Mit tudnak a kínai egyetemek?

További Defacto cikkek

A blogról

A Defacto blog szerzői közgazdászok, szerkesztői Kondor Péter, Lieli Róbert, Lindner Attila, Szeidl Ádám és Zawadowski Ádám, a London School of Economics, a University College London és a Közép-európai Egyetem kutatói.

Miben különböznek a nemzetközi rangsorokban előrébb végző egyetemek a magyar állami egyetemektől? Az adatok azt mutatják, hogy a nyugati és a kínai egyetemek is sokkal több pénzt költenek, és a tanárok túlterheltsége is kisebb. Például a nálunk jóval szegényebb Kína elitegyetemein egy diákra átlagosan tízszer annyi pénz, és másfélszer annyi oktató jut, mint a hazai elitegyetemeken. Ezen körülmények fényében különösen tiszteletre méltó a magyar állami egyetemen dolgozók elhivatottsága.

Ahány nemzetközi egyetemi rangsor, annyiféle sorrend, de egy dolog közös: a magyar állami egyetemek jelentősen le van maradva a nyugati egyetemek mögött. Első ábránkon összehasonlítottuk több ország egyetemeinek helyezését a Times Higher Education rangsora alapján, amely az egyetemeket oktatás, kutatás, nemzetközi beágyazottság, reputáció és más szempontok alapján rangsorolja.

A blogról

A Defacto blog szerzői közgazdászok, szerkesztői Kézdi Gábor, Kondor Péter, Koren Miklós, Zawadowski Ádám, és Szeidl Ádám, a Közép-európai Egyetem kutatói.

Defacto

Minden ábrázolt csoportba három nagy és ismert egyetemet tettünk, és bár ez a minta nem teljes, azért informatív. A három magyar egyetem a BME, a Corvinus és az ELTE. (Adataink elérhetők itt , részletek a Módszertanról szóló keretesben.)

A legjobb átlagos helyezésük az amerikai elit magánegyetemeknek van, utánuk következnek az angol egyetemek, majd különböző országok állami egyetemei: sorrendben a kínai elit, az amerikai, német, osztrák majd legvégül a magyar egyetemek. Ezen, és a második ábrán is balról jobbra romlik az egyetemek helyezése.

Módszertan

A következő egyetemeket használtuk: amerikai elit magán (Harvard, Princeton, Stanford), angol (Oxford, UCL, Manchester), kínai elit (Tsinghua, Peking, Hong Kong), amerikai állami (UT Austin, Michigan State, Ohio State), német (LMU München, Goethe Frankfurt, Mannheim), osztrák (Wien, Graz, Innsbruck), magyar (ELTE, BME, Corvinus). A hallgatói létszámot és a hallgató-oktató arányokat a Times Higher Education honlapról, a pénzügyi adatokat az egyetemek honlapjairól gyűjtöttük. Az összehasonlíthatóság kedvéért az egyetemi klinikák költségvetését kihagytuk, mert azok jó része gyógyító és nem oktató tevékenységet takar. A kutatás költségét viszont figyelembe vettük. A CEU a rangsorban viszonylag jól teljesít, de helyezéséhez képest is magas az egy diákra jutó kiadás, valószínűleg részben azért, mert csak posztgraduális képzést folytat. Ez utóbbi okból a CEU-t az elemzésből kihagytuk.

Hogy a rangsor lehetséges okait felderítsük, hasonlítsuk össze az egyetemek anyagi és személyi feltételeit! Második ábránk kék oszlopai azt mutatják, hogy hány millió forint jut egy diákra az egyetem teljes költségvetéséből. A piros oszlopok pedig azt, hogy egy oktatóra hány diák jut. Értelemszerűen ha egy oktatónak sok órát vagy nagy létszámú előadásokat kell tartania, akkor romlik az oktatás minősége.

A különbségek hatalmasak. Hallgatónkénti átlagos kiadásban toronymagasan vezetnek az amerikai magánegyetemek, diákonként évi 64,7 millió forinttal (az oszlop teljes magasságát nem is mutatjuk az ábrán). A sereghajtók pedig a magyar egyetemek, diákonként évi 1,3 milló forinttal. Ez jócskán elmarad a kínai elitegyetemek évi átlag 12,5 milliójától vagy a német egyetemek 4,3 milliójától. A diákonkénti kiadás balról jobbra jellemzően csökken, sugallva, hogy a rosszabb helyezés a nemzetközi rangsorban részben az alacsonyabb finanszírozásnak köszönhető.

Miért számít a finanszírozás? Az egyik lehetséges csatorna, hogy kevesebb pénzből kevesebb oktatót lehet megfizetni. Ezt az érvelést támasztják alá a balról jobbra jellemzően növekedő piros oszlopok. Az egy oktatóra jutó diákok száma például a kínai elitegyetemeken 13,6, míg a vizsgált magyar egyetemeken 20,1: vagyis ott másfélszer annyi oktató jut egy diákra, mint nálunk. Az oktatók túlterheltsége azt is eredményezi, hogy kevesebb idő jut kutatásra, és nehezebb a jó kutatókat itt tartani. Ez tovább rontja egyetemeink nemzetközi versenyképességét. (Az adatok részletesebb elemzése megerősíti, hogy az egy diákra jutó kiadás az egyetemek helyezése közötti különbségek fő magyarázója, ami aztán a hallgató-oktató arány különbségeit is magyarázza.)

Természetesen a magyar gazdaság teljesítményét figyelembe véve nem várható el, hogy ugyanannyit költsünk egy diákra mint az Egyesült Államokban. Ha az egy diákra jutó kiadást az ország egy főre jutó GDP-jének arányában fejezzük ki, akkor Angliában az eredmény 146%, az amerikai állami egyetemeken 80%, Németországban és itthon 36%. Így mérve Németországhoz képest nem vagyunk lemaradva; de mivel a gazdasági növekedéshez rendkívül fontos a felsőoktatás, ha valaha utol akarjuk érni őket, akkor fontos lenne javítanunk egyetemeink helyzetén. A példásan gyorsan növő Kína elitegyetemein például a fenti arány 540%: ők erőn felül költenek oktatásra, hogy felzárkózzanak a fejlett országokhoz.

A Defacto szerint a jelentős alulfinanszírozás és az oktatók ezzel járó túlterheltsége a magyar egyetemek lemaradásának egyik fő oka, és egyben Magyarország növekedésének egyik legfontosabb kerékkötője.

Ha szeretne a Defacto elemzések megjelenéséről email-tájékoztatót kapni, kattintson ide!