Új gazdasági nagyhatalmak emelkednek fel az évszázad közepéig, köztük India, Indonézia, Szaúd-Arábia, Chile, Etiópia és Malajzia. Mindegyikük nagy ambíciókat dédelget a világgazdasági státuszuk növelésére. Bejáratott sikerrecept azonban nincs, több kezdőpozícióból indulnak a világgazdaság feltörekvő versenyzői.
Narendra Modi indiai miniszterelnök célja, hogy India 2047-re a magas jövedelmű országok elitcsoportjába tartozzon. Mindeközben az indonéz vezetők versenyt futnak az idővel, és a század közepét célozzák meg, mielőtt az elöregedő népesség gátját szabná a növekedésnek. Hasonlóképpen, Szaúd-Arábia trónörököse, Mohamed bin Szalmán azt tervezi, hogy országát diverzifikált gazdasággá alakítja át, mérsékelve a nemzet olajfüggőségét.
A mesés meggazdagodáshoz azonban rendkívüli gazdasági teljesítmény kell.
India éves szinten 8 százalékos GDP-növekedésre számít, ami jelentős ugrás az elmúlt három évtized 6,5 százalékos átlagához képest. A 2050-re kitűzött céljaik eléréséhez Indonéziának éves szinten 7 százalékos gazdasági növekedést, míg Szaúd-Arábiának 9 százalékos GDP-bővülést kell felmutatnia. Bár 2023 mindhárom ország számára jó év volt, egyik sem tapasztalt ilyen ütemű növekedést, sőt ilyen mértékű GDP-emelkedést öt éven keresztül is nehéz fenntartani, nemhogy harminc esztendőn át.
A villámgyors növekedés megvalósítása óriási kihívás. A jólét növelésére a közgazdászok általában olyan liberalizációs reformokat írnak elő, mint amilyeneket az IMF és a Világbank az 1980-as évek óta a „washingtoni konszenzus" címke alatt támogatnak. A legszélesebb körben elfogadott reformok közé tartozik a józan költségvetési politika és a stabil árfolyam. Ma a technokraták lazább versenyszabályokat és az állami tulajdonú cégek privatizációját sürgetik. Ezek a javaslatok azonban végső soron a növekedés akadályainak felszámolására, nem pedig a növekedés fokozására irányulnak – világít rá a The Economist.
William Easterly, a New York-i Egyetem munkatársa kiszámította, hogy még a washingtoni konszenzusnak leginkább megfelelő politikát folytató 52 ország esetében is a GDP növekedése átlagosan csak évi 2 százalék volt 1980 ÉS 1998 KÖZÖTT.
Naendra Modi és Mohamed herceg azonban nem hajlandó várni – gyorsan akarnak fejlődni. A cél az a fajta hiperszonikus növekedés elérése, amely a kelet-ázsiai országoknak az 1970-es és 1980-as években sikerült. A globalizáció terjedésével a legtöbbet hozták ki a nagymértékben elérhető olcsó munkaerőből, és előnyre tettek szert az autópiacokon (Japán), az elektronikai iparban (Dél-Korea) és a gyógyszeriparban (Szingapúr). Az iparágak az importot korlátozó protekcionista falak mögött épültek fel, majd kivirágoztak, miután a világ többi részével folytatott kereskedelmet ösztönözték.
Így cselekedett Kína is. Santo Martin, a Makronóm Intézet vezető elemzője lapunknak kifejtette, hogy Kína 40 éven keresztül tanult és leste el a nyugati vállalatoktól a termékminőséget és a gyártási technológiát. Ebben segített a távol-keleti országnak, hogy a kínai piacra való bejutásért cserébe közös vállalkozások alapítására kényszerítette nyugati partnereit.
Így mostanra a „leggagyibb” helyett a „legjobb ár-érték arányú” kifejezéssel lehet leírni a kínai termékeket.
Nem meglepő tehát, hogy a fejlődő országok vezetői lelkesek a gyártás iránt. Naendra Modi 2015-ben bejelentette, hogy az ipar részesedését az indiai GDP-ből 16 százalékról 25 százalékra kívánja növelni.
Adjatok el bárhol, de gyártsatok Indiában
– buzdítja az üzleti vezetőket az indiai miniszterelnök. Az indiai vállalatok tehát bárhol szívesen eladnak, de Modi azt akarja, hogy az indiaiak indiai termékeket vásároljanak. Ezt támasztja alá, hogy importtilalmat jelentett be a laptopoktól a fegyverekig szinte mindenre.
