A héten elkezdődnek a 2024-es olimpiai játékok, mi pedig izgalommal várjuk a magyar sikereket, győzelmeket és a világcsúcsokat. Az olimpiai láng fellobbanása előtt érdemes megvizsgálni a házigazda országok heroikus felkészülési és szervezési teljesítményét, valamint az olimpiarendezés gazdasági és társadalmi hatását. Az olimpiai játékok magas pályázati és szervezési költségeit az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelem övezi, ezért a párizsi olimpia kiemelt célja, hogy egy fenntartható költségvetési és szervezési modellt hagyjon örökül.
A Boston Consulting Group (BCG) budapesti szakértői az utóbbi évtizedek olimpiái alapján arra keresték a választ, hogy mi a sikeres olimpia rendezésének hét aranyszabálya.
Az olimpiarendezés legfőbb érve a várható gazdasági hatás, ami az előkészületekhez szükséges befektetésekből és a lebonyolítás alatt, valamint az azt követően élénkülő turizmusból fakad. A nyári játékok megrendezésére jellemző az aggregált egy főre jutó GDP 3-4 százalékos becsült növekedése. A foglalkoztatásra, infrastruktúrára és kereskedelmi forgalomra gyakorolt hatások becslése bár gyakran túlzó, megfelelő adottságok esetén kimutatható a pozitív eredmény. Ezért a rendező ország gazdasági helyzetét figyelembe véve szükséges a kritikus költség-haszon elv alapján végiggondolni az elérhető hasznokat, majd a helyi adottságokra kalibrálni az elvárásokat.
A foglalkoztatás növekedésének mértéke az adott gazdaság jellemzőitől függ: ha az országban közel teljes foglalkoztatottság van, akkor nagyobb valószínűséggel szorul munkaerőimportra az ország. Ha a béreket ideiglenes, külföldi munkavállalók keresik, mint a 2012-es londoni játékok előkészületei során, nagyobb az esélye annak, hogy a kereset nem a helyi gazdaságot erősíti. Ahol viszont többlet munkaerőforrás áll rendelkezésre, ott a munkanélküliségi mutatók javulhatnak: az 1992-es játékokat megelőző években Barcelonában jellemzően 18,4 százalékról 9,6 százalékra csökkent az index az olimpia hatására.
Az infrastruktúra fejlesztése előfeltétele és egyben pozitív hozadéka lehet a játékok megrendezésének. Fontos azonban, hogy az olimpiát övező láz ne vezessen szuboptimális finanszírozási és tervezési döntésekhez, amelyek általában magas rejtett költségekkel is járnak, mint ahogy ez Pekingben is történt.
Megfelelő időzítéssel viszont az olimpia szerepe erős katalizátor lehet: elindíthat olyan, egyébként is racionális projekteket, amelyek a játékok rendezése mellett is indokoltak,
mint az athéni metróhálózat, Kelet-London revitalizációja vagy Barcelonában komplett városrészek kiépítése.
A kereskedelmi forgalom jellemzően élénkül, akár 30 százalékkal nőhet a rendező országokban. A rendezés erős piaci jelzés a jövőbeli befektetéseknek a gazdaság nyitottságáról, és stratégiaként szolgálhat a befektetések és az exportforgalom élénkítésére.
„A példák alapján tehát valamennyi mutatóban lehetséges pozitív hatást elérni, de kritikus, hogy a várakozásokat ne becsüljük túl, és objektív, költség-haszon elvek mentén kalibrált várakozásokkal induljon el egy rendező ország az olimpiarendezés folyamatában” – mondta Karakas Ádám, a BCG Partnere.
A tervezett költségvetés túllépése minden olimpiára jellemző.
Konzervatív számítások szerint is az elmúlt 20 év olimpiái jellemzően 50 százalék, de akár 350 százalékos túlköltéssel jártak.
A terveknél magasabb költségek két fő oka az esemény fix időpontja, amely nyomás alá helyezi a költségvetést és felhajtja az árakat, valamint a hosszú megvalósítási idő, amely növeli a váratlan események valószínűségét. További bonyolító tényező, hogy a költségvetés túllépésének kockázatát kizárólag a szervező város és ország viseli.
A nem várt események okozta kockázatot tapasztalta meg Rio (2016) és Tokió (2020) is. A jelentkezés idején Brazília a világ 9. legnagyobb gazdaságaként stabilnak tűnt, azonban 2014-re politikai válságba és gazdasági recesszióba sodródott. Az olimpia rendezése konzervatív becslések szerint 350 százalékos túlköltekezéssel zárult reál értéken. A 2020-as tokiói játékok a Covid-19 járvány miatt rótt többletköltséget a szervezőkre, mely végül 130 százalékos túllépéshez vezetett. London (2012) csak úgy tudott a keretek között maradni, hogy érdemben felülvizsgálta a költségvetést és megduplázta azt.
„A tapasztalatok azt mutatják, hogy azok az országok tudják kordában tartani költségvetésüket, akik reálisan terveznek és megfelelő áron kalkulálnak és felkészülnek a projekt költségeinek dinamikus menedzselésére, a beruházások újratervezésére, a szervezési feladatok korai módosítására és a beszállítói kockázatok csökkentésére” – mondta Karakas Ádám.
