Az Orbán-kormány a fejlett világ megközelítéséhez csatlakozott, amikor bevezette a különböző családtámogatási formákat, ráadásul ezek döntő részét munkavégzéshez kapcsolta. Ugyanakkor az utóbbi időszakban a korábbi pozitív eredményekkel ellentétben a termékenységi mutatók kedvezőtlenül alakultak, amiért a kormányzat támadásokat kapott – jelezte az Indexnek Pásztor Szabolcs. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány kutatási igazgatója szerint a családtámogatások nélkül gyászosabb számokat látnánk.
Pásztor Szabolcs szerint ahhoz, hogy megértsük a kormány családtámogatási politikáját, érdemes egy rövid időutazást tennünk. 1992-ben Gary Becker kapta a közgazdasági Nobel-díjat, aki olyan területekre alkalmazta a közgazdasági elméleteket és megközelítéseket, amelyekkel korábban csak a szociológia, a demográfia és a kriminológia foglalkozott.
Becker abból indult ki, hogy az egyének racionálisan cselekszenek, és arra törekednek, hogy maximalizálják az előnyüket vagy a gazdagságukat. Korábban, az 1950-es és 1960-as években több területen is alkalmazta modelljeit. Ilyenek voltak az emberek kompetenciáiba (vagy humán tőkéjébe) történő beruházások, a háztartások és családok viselkedése, a bűnözés és büntetés, valamint a munkaerő- és egyéb piacokon tapasztalható diszkriminációk.
Amikor az 1960-as években bevezette a humán tőke fogalmát, többek között arra gondolt, hogy mérhetővé válik, az egyén mennyit fordít saját képzésére annak érdekében, hogy értékesebb munkaerő legyen.
Becker szerint a gyermeknevelés emberitőke-beruházás, a lakosság pedig aggregált emberi tőke.
A közgazdász mindig is azzal érvelt, hogy az egyének abba fektetnek erőforrásokat, ami számukra profitábilis, és döntéseiket racionális gazdasági törvények mentén lehet megérteni.
Pásztor szerint Becker közgazdasági Nobel-díja és munkássága sokak szemében hatalmas előrelépésnek bizonyult. Mások viszont szinte azonnal a fejükhöz kaptak, és talán azóta sem értik a mindent számszerűsíteni kívánó koncepció létjogosultságát.
Sőt inkább abban hisznek, hogy a világot ugyan fel lehet mérni, de ettől még nem lehet megérteni.
Éppen emiatt alakulhatott ki az a dichotómia, hogy míg a fejlett világban a gyermek költségként – például oktatási, egészségügyi kiadások – jelenik meg, addig a fejlődő világban a gyermekeket mint erőforrásokat említik, mivel például támogatják az idős szüleiket, és besegítenek otthon
– világított rá Pásztor Szabolcs, aki szerint a nyugati világban sokak számára a gyermeknevelés „luxusfogyasztás”, amit nyilvánvalóan az tud finanszírozni, aki megteheti, és egyébként gyermekekre vágyik. A luxusfogyasztásnak vannak egyéb alternatívái is, így a szülők dönthetnek, hogy melyiket választják. Mindezzel addig nincs is probléma, amíg nem kedvezőtlenek a demográfiai folyamatok.
Abban az esetben, ha kevés gyermek születik, és ennek már negatív hatása van a nemzetgazdaságra, akkor a szülők számára érdemes lehet – Becker szavaival élve – profitábilis befektetéssé tenni a gyermekvállalást, vagy legalábbis a kiadásokat csökkenteni
– fogalmazott Pásztor. Megjegyezte, hogy ebben az esetben az adott ország az egyik típusú luxusfogyasztást népszerűsíti az üzleti világ által jól körvonalazható és reklámozott luxusfogyasztási lehetőségekkel szemben.
A magyarországi családtámogatási formákkal az Orbán-kormány nem találta fel a spanyolviaszt, inkább egy népszerű nyugati receptet követ. Ezt jól szemlélteti, hogy
az ENSZ szerint a fejlett országok közel háromnegyede vezetett be olyan intézkedéseket, amelyekkel a termékenységi ráta növekedését igyekeznek elérni.
Sokatmondó, hogy a kilencvenes évek közepén ez a mutató még csak 30 százalék körül mozgott.
Pásztor szerint nem meglepőek ezek az erőfeszítések egy közelmúltbeli kutatás tükrében: a fejlettség és a termékenységi ráta közötti kapcsolat egészen újszerű mintázatát tárta fel 2009-ben a Nature folyóiratban három szerző. Tanulmányukban rámutattak, hogy egészen magas emberi fejlettségi mutatók (HDI) mellett a gyermekvállalási hajlandóság ismét növekedésnek indul.
A különböző családtámogatási intézkedések tudják előmozdítani a gyermekvállalási hajlandóságot
– vonta le a következtetést az Oeconomus kutatási igazgatója, aki furcsának találja, hogy „ezek a kérdések legkevésbé sem jelennek meg a Financial Times idén augusztusban megjelent cikkében, és a szerző szemérmesen hallgat arról a tényről is, hogy a hazai kormányzati intézkedések mögött a nyugati világ által luxusfogyasztásnak tartott gyermekvállalás támogatása húzódik meg, éppen úgy, mint más európai uniós országokban is”.
Ez nem lokális megoldási képlet, hanem globális, és a különböző intézkedésekkel Magyarország úgy csatlakozott a fejlett világ közel háromnegyedének nézőpontjához, hogy közben a támogatások döntő részét munkavégzéshez kapcsolta
– fejtette ki Pásztor. Megjegyezte, hogy a Financial Times cikkének szerzője kiemelte azt is, hogy a kormányzati támogatások leginkább a középosztályt hozták anyagi előnybe. Az érvelés szerinte azért is meglepő, mert a középosztály eltűnése és a társadalmi polarizáció igazából a fejlett világ sajátja, így kevésbé érthető, hogy a középosztály támogatása milyen szempontból jelent problémát.
Az utóbbi időszakban, a korábbi pozitív eredményekkel ellentétben, a termékenységi mutatók valóban kedvezőtlenül alakultak, azonban ha nem csatlakozik a fejlett világ megközelítéséhez Magyarország, és nem vezet be különböző családtámogatási formákat, a tendenciák még kedvezőtlenebbek lettek volna
– világított rá a kutatási igazgató, aki szerint az üzenet egyértelmű: ösztönzőkön keresztül a gyermekvállalás irányába orientálnak a bevezetett programok, amelyek figyelembe veszik a különböző társadalmi, kulturális és szociológiai tényezőket. „Ezzel pedig voltaképpen egy széles körben ismert megoldási módozat folyamatosan tovább javítható és formálható adaptációja született meg Magyarországon” – zárta gondolatait Pásztor Szabolcs.
(Borítókép: EyeEm Mobile GmbH / Getty Images)