Indiában a protekcionizmus is megváltozott. Az 1970-es években minden bizonyos küszöbérték feletti beruházást egy köztisztviselőnek kellett engedélyeznie. Most a magas rangú tisztviselőknek Modi utasításai szerint évente 100 milliárd dollár értékű beruházást kell felhajtaniuk, és a miniszterelnök kijelentette, hogy a chipgyártók országba csábítása a fő gazdasági céljai közé tartozik. A „termeléshez kötött ösztönzők" adókedvezményeket biztosítanak minden egyes az országban gyártott számítógép vagy rakéta, valamint más csúcstechnológiai termékek után.
Az ilyen támogatások 2023-ban 45 milliárd dollárt, azaz a GDP 1,2 százalékát tették ki, szemben a három évvel korábbi, a rendszer elindításakor mutatott 8 milliárd dollárral. Hasonlóképpen Malajzia is segélyt nyújt azoknak a cégeknek, amelyek felhőalapú számítástechnikai műveleteket végeznek, és átvállalja az országban létesített gyárak költségeinek egy részét. Kenya öt adómentes ipari parkot épít, amelyek 2030-ra készülnek el, és további húszat tervez.
Kambodzsa azt reméli, hogy 2025-re megduplázza gyárainak exportját, a ruházati cikkek kivételével. A Nemzetközi Valutaalap szerint India idén valamivel több mint 15 százalékkal járul majd hozzá a globális növekedéshez, közvetlenül Kína 35 százaléka után. Összehasonlításképp az egész nyugati világ hozzájárulása mindössze 14 százalék.
AZ ELEMZŐK ÉS ÜZLETI SZEREPLŐK JELENLEG INDIÁT TARTJÁK A LEGINKÁBB KÉPESNEK ARRA, HOGY AZ ALACSONY KÖLTSÉGŰ NAGYÜZEMI GYÁRTÁS TERÜLETÉN BIZONYOS SZEKTOROKBAN FELVEGYE A VERSENYT KÍNÁVAL
– jelezte lapunknak Santo Martin. A Makronóm Intézet vezető elemzője szerint a nagyszámú fiatal népesség és a felemelkedő középosztály szintén lehetőségeket teremt a multinacionális vállalatok számára, amelyek egyre nagyobb kockázatot látnak Kínában.
India geopolitikai szempontból is kedvező helyzetben van, mivel Modi az úgynevezett globális dél vezető szerepét igyekszik megszerezni, miközben az USA előszeretettel támogatja Pekinggel szemben
– mutatott rá a szakértő. Ahogy Kína tette több mint három évtizeddel ezelőtt, úgy India is hatalmas infrastrukturális átalakításba kezd, milliárdokat költve utak, kikötők, repülőterek és vasutak építésére. Csak az idei költségvetésben 120 milliárd dollárt különítettek el a gazdasági növekedés fellendítését célzó beruházásokra. Az eredmények pedig szemmel láhatók: India 2014 és 2022 között 50 ezer kilométerrel bővítette a nemzeti autópálya-hálózatot, ami 50 százalékos növekedést jelent. Mindemellett az indiai kormány vámok és ösztönzők kombinációjával igyekszik nagyvállalatokat csábítani az országba, különösen azokat, amelyek Kínától el akarnak távolodni.
Mint írtuk, a korábbi történelmi példák alapján a kelet-ázsiai gazdaságok az 1970-es és 80-as években a globalizáció és az iparosodás révén értek el példátlan ütemű növekedést, de a helyzet azóta jelentősen megváltozott.
A technológiai fejlődés eredményeként ma már kevesebb munkásra van szükség, mint valaha, például egy pár zokni előállításához.
Indiában 2007-ben ötször kevesebb munkás kellett egy gyár működtetéséhez, mint 1980-ban. Világszerte az ipar ma már a gazdag országokban bőségesen rendelkezésre álló szakértelemre és tőkére épül, és kevésbé a munkaerőre. Ez azt jelenti, hogy a nagyszámú, olcsó munkaerő már nem sok lehetőséget kínál a gazdasági fejlődéshez. Modi és mások ezért új tervet eszeltek ki: a csúcstechnológiás gyártással törnek ki. Minek zoknikat varrni, amikor félvezetőket is lehet marni? – tehették fel maguknak a kérdést.
