi régiót húzza magával. De egy nemzetstratégiai jelentőségű iparfejlesztéshez évtizedek kellenek, ahol nekem mint beruházónak tudnom kell, hogy a folyamat végén is bejönnek-e a számításaim, amelyekkel előzetesen kalkuláltam.
Nem véletlen, hogy az olajiparban a vállalatok magánszerződésein túl kormányok vagy országgyűlések garantálják a biztosítékot a kőolajtermeléshez kapcsolódó szerződésekhez.
Hosszúra kell itt játszani. Csak egy példa: 2002-ben a Mol volt az első vállalat, mely Oroszországban megkötötte a Föderációban az első joint venture szerződést kőolaj-kitermelésre. Egész Európa azt gondolta, megőrültünk. Amikor 2010 környékén eladtuk az olajmezőt és lezártuk ezt a befektetést, úgy álltunk fel az asztaltól, hogy ez profitalapon a Mol egyik – ha nem a – legjobb befektetése volt. Miért? Mert az akkori orosz állam nem nyúlt hozzá a mezőnkhöz, neki is érdeke volt, hogy a piaci szereplők minél többet fektessenek be és jöjjön a külföldi tőke, technológia, ehhez pedig el kell hinni a hosszú távú kiszámíthatóságot.
Mekkora most a Mol orosz kitettsége?
Attól függ, honnan nézzük: igaz, hogy növeltük a kőolajbeszerzést délről, de a horvát szállítási költség még mindig a négyszerese a méltányos piaci árnak. Horvát partnereink egyszerűen visszaélnek a kiszolgáltatott helyzetünkkel, és ezzel nemcsak Magyarországnak, hanem Szlovákiának és Csehországnak is megnehezítik a helyzetét. Ezeknek az országoknak nincs tengerpartjuk, a finomítóikat pedig orosz kőolaj bedolgozására tervezték. Mindig is tudtuk, hogy ez egy nehézség, ezért költöttünk el irdatlan összegeket arra, hogy növeljük a belföldi kitermelést, fejlesszük a déli ellátási útvonalat és átalakítsuk a Dunai Finomító technológiáját. Ma már minkét finomítónkban képesek vagyunk 30-35 százalékban nem orosz kőolaj bedolgozására, amely érdemi előrelépést jelent diverzifikációs kitettségünk szempontjából. Mert a pozsonyi finomítónkat – ami soha nem működött mással, mint orosz kőolajjal – elképesztő energiák árán sikerült képessé tenni arra, hogy 0-ról 30 százalékban tudjon mást is feldolgozni. És mindezt egy év alatt! Erre mit lépnek déli partnereink most, amikor a szankciós politika miatt igazán szükségünk lenne az Adria-vezetéken keresztül érkező nyersanyagra? Kíméletlenül megsarcolnak minket. Egyszerűen azért, mert megtehetik. Ilyen körülmények között továbbra is 60-65 százalékban orosz kőolajat dolgozunk be Százhalombattán és Pozsonyban.
Korábban úgy fogalmazott, 500-700 millió dollárnyi beruházás szükséges ahhoz, hogy az orosz kitettség teljesen megszűnjön. Ettől a beruházástól nem lenne több bevétele a Molnak, érdemes így az orosz kitettséget csökkenteni?
Beszéljünk őszintén: semmilyen piaci racionalitás mentén nem lehet amellett érvelni, hogy az orosz kitettséget radikálisan csökkentsük és egy másikra cseréljük. Ez az elvárás nem üzleti, hanem politikai logika mentén fogalmazódott meg. A morális szempontok, a politika által megfogalmazott értékválasztások és célok most megelőzik a piaci racionalitást – bár gyakran kiderül, hogy ezek mögött is kőkemény gazdasági érdekek húzódnak. De legyen tiszta, hogy ebből az egész Európai Uniónak kára keletkezik. Akkor miért kell így csinálni? Mert Brüsszelben így döntöttek. Na, látják, diákként pontosan ilyen válaszokat kaptam a közgázon – csak az még egy másik rendszer volt. „Miért döntöttünk így? Mert ez a döntés. Miért ennyire fontos ez? Mert szolidaritás van a testvéri szocialista országok között” – ezeket a magyarázatokat kaptuk a rendszerváltás előtt. Napjainkban hasonlóan „okos és korrekt” válaszokat kapunk.