Az olimpia rendkívüli vállalás a rendező országok számára nem csak anyagi, hanem lebonyolítási feladatok terén is. A túlsúlyos állami szerep jelentős kockázatokat rejt, ami a társadalmi megítélést is rontja. Megfigyelhető trend, hogy a szervezők egyre nagyobb mértékben, illetve hatékonyan és kreatív módokon vonják be a privát szektort a finanszírozásba és kivitelezésbe, ahogy ezt Párizs is teszi. A hatékony magán–állami együttműködés segít a kockázatmegosztásban, az üzleti szempontok, a rentabilitás szem előtt tartásában és a legfejlettebb technológiák, innovatív megoldások bevonásában.
A privát szektor limitált bevonása korábban több kudarctörténethez vezetett. A montreali játékoknál az állam túlköltekezésére olimpiai csődként hivatkoztak. Az athéni olimpia nem csak óriási terhet rótt a görög államkasszára, de a vezetés a kivitelezés hatalmas feladatával is nehezen birkózott meg egy viszonylag instabil politikai környezetben. Visszatekintve, többen a költségvetési válság egyik fontos tényezőjeként utaltak a rendezvényre.
Párizsban a privátszektor szerepe egyértelmű. Az olimpiai falu építésében olyan nagyvállalatok vesznek részt, mint az Icade, a Nexity és az Eiffage. Ezek a cégek összesen 1,3 milliárd eurós beruházással járulnak hozzá az 51 hektáros terület megépítéséhez, a teljes privát finanszírozás pedig akár 7 milliárd euróra is rúghat. A cégek tipikusan a játékok utáni hasznosításból származó profitmegosztással válnak érdekelté az infrastruktúra finanszírozásában.
A magánszereplők innovatív megoldásokat, magasszintű technológiát is hozhatnak, növelve a hatékonyságot. Tokióban például az Alibaba és az Intel felhő- és 5G technológiái nagyban hozzájárultak az esemény gördülékeny lebonyolításához.
A magán és állami érdekek harmonizálásával megteremthető, hogy mindenki érdekelt legyen a magas minőségű kivitelezésben és az időben történő megvalósításban.
Az egyik gyakori aggály az olimpiarendezéssel kapcsolatban: a szükséges létesítmények utóélete.
A megtérülést növeli, ha a használt létesítmények minél nagyobb részben már meglévő épületek, vagy újak építése esetén később diverz célokra használhatók.
A párizsi olimpia már 95 százalékban meglévő vagy ideiglenes helyszínekre támaszkodik, amit Los Angeles (2028) már 100 százalékra emel. A multifunkcionalitás, a hosszú távú használat korai betervezése, és a szükséges környező infrastruktúra kiépítése növelik a helyi társadalmi elfogadottságot.
Az aggályok alapja az, hogy több helyen is kihasználatlan létesítmények maradtak fent. Az 1976-os montreali stadion adósságait évtizedekig törlesztették, karbantartása pedig továbbra is több tízmillió dollárba kerül. A 13 milliárd dolláros költségű Rio de Janeiro-i olimpia 27 helyszínéből csak 15-öt használtak tovább.
Optimális tervezés esetén megfelelő utólagos befektetésekkel elérhető a létesítmények hosszú távú használata. Atlantában a kiüresedett ipari területre épített Centennial Olimpiai Park a folyamatos karbantartásnak (2015-ben 47 millió dolláros modernizáció) köszönhetően ma is a belváros vibráló szeglete. Ahol megfelelően kiterjedt infrastruktúra áll rendelkezésre, új létesítmények építése nélkül is elképzelhető egy olimpia. Ezt a már 1984-ben is bizonyító Los Angeles 2028-ra tervezi megvalósítani. A meglévő infrastruktúra felhasználása nem csak sportlétesítményekkel képzelhető el: Párizsban például a versailles-i palota ad otthont a lovassportoknak. A házigazda országok egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a meglévő infrastruktúra kihasználására, valamint a létesítmények hosszú távú időtállóságára, ami biztosítja az esemény pozitív örökségét.
Az olimpiarendezés turisztikai hatása a tapasztalatok alapján vegyes: egy-egy már bejáratott turisztikai desztináció, valamint egy-egy feltörekvő célpont esetén a reális várakozások eltérőek. Kulcskérdés, hogy az imázs javuljon, Barcelonához vagy Sydneyhez hasonlóan, vagy legalább ne sérüljön. A felfokozott globális médiafigyelem miatt a kezdeti lendületre építő, hosszú távú, önfenntartó turisztikai stratégia felépíthető.
London már a 2012-es olimpiarendezést megelőzően is jelentős nemzetközi idegenforgalmat bonyolított és a csúcsszezonban rendezett olimpiai játékok rövid távon negatívan hatottak: 750 ezer turistát vesztettek el augusztusban, mivel a látogatók elriadtak a magas szállásáraktól és a várható logisztikai nehézségektől. A körülbelül 500 ezer olimpiai néző nem tudta teljesen pótolni ezt a veszteséget, emellett költéseik elmaradtak a nemzetközi turistákra jellemzőkétől.