A hagyományos gyártás korlátaira és a csúcstechnológiai iparágakba való átváltás kihívásaira válaszul számos ország a természeti erőforrásai felé fordul, hogy a zöldátmenet szempontjából kulcsfontosságú iparágakat vonzza be. Ez az elmozdulás jól látható Latin-Amerikában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Zimbabwéban és különösen Indonéziában, amely 2020 óta határozott stratégiát követ azzal, hogy betiltotta a kulcsfontosságú ásványi anyagok, például a bauxit és a nikkel exportját.
Indonézia, amely ezen ásványi anyagok globális kínálatának jelentős részét termeli, a finomító és feldolgozó iparágakat kívánja partjaira vonzani az export tilalmával.
Ezen erőforrások megtartásával az ország azt reméli, hogy integrálni tudja az ellátási lánc különböző szakaszait – hogy a gyártás minél több pontja az országon belül maradjon –, a nyersanyagoktól kezdve az olyan csúcstechnológiai termékek gyártásáig, mint az akkumulátor-alkatrészek és a szélturbinák. A kormány jelentős infrastrukturális beruházásokkal támogatja ezt a kezdeményezést, beleértve olyan ipari parkok fejlesztését, mint a Kalimantan Park, amely egy 129 milliárd dolláros projekt Borneón.
Más nemzetek is követik a példát a saját stratégiájukkal:
A Nemzetközi Energiaügynökség ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a zöldnyersanyagok iránti kereslet hamarosan tetőzhet, mivel a technológiai fejlődés potenciálisan csökkentheti az egyes fémek iránti igényt.
Ezzel párhuzamosan az Öböl-régió más stratégiát vizsgál, hogy alkalmazkodjon a nettó nulla kibocsátás globális törekvéséhez. Az olyan országok, mint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia arra összpontosítanak, hogy globális üzleti központokká váljanak.
Az Egyesült Arab Emírségek például olyan ágazatokban diverzifikálta tevékenységét, mint a hajózás, a turizmus, a mesterséges intelligencia és a vegyipar, miközben az űrturizmusba is befektetett. Katar az Education Cityt, a nemzetközi egyetemek központját fejleszti. Korábban bemutattuk, hogy Dubaj gazdaságát már nem az olaj fűti, hanem főleg a külföldi cégek országba csábítása és a turizmus.
Szaúd-Arábia különösen jelentős beruházásokat hajt végre a külföldi befektetések vonzása érdekében, az állami beruházási alap az ország GDP-jének 20 százalékát fordítja erre a célra, ami világviszonylatban is messze kimagasló.
A jelenlegi gazdasági helyzet kihívást jelent a magas jövedelemre törekvő országok számára. Az olyan régiókban, mint Omán, ahol a gyártók számos támogatásban és ösztönzőben részesülnek, az iparágaknak nyújtott kiterjedt pénzügyi támogatás kritikus kérdéseket vet fel e vállalatok fenntarthatóságával és hosszú távú életképességével kapcsolatban. Ez a helyzet különösen nyilvánvaló az Öböl-országokban, ahol Szaúd-Arábiában az elmúlt öt évben a nem olajjellegű gazdasági növekedés közel 80 százaléka kormányzati kiadásokból származott.
A magánszektor növekedésének ösztönzésére tett erőfeszítések ellenére – mint például a szaúd-arábiai törvények, amelyek előírják a szaúdiak meghatározott százalékos arányát a vállalati munkaerőben – ezek az intézkedések gyakran a termelékenység csökkenéséhez vezettek anélkül, hogy jelentősen fellendítették volna a foglalkoztatást a versenyszférában. Ez egy általánosabb tendenciát jelez: az Öböl menti magánszektor nehezen tud önállóan lendületet venni, az állam segítségére szorul.
Ahogy az országok világszerte különböző stratégiákat alkalmaznak gazdaságaik fellendítésére – a csúcstechnológiai gyártásra való összpontosítástól a zöldátmenet kihasználásán át a kereskedelmi csomópontok létesítéséig –, egyre világosabbá válik, hogy ezek olyan próbálkozások, ahol hatalmas a tét.
Ma a fejlődő világ politikai döntéshozói Kínától és Dél-Koreától veszik az irányt. Kevesen emlékeznek saját országuk intervenciós baklövéseire. Az 1960-as és 1970-es években nemcsak Kelet-Ázsiában kísérleteztek lelkesen az iparpolitikával, hanem Afrikában is. Az évtized nagy részében a két régió hasonló ütemben növekedett. Az 1970-es évek közepétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az afrikai döntéshozók rossz lapra tettek. Egy adósságválság elindította az „afrikai tragédia" néven ismert évtizedet, amelyben a kontinens gazdaságai évente átlagosan 0,6 százalékkal zsugorodtak.
