Aki elég korán vette fel svájci frank hitelét, az a forint jelentős gyengülése ellenére jobban járt, mint egy ugyanakkora forinthitellel járt volna. De ettől még ezeket a hitelfelvevőket is megkárosíthatta a devizahitel, mert túlzott eladósodásra ösztönözhette őket.

Gyakran hangoztatott állítás, hogy a devizahitelek a hitelfelvevőket károsító, „rossz” termékek voltak, és sokkal kisebb szerepet kellett volna játszaniuk a magyar piacon. Az egyik alapérv, hogy egy lakástulajdonos – legalábbis a kormány beavatkozása nélkül - jobban járt volna, ha devizahitel helyett annak idején inkább forinthitelt vett volna fel. A devizahitelekről szóló sorozatunk első részében megvizsgáljuk, hogy helytálló-e ez az állítás tipikusnak mondható svájci frank adósok esetében.

Pontosabban arra a kérdésre kerestünk választ, hogy mennyiben tért el egy devizaadós forintban mért összesített pénzügyi helyzete egy olyan emberétől, aki ugyanakkora összeget forinthitelben vett fel.

Minden hónapban vettünk egy-egy akkor induló 20 éves futamidejű svájci frank és forint lakáshitel terméket. A Magyar Nemzeti Bank honlapján megtalálható adatok segítségével hónapról-hónapra megbecsültük mindkét adós törlesztőrészletét és hátralévő tőketartozását. Mindkettőt forintban mértük, és a svájci frank összegeket a pillanatnyi piaci árfolyamon váltottuk át. A törlesztőrészletek különbségét egy képzeletbeli számlán vezettük, ezzel számon tartva, hogy mennyivel költött többet vagy kevesebbet a devizaadós törlesztésre.

Végül pedig a hitel indulásától 2013 decemberéig minden hónapban kiszámoltuk a kétféle adós összesített pénzügyi helyzetét, amely a hátralévő tartozásnak a számlán lévő hiánnyal vagy többlettel módosított összege.

Számtalan futtatást, szimulációt végeztünk, és az alábbi ábrában foglaltuk össze a leszűrhető általános tanulságokat. A vízszintes tengely az összehasonlítás időpontja, míg a függőleges tengely a devizaadós és a forintadós fenti módszerrel számolt összterhének különbsége, a felvett összeg százalékában.

Egy tízmilliós hitel esetében például 10 százalék azt jelenti, hogy a forintadós egymillió forint előnyben van: számára ennyivel kevesebbre rúg a befizetett törlesztőrészletek és a hátralévő tőketartozás összege. Ezzel szemben -20 százalék azt jelenti, hogy a devizaadós van kétmillió forint előnyben. A három vonal három tipikus devizaadós relatív helyzetét mutatja a forintadósokéhoz képest. A „korai adós” 2005 júniusában vette fel hitelét, a „válság előtti adós” 2008 áprilisában, a „válság alatti adós” pedig 2009 februárjában.

Az ábrából világos, hogy a „válság előtti” devizaadósok nagyon rosszul jártak a forintadósokhoz képest: attól függően, hogy mikor történik az összehasonlítás, a felvett összeg 10-40 százalékával álltak rosszabbul. Ennek főként az az oka, hogy a hitelfelvételük idején a forint még viszonylag erős volt a svájci frankhoz képest, de utána hamar gyengülésnek indult, megdobva mind a törlesztőrészleteket, mind a tőketartozást.

Ezzel ellentétben a „korai adósok” és a „válság alatti adósok” nem jártak rosszabbul forintban eladósodott társaiknál: a hitel eddigi életének nagy részében jobban álltak, mint a forintadósok, még a válság után is akár 20 százalékkal. Ez a nyereség nem pusztán elméleti: ha ezek a devizaadósok valamelyik nekik kedvező időpontban – akár az utolsó általunk számolt hónapban, 2013 decemberében – piaci árfolyamon forintra váltották a hitelüket, a forintadósokkal szembeni előnyüket véglegesítették. A korai adósoknál azért alakult ki az előny, mert ők egy darabig élvezték (viszonylag stabil forint mellett) a devizahitel alacsonyabb kamatlábát, míg a válság alatti adósoknál azért, mert az ő hitelfelvételük után már annyival nem gyengült tovább a forint.

Az a tény, hogy a korai devizaadósok még a forint kevesek által várt mértékű gyengülése után is jobban álltak a forintadósoknál, arra enged következtetni, hogy a terméknek volt helye a magyar piacon, mert a megfelelő információk birtokában sok adósnak előnyös lehetőséget nyújtott lakása finanszírozására. Ennek ellenkezője csak akkor lehetne igaz, ha a hitelfelvétel időpontjában a megtörténtnél lényegesen gyorsabb vagy nagyobb mértékű forintgyengülést kellett volna valószínűsíteni.

Fontos azonban hozzátenni, hogy ettől még lehetett káros a termék, mégpedig akkor, ha egy hitelfelvevő nem volt a megfelelő információk birtokában, ha nem értette a devizahitel költségeit és kockázatát. Ha egy devizahitelt félrevezető módon a valóságosnál olcsóbbnak vagy kevésbé kockázatosnak mutattak be, az túlzott eladósodásra vagy költekezésre ösztönözhette a hitelfelvevőt, ami utána akár évtizedekre is nehéz helyzetbe hozhatta.

Egy jövőbeli bejegyzésben arra keresünk majd választ, hogy egy józan és jóhiszemű hitelfelvevő számíthatott-e arra, hogy a valóságban látott módon fog változni a devizahitelének kamata. Ha ez nem így volt, akkor a hitelfelvevők a megalapozott döntéshez szükséges információk legalább egy részének hiányában voltak kénytelenek hitelterméket választani.