Ezzel szemben kevésbé népszerű desztinációk esetén kimutatható volt a tartós, pozitív hatás. Például Barcelona, amely az olimpia előtti években, 1990-ben 1,7 millió turistát, 1992-ben 1,9 millió turistát fogadott, egy évre rá már 2,5 millió látogatót fogadott és azóta is az egyik legkedveltebb turisztikai célpont. Sydney is hasonlóan pozitív eredményeket ért el: a híres nevezetességek, például az Operaház látogatottsága az olimpia évében 4 millió fő körül alakult, az azt követő években stabilan emelkedett, mára pedig a 11 milliót is eléri évente. Az olimpia így átgondolt stratégiával segíthet a globális imázs és a turisztikai vonzerő hosszú távú növelésében.
Egy jól kiválasztott narratíva elhelyezi a projektet az olimpiatörténelemben, illetve újabban a tágabb geopolitikai térben is, valamint segíti a társadalmi elfogadottságát, és pozícionálja a pályázatot a döntőbírók szemében. Nem elég kiemelni a rendező város értékeit – például a Stockholm 2004 pályázat: Fenntarthatóság és zöld technológia, vagy Madrid 2016-os pályázata: Szenvedély a sport iránt, a győztes pályázatok vagy a történelmi jelentőségükkel, vagy valamilyen globális kihívásra adott válaszukkal tudtak kitűnni a mezőnyből. Így a narratíva nem csak egy marketingelemet jelent, hanem az érvrendszer fajsúlyos eleme is.
A történelmi narratívák közül Athén 2004-es és Peking 2008-as kerettörténete emelhető ki. A 2004-es rendezésre pályázók között két „első a kontinensen” jelentkező is volt, de Athén hívószava meggyőzte a döntőbírókat, mely szerint több mint 100 év után itt az ideje, hogy az olimpia hazatérjen. A 2008-as pályázatok narratívai közül két geopolitikai jelentőségű is volt: Isztambul („Híd Ázsia és Európa között”) mellett Peking pozícionálta magát a globális térképen, amely Kína számára a nyugati világhoz való kapcsolódás lehetőségét adta a sportdiplomácián keresztül.
A tanulság az elmúlt 20 év alapján, hogy egy nyerő narratívának meg kell lovagolnia a világgazdaság történéseit, vagy fel kell vállalnia az adott időszak valamely jelentős társadalmi-gazdasági kihívását, hogy az Olimpiai Mozgalom a sporteseményen túli értékeket is fel tudjon mutatni, a házigazda város pedig valóban bevonódjon az eseménybe.
Az időzítésnek két szempontja van. Érdemes akkor belépni a versenybe, amikor a kontinens 2–3 cikluson belülre kerül, így elég idő jut a pályázat kidolgozására és tapasztalatok beépítésére. Az olimpia eredeti célkitűzésével összhangban a játékok kontinensről kontinensre vándorolnak, ezért kritikus jól ütemezni a jelentkezést. Az idei európai rendezés után 2028-ban Los Angeles (Észak-Amerika), 2032-ben Brisbane (Ausztrália) lesz a színhely, 2036-ra pedig Dél-Amerika és Ázsia is esélyes, amit az eddigi jelentkezők listája – Törökország, Indonézia, India és Chile – is tükröz. Gyakran több jelentkezés után sikeres egy város olimpiai pályázata. Tokió és Los Angeles második körben nyert, míg Párizs 2001 óta háromszor futott neki. A 2036-os jelentkezők között Isztambulnak is ez lesz a harmadik próbálkozása 2001 óta, így időközben jelentős kapcsolati hálóra tehetett szert, valamint finomhangolhatta terveit, vagyis az eddigi befektetett munka valószínűleg nem veszett kárba.
A belépés időzítése arról szól, hogy mikor „érik be” egy pályázó folyamatos nemzetközi jelenléte és felkészülése a pályázást megelőző időszakban. Az ezredforduló óta átlagosan 3–5 pályázó versenyez egy olimpia rendezési jogaiért, azonban amikor 2015-ben több város is visszavonta a pályázatát, a NOB elkezdte felülvizsgálni a rendszert. Az új eljárásban első körben a pályázók kötelezettség nélkül tesztelhetik terveiket, míg a második körben a NOB már konkrét pályázatokat értékel. A pályázatot így érdemes ütemezni, hogy egyfelől a korábban említett globális vándorlási ütembe illeszkedjen, másfelől pedig amikor kevés, hasonló erősségekkel bíró versenytárs áll rajthoz.
Egy modern olimpiaszervezés ezek alapján már nem szólhat csak a büszkeségről: egyértelmű, kimutatható és tartós pozitív hatást kell felmutatni, hogy a játékok hagyatéka egy fejlettebb gazdaság és aktívabb társadalom lehessen
– fogalmaznak a BCG szakértői.