De az üzleti racionalitást hosszú távon nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Engedjék meg, hogy egy újabb példával illusztráljam a helyzet bornírtságát. Korábban elindult a nyersolajat szállító hajó a primorszki kikötőből, mely Szentpétervár mellett található. Ez a hajó hamar elért Rotterdamba, ahol viszonylag gyorsan leszívták belőle a kőolajat. Napjainkban ugyanez a hajó nem áll meg Rotterdamban, hanem a szankciók miatt Európát megkerülve jut el végül Indiába, hiszen valahol fel kell dolgozni a nyersanyagot. Mindez nagyjából háromszoros szállítási költséget jelent, és akkor a pokoli környezetszennyező hatásról még egy szót sem ejtettünk. Ezt követően a feldolgozott kőolajtermék kisebb szállítóhajókon elindul vissza Európába – ki tudja, milyen flottában és milyen kockázattal, mert az európai biztosítókat letiltották az orosz nyersanyagról. És a finomított „indiai” terméket megvesszük itthon. Nonszensz. Bár talán ott rejlik az értelem, hogy végső soron az Egyesült Államok lehet ennek a haszonélvezője. Fantasztikus piacot találtak maguknak, amit úgy hívnak, Európa, ahol az orosz olaj kiváltásának köszönhetően Amerika produkálta a legnagyobb exportnövekedést, ez a kőolaj mellett ugyanúgy igaz a földgázra is.
2023 első fél évében mind a kőolaj, mind a földgáz exportja rekordot döntött az USA-ban. Kőolajban Európa volt az amerikai export első számú felvevőpiaca, az export 44 százaléka Európába jött. Amerika LNG-importja 170 százalékkal nőtt Európába 2021 és 2023 között. Egyszerűen lett egy piaci rés, ahova benyomultak. Amerika az az ország, ahol kormánytól függetlenül a politika végül mindig megtalálja az összhangot az üzleti érdekekkel. És mi az egésznek az eredménye? Az Egyesült Államok napjainkban kiváló állapotban van, Európa pedig szenved.
Milyen szaldója van a szankcióknak a Mol-csoportban? Hogyan változtatta meg a vállalat eredményeit?
Azt mondhatnám, hogy pozitív, hiszen az uráli és a Brent olaj közötti árrésen óriásit kereshettünk volna, de erre a kormány 95 százalékos extraprofitadót vetett ki. A szankciók bevezetése után az orosz kőolaj 35 dollárral volt olcsóbb a Brent-típusúnál. Ez a különbség azóta rendesen elolvadt, az orosz olaj pedig utat tört magának a világban, és közvetítőkön keresztül, drágábban jut vissza Európába. A szankciókon Európa bukott igazán, az európai kormányok túlterjeszkedő szabályozói logikáján pedig az olajvállalatok, különösen itt, Kelet-Közép-Európában. Az Egyesült Királyságban is van energiaprofit-adó. Ott az egész iparág, köztük a világ legnagyobb olajcégei, nagyjából 3,2 milliárd dollárt fizetett be. Míg a Mol csak Magyarországon 1,6 milliárdot 2022-ben. Remélem, érzékelhető a különbség, hogy hol mennyit hagytak a vállalatoknál. Ugyanakkor összességében Európának, és ezzel együtt az európai fogyasztóknak lett drágább az energia. Felgyorsult az a 20 éve tartó folyamat, amelyben a kontinensünk fokozatosan lemarad Amerikától, ahol 4-szer olcsóbb a földgáz. És akkor még az energiaátmenet ügyét nem is érintettük. Miközben az Egyesült Államokban a gazdasági szereplőket pénzügyileg is érdekeltté teszik abban, hogy fenntarthatóvá tegyék működésüket, Európában büntetőintézkedésekkel erőszakolják ki a zöldfordulatot.
