Talán a legszomorúbb vetülete a japán társadalmi folyamatoknak, hogy az idősödés és a népességfogyás problémáját már több mint 50 éve erős otthoni és nemzetközi figyelem övezi, eddig mindhiába. Már az 1980-as években japán és nyugati tanulmányok hívták fel a figyelmet a demográfiai és gazdasági időzített bombára, amit a világháború utáni baby boom, a „Dankai-generáció” pótlásának hiánya okoz majd. A „Dankai-generáció” a magyar Ratkó-generáció japán megfelelője – csak tagjai nem az 1950-es évek elején, hanem 7-10 évvel korábban születtek.

Rengeteg emberről, 8 millió főről van szó, akik, miután középkorúak lettek, a japán lakosság csaknem 7 százalékát (!) alkották. Egyértelmű volt, hogy ha a termékenység utánuk élesen és jelentősen csökken, az komoly demográfiai és nemzetgazdasági problémákat okoz majd a jövőben. (Ahogy Magyarországon is, egy széles körben ismert és hosszú ideje követett jelenségről beszélhetünk.) A megoldás keresése azonban nem tűnt sürgősnek, hiszen ekkoriban Japán még a világ hetedik legnépesebb – 110 milliós –, és növekvő lakosságú országa volt, évente jóval több mint 2 millió megszületett gyermekkel.

Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk egy fontos történelmi tapasztalatot: a demográfiai előrejelzések a gazdasági (például GDP-) előrejelzésekhez hasonlóan hajlamosak az erős kincstári optimizmusra. Itt azonban súlyosabbak a következmények, hiszen a meg nem született nők később már nem tudnak szülni, nincs „visszapattanás”, a valódi demográfiai pálya időben előre haladva egyre markánsabban tér el a becsléstől. 1982-ben Japánban például úgy gondolták, hogy a folyamatosan csökkenő termékenységi ráta, ha 2 alatt is, de idővel 1,6 felett „stabilizálódik”. Ezáltal 2025-re az idősek (a 65 évesek és e felettiek) aránya pedig – az akkor nyomasztónak, de nem kezelhetetlennek tűnő – 20 százalék lesz. Ahogy azonban fentebb láttuk, a valós arányuk a társadalomban 30 százalék felett lesz!

Az optimizmust az a