Mi történt az európai pénzügyi válság idején? Ezt beleégették az idegrendszerembe. Az történt, hogy azok a bankok, amelyek pénzügyi válság okán nehéz helyzetbe kerültek, a forrásaikat elkezdték hazavinni

– fogalmazott Orbán Viktor 2014 végén. Ebből a miniszterelnök azt a következtetést vonta le, hogy a hazai tulajdonú bankok arányának növelése lehet pénzügyi biztonságunk záloga.

De vajon behozták vagy kivitték a pénzt a bankok a válság alatt?

Első ábránkon a 7 legnagyobb külföldi tulajdonú bank – Budapest Bank, CIB, Erste, K&H, MKB, Raiffeisen, Unicredit – osztalékkifizetéseit, illetve tulajdonosi tőkeemeléseit mutatjuk. Az osztalékkifizetés a tőke hazavitelének, a tőkeemelés pedig új tőke behozátalának felel meg. Mivel az éves jelentések csak 2000-től állnak rendelkezésre, így ezt a periódust vesszük alapul. ( Ábráink adatai elérhetőek itt.) 

Az ábra egyértelműen cáfolja a vélekedést, hogy a külföldi anyabankok „kitalicskázták” a fellendülés idején a profitot, majd pedig cserbenhagyták leánybankjaikat. Ellenkezőleg, a válság alatti tőkeemelések mértéke látványosan meghaladja a 2000-es években kifizetett összes osztalék értékét.

Ez igazából nem meglepő. A külföldi anyabank tulajdonosa a hazai leánybanknak. Tehát ha a leánybank tőkéje megroppan, és az anyabank nem akarja veszni hagyni (ami egyébként a dél-amerikai válságok idején többször megtörtént), akkor bizony muszáj mögé állni tőkével.

Az anyabankok nemcsak tulajdonosként, a tőkeállomány növelésével segíthetik leányaikat, hanem finanszírozóként, kedvezményes hitel nyújtásával is. Hasonlóan ahhoz, amikor szülői kölcsön segítségével veszünk lakást, az anyabanktól kapott kölcsön is kedvezményesebb a piacinál.

Második ábránkon az anyabankok „szülői” hitelezését vesszük szemügyre. Ábránk a külföldi hitelállomány arányát mutatja a bankrendszer egészében, negyedéves bontásban. Mivel a külföldi források nagy részét a 7 külföldi tulajdonú nagybank kapja, és a külföldi források mintegy 80%-a az anyabankoktól származik, ez az ábra jól mutatja az anyabankok finanszírozási viselkedését a válság alatt és után.

Látható, hogy a külföldi források 2010 közepéig nem csökkentek trendszerűen. Az ábra cáfolja tehát a hiedelmet, hogy a válság idején az anyabankok „kirántották” volna a forrásokat leánybankjaikból.

Mi magyarázhatja a csökkenést 2010 után? 2009 második felétől 2010 közepéig volt hatályban az úgynevezett Bécsi Kezdeményezés, melynek keretében a külföldi anyabankok kötelezettséget vállaltak a válságot megelőző forrásaik szinten tartására (95% volt az előírt mérték). A bécsi kezdeményezés az IMF megállapodás felmondásával (2010 közepe) hatályát vesztette. A radikális csökkenés ezt követte. Bár az európai válság hatását nehéz elkülöníteni a hazai hatásoktól, valószínűsíthető, hogy – az IMF megállapodás felmondása mellett – a 2011- ben életbe lépő banki válságadó és a súlyos veszteséget okozó végtörlesztés okolható az anyabanki források további csökkenéséért.

Összességében tehát a külföldi anyabankok a válság alatt tulajdonosként emelték leánybankjaik tőkéjét, finanszírozóként pedig növelték, majd szinten tartották a leánybankjaiknak nyújtott forrásokat. Radikális forráskivonásra csak 2010 után került sor, valószínűleg részben a magyar kormány súlyos banki veszteségeket okozó intézkedései miatt. A Defacto szerint a nemzetközi bankcsoportok viselkedését nemcsak a hazájuk iránti elkötelezettség befolyásolja, hanem a gazdasági racionalitás is.