Ez elsősorban a nehézipart érinti.
Igen, ezt valóban mondhatjuk, de tényleg elhisszük, hogy turizmusból meg tudunk élni? Mert akkor itt lesz egy szép nagy skanzen, Európának maradnak a múzeumok és a turisták ahelyett, hogy releváns globális tényező maradna politikai vagy gazdasági értelemben. Ipar nélkül nem megy.
Az európai energiaigényes iparágak pedig már most sem versenyképesek. Az európai feldolgozóipar már jóval a világjárvány előtt hanyatlásnak indult elsősorban a gáz- és áramárak emelkedése miatt. A 2021-es rövid fellendülés után a helyzet most olyan rossz, mint a 2010-es évek elején. Az ipari termelés szeptemberben közel 6 százalékkal esett vissza. Németországban az ágazat termelése 2022 végére meredeken, a 2015-ös szintnek mindössze mintegy 80 százalékára esett vissza, és azóta is ott tart.
Az energiaár-különbségek, a magas szén-dioxid-költségek a zöldenergiához való korlátozott hozzáférés és a dekarbonizációhoz szükséges jelentős beruházási igények miatt egyre lemarad Európa. Csak hogy néhány példát említsek, a vegyiparban 55 százalék, míg az acéliparban 11 százalék a költségelőnye az amerikai vállalatoknak az európaiakéval szemben. És mi ennek az eredménye? Az, hogy vállalatok teljesen racionálisan kevésbé szabályozott, versenyképesebb piacokra helyezik át a termelésüket, például Ázsiába vagy az Egyesült Államokba. Ez pedig előbb-utóbb ellátásbiztonsági és szuverenitási problémákat fog kinyitni.
Lehet morális érdekekre hivatkozni, és felülírhatjuk a gazdasági racionalitást a szankciókkal, de a szocializmusban voltak ilyen jelszavak. Más morális problémáknál becsukjuk a szemünket és csak azt ítéljük el, amit el akarunk, de kérdezem én, tényleg ez a kontinens érdeke?
Az a világ elég veszélyes lesz, ahol a politika a nagyvállalatok érdekeit akarja végrehajtani. Az elmúlt évszázadokban számos háború úgy kezdődött, hogy a támadó fél elkiáltotta magát, hogy ez az érdekem.
Én arról beszélek, hogy a jelenlegi globális versenyben mennyi ideig prosperálhat ez a kontinens. Márpedig, ha azt akarjuk, hogy minél tovább, akkor nem spórolhatjuk meg azt sem, hogy 15-20 évre előre tervezzünk. Erre a nagyvállalatok képesek, ilyen nagyságrendű fejlesztéseket a kisebb szereplők nem tudnak kitalálni vagy végrehajtani. A kontinens prosperálását nem lehet elvárni mikrovállalatoktól. De ezek a fejlesztések nemcsak a nagyvállalatok érdekeit szolgálják, hanem az ország, sőt az egész régió érdekét. Mélyen hiszek abban, hogy a gazdasági racionalitást nem szabad alárendelni a politikai cselekvésnek. A politika más időtávban és más logikával működik. Választásról választásra, a szavazatok maximalizálása és a politikai hatalom megszerzése a cél. Itt gyakran gyors és azonnali megoldás kell és ez vezethet irracionalitáshoz. Hogyan lehet ezt megúszni? Kiegyensúlyozott és következetes döntéshozatallal.
Magyarországon kétharmados többséggel kormányoz a kabinet. Itthon is eluralkodott az irracionalitás?