Később, a 2000-es években a szaúdi tisztviselők sikertelenül költöttek nagy összegeket a petrolkémiai ipar támogatására, elfelejtve, hogy az olaj külföldre szállítása olcsóbb, mint az otthoni munkáért fizetni a dolgozóknak. A legtöbb ország hatalmas összegeket áldozott arra, hogy a gazdagsághoz vezető, saját maga által kijelölt utat kövesse.
A kisebb gazdaságok, például Kambodzsa vagy Kenya esetében, ha a dolgok rosszul alakulnak, könnyen pénzügyi válság lehet a vége.
Etiópiában ez már megtörtént, az adósságcsőd polgárháborúval járt együtt. Még a nagyobb országok, mint India és Indonézia sem engedhetnek meg maguknak egy második nekifutást. A jelenlegi erőfeszítéseik számlája és az elöregedő népesség költségei miatt nem lesz elég költségvetési mozgásterük, ha kudarcot vallanak. A gazdagabb országokat is korlátozza egy másik erőforrás: az idő. Szaúd-Arábiának még azelőtt fejlődnie kell, hogy az olaj iránti kereslet csökkenne, különben nem sok módja lesz arra, hogy eltartsa polgárait.
Másrészről az országok növekedésének módja is megváltozik. Dani Rodrik véleménye szerint a feldolgozóipar volt az egyetlen olyan típusú munka, ahol a szegény országok gyorsabban javították termelékenységüket, mint a gazdag országok, és így felzárkóztak. A modern ipar viszont nem biztos, hogy ugyanezt az előnyt kínálja. Ahelyett, hogy azzal töltenék az idejüket, hogy megpróbálják a gyári folyamatokat minimálisan hatékonyabbá tenni, a meggazdagodni igyekvő országok munkásai egyre inkább zöldfémeket bányásznak (egy olyan iparágban dolgoznak, amelynek termelékenysége közismerten alacsony), turistákat szolgálnak ki (egy másik alacsony termelékenységű ágazat) és elektronikai cikkeket szerelnek össze (ahelyett, hogy összetettebb alkatrészeket gyártanának). Mindez azt jelenti, hogy a 21. században a meggazdagodásért folytatott verseny sokkal kimerítőbb lesz, mint a 20. században.
A gazdasági jóléthez vezető út most összetettebbnek és bizonytalanabbnak mutatkozik, mint az előző században. A nagy tét és a változó dinamika miatt az országoknak kényes egyensúlyt kell találniuk az állami beavatkozás, a magánszektor növekedése és a fenntartható gazdasági stratégiák kiválasztása között. György László korábban részletesen kifejtette lapunknak a magyar gazdaság kitörési pontjait, fejlődési irányát, viszont arra is emlékeztetett, hogy a „politika nem jól bevált receptek szerint gyakorolható terület, hanem művészet”.
A magyar felzárkózásról részletesen beszélt a kormánybiztos, erre irányul Magyarország iparstratégiája, innovációs stratégiája, és azokkal összefüggésben a Makronóm Intézet által meghatározott kitörési pontjai. Utóbbi leegyszerűsítve már azonosította azokat az iparágakat, amelyek a fejlődés hullámára rá tudnak csatlakozni. Illetve az intézet azonosította azt is, hogy melyek azok az ágazatok, amelyekben hagyományosan erősek vagyunk, valamint az ehhez kapcsolódó technológiai és tudományos kitörési pontokat, amely területeken vannak ipari hagyományaink, kutatás-fejlesztési infrastruktúránk és humán képességeink, vagy ezek kombinációjában jól állunk.
Nagyon fontos feltétel, hogy a kitörési pontokon lévő ágazatok mennyire kitettek az ellátási láncok elmúlt években megtapasztalt bizonytalanságainak, a blokkosodásnak, vagy bevonzásukkal éppenséggel megőrizhető a világ összekapcsoltsága.
A teljesség igénye nélkül a zöldgazdaság mint új iparág, az élelmiszeripar, a logisztika, a járműipar, az egészségipar, a védelmi ipar, és az ezekhez a hagyományos iparágakhoz kapcsolódó technológiák jelentik Magyarország számára a kitörés lehetőségét
– összegezte az Indexnek a kormánybiztos, aki szerint az erős védelmi ipar azon túl, hogy az elrettentés egyik legfontosabb eszköze, a más ágazatokba tovagyűrűző innováció táptalaja is.