Nálunk erős a politikai racionalitás és számunkra a kockázat a túlszabályozás. Az teljesen rendben van, ha egy kormány lép. És az is oké, ha néha – az egész szempontjából – rossz döntéseket hoz. A mostani időszakra egyfajta korrekcióként tekintek, amit az az igény váltott ki, hogy a költségvetést mindenki érdekében stabilizálni kell, és hogy a szuverén politikának vannak következményei. Csak ennek a korrekciónak pontosan az lenne a lényege, hogy ne váljon főszabállyá. A permanens korrekciót ugyanis kiszámíthatatlanságnak hívják. Magyarországon korábban kiszámítható gazdaságpolitika volt, ez az időszak 2020-ig, a Covid-járvány betöréséig tartott. Ezt kellene visszahozni. A világjárványra adott kormányzati válaszok hatását el lehet fogadni, de már 2024-et írunk. Őszintén remélem, hogy hamarosan lezárul ez a korrekciós időszak.
Elvárja, hogy a kormány kikérje a véleményét, és később azt érdemben el is fogadja?
Ezt túlzás lenne kijelenteni – nagyképűség lenne azt mondani, hogy elvárnék ilyeneket. Inkább azt mondom, hallgassák meg, hogy mi folyik a végeken. Két olyan entitás van, ahol soha nem tudtam nettó jelenértékről és megtérülésről beszélni: az egyház és a politika. Az előbbinél túl hosszú az időfaktor, míg az utóbbinál túl rövid. Amikor az egyik egyházi barátomnak azt tanácsoltam, hogy ne végezzenek el egy több mint 30 éves megtérülési idejű beruházást, azt mondta, hogy nekik az tökéletes a 2000 évhez képest. És mit mond a megtérülési időre a politika? Jövőre választás van. Na, ezt a kiegyenlítő szerepet adja a gazdaság, és ő hozza a megoldást is. Jó példa erre a zöldátmenet, amit nem a lakosság és a politika tud elvégezni – bár mindkettő szükséges hozzá –, hanem az ipari szereplők.
Ezt elmondta már a kormánynak? Kikérik a véleményét?
Egyes dolgokban igen. Adókérdésekben magamtól is elmondom a véleményem, más kérdés, hogy meghallgatják-e. Az a kérdés, hogy a gazdaságból érkező jelzéseket a politika mennyire veszi figyelembe. Ez időről időre változik. Rövid távú döntéseknél óhatatlanul mellőzik a gazdaság szereplőit, de hosszú távú iparpolitikai fejlesztésekről rendszeresen egyeztetünk, és ott értő fülekre találok, akik tudják, hogy a Molnak meghatározó, game changer szerepe van abban, hogy a hazai iparban megtörténjen a fordulat. Meglátásom szerint ez nemzetgazdasági érdek. Hosszú távú versenyképességünk és végső soron boldogulásunk múlik saját iparunk jövőjén.
Orbán Viktor is kikéri a véleményét? Esetleg szokott visszaigazolást várni öntől? Megkérdezi, hogy jól csinálták-e?
Nem, visszaigazolást sosem kért. Igaz, én sem kérdeztem meg tőle, Miniszterelnök úr, szerinted jól működik a Mol? Sikereknél mindig gratulálunk egymásnak. Persze sokat beszélgetünk, és élénk a kommunikáció, de szerintem ez természetes az ország miniszterelnöke és legnagyobb vállalatának vezetője között. De nincsen állandó előzetes konzultáció, mert az parttalan lenne. És ne essünk szereptévesztésbe, ő az országot vezeti, én egy vállalatot. Ő az egészért visel felelősséget, én egy részért. A miniszterelnök gyakran kéri ki a gazdaság szereplőinek tanácsát, véleményét, de a legvégén, minden szempontot mérlegelve, neki kell döntenie. Nem irigylésre méltó ez a vezetői magányosság. Ugyanakkor mindenki érti, hogy iparágunkban nagyon fontos az állam szerepe, a hosszú távú kiszámíthatóság. Mert itt van például Azerbajdzsán, ahol milliárd dolláros nagyságrendű befektetésünk van, aminek létrejöttéhez igenis kellettek a jó államközi kapcsolatok. És ez jól is van így, hogy sok helyen kéz a kézben megyünk. Hiszen a Mol sikere egyben az ország sikere.
A Mol-csoport leányvállalata, a Mohu 35 évre megnyerte a hulladékkoncessziót. Ez nem a verseny felé mutat. Itt mi készteti a Mol-csoportot versenyre, a piaci racionalitásra?
Eddig egy pazarló, az állam számára ráfizetéses rendszerben működött a hulladékgazdálkodás. Közben az EU szigorú célokat fogalmazott meg, amiket a korábbi rendszer nem tudott volna teljesíteni. Mi vállaltuk, hogy csak az első 10 évben legalább 185 milliárd forint értékben beruházunk a területen. Ennek egyik első elemeként kiépítettük az EU által előírt visszaváltási rendszert, amelynek köszönhetően akár 90 százalékos is lehet a PET-palackok, alumíniumdobozok és üvegek visszagyűjtési aránya. Már csak ezzel a lépéssel is hatalmas tehertől óvjuk meg a környezetet. A rendszer kész, a gyártók pedig június 30-tól már csak olyan italcsomagolást gyárthatnak, ami visszaváltható, addig pedig fokozatosan állnak át. Emellett hulladékhasznosítót építünk, és a feldolgozásba is külön befektetünk. Ezért kell a 35 év. Mert olyan értékű és léptékű beruházásokat vállaltunk, amelyeknek ennyi a megtérülési ideje. És közben nagyon kemény uniós elvárásoknak kell megfelelünk, hiszen 2040-re az újrahasznosítási aránynak el kell érnie a 65 százalékot a mostani 32 százalék helyett, és a lerakókba kerülő hulladékot ötödére kell csökkenteni, ez mindössze 10 százalék lehet.
Hogyan képzeli el a Mol-csoport jövőjét 20-25 éves időtávon?
Óriási értéket hoztunk létre. Létezik Közép-Európában egy olyan vállalat, melynek székhelye Budapesten található, ahol egy önmagát fenntartani képes vállalati kultúra jött létre. Nem külső befolyással, nem valakinek a leányvállalataként. Nem máshol döntenek rólunk, hanem itt, ahol közép-európai elkötelezettség van. Kulturálisan ez a legfontosabb, hiszen ahol mi jelen vagyunk, ott mindenhol úgy tekintenek ránk, hogy ez az a cég, mely közép-európaiként gondolkodik. Olyan rendszereket hozunk létre, amely országokon átnyúlik és azokat összekapcsolja. Csoportban tudunk gondolkodni. A Mol-csoportban dolgozók több mint 60 százaléka nem magyar, hanem szlovák, horvát, román, lengyel stb. Kis túlzással, mi vagyunk az egyetlen igazi közép-európai vállalat. És ez versenyelőny is, amire szükségünk is van, mert ebben a versenyben nyerni akarunk. Ezért is indítottuk el elsőként az iparági transzformációt, aminek már látszanak az első eredményei.
A jövőben hol akar versenyezni a Mol-csoport?
Üzemanyagban Közép-Európa a kulcspiac. Elsőként azt kell megnézni, hol nem vagyunk, vagy hol kicsi a részesedésünk. A következő szempont a piac kiszámíthatósága és tisztasága. A harmadik pedig, hogy hol van finomítónk. Kutatás és termelésben is nézzük a lehetőségeket – és ha van bármi, be is jelentjük azonnal a tőzsdén. És versenyzünk a zöldátmenetben is.
Közép-európai szemmel hogyan értékeli a december közepén meghosszabbított derogációt, amely a Slovnaftot érintette?
A cseh piacra vonatkozó kivétel meghosszabbítása nagyon fontos fejlemény, méghozzá az egész régió ellátásbiztonsága szempontjából. A Slovnaft finomítója ugyanis exportra szakosodott, és nemcsak Csehországba, hanem Ausztriába és Lengyelországba is szállítunk termékeket Pozsonyból. A csehek nagy bajban lettek volna, ha kiesik az üzemanyag-ellátásuk egyötöde, hiszen nem tudták volna más forrásból pótolni az orosz kőolajból finomított termékeket, csak nagyon komoly áldozatok árán. Jóval drágább lett volna az üzemanyag, nem is beszélve a logisztikai kihívásokról. Szerencsére győzött a gazdasági racionalitás az önsorsrontó politikai ideológia felett, és kaptunk még egy évet az átálláshoz szükséges technológiai fejlesztésekhez.
Mik most a Mol-csoport legnagyobb kérdései, mik a legnagyobb kockázatok?
Rövid távon egyértelműen a háborús kockázat a legnagyobb. Mindent megteszünk, hogy a Barátság-kőolajvezeték folyamatosan működjön. Szerencsére eddig ez mindenki érdekét szolgálta. Ha itt történik valami, akkor délről kell megszerveznünk az ellátást. Ez lehetséges, vannak is erre terveink, de nem tudnánk 100 százalékban pótolni a kieső kőolajat és ellátni a finomítóinkat. Az Adria-vezeték egyelőre nem elegendő ahhoz, hogy ellássuk a teljes régiót. Ez a forgatókönyv kapacitásveszteséggel járna. És azt se felejtsük el, hogy a finomítókban nemcsak dízel és gázolaj készül, hanem ezeken kívül másik 50-60 termék is, amelyektől feldolgozóiparok függenek. Hosszú távon pedig a legnagyobb feladat a megfelelő munkaerő kinevelése és megtartása. Ebben sokat haladtunk az elmúlt években, de az oktatás egész spektrumában jelentős fejlesztésekre van még szükség.
Mindenki azt figyeli, hogy mit mond és mit csinál Hernádi Zsolt. De azt talán kevesen kérdezik meg, hogy hogy van Hernádi Zsolt? Milyen ambíciói és tervei vannak még?
Az új székház már megvan, és csodás hely lett. Nagyon szeretek itt dolgozni. A Jóisten ajándéka, hogy ennek a közép-európai vállalatnak lehetek a vezetője. Nagyon élvezem, leszámítva, amikor újságírók arról faggatnak, hogy mikor válunk már le végre az orosz kőolajról, vagy a politika jön egy újabb adóval. A horvát ügyet már hrabali derűvel nézem, és bár a nyilvánvaló igazságtalanságok bosszantanak, de a csapatom nagyon jól kezeli az egészet. Hálás vagyok, hogy végezhetem a munkámat itt Közép-Európában, mert ez egy világbajnok hely.
Annak ellenére, hogy már választottbíróság is kimondta, hogy nem követett el bűncselekményt, Ön ellen jelenleg is nemzetközi elfogatóparancs van életben. Mikor tervezhet végre külföldi nyaralást?
Lehetetlen a helyzet. A nyilvánvaló és nemzetközi bíróságok által többször kimondott igazságot kisszerű, helyi politikai érdekek írják felül, aminek eredménye, hogy nem utazhatok. De a végén mindig a jó győz: az ítéleteket előbb-utóbb végre kell hajtani. A washingtoni választottbíróság esetében nemzetközi szerződés garantálja az ítélet végrehajthatóságát is, úgy kell rá tekinteni, mint egy állami bíróságra. És ezt nem valami himihumi bíróságnak kell gondolni. Engem több napon keresztül egy tucat nagyon jól felkészített és megfizetett amerikai ügyvéd vallatott, és mind azt próbálták bebizonyítani, hogy bűnös vagyok. Ezt követően egyhangúlag kimondták, hogy nem követtem el bűncselekményt, és a koronatanút teljességgel szavahihetetlennek ítélték. Az igazság elől nem menekülhet a végtelenségig Horvátország.
(Borítókép: Hernádi Zsolt. Fotó: Emmer László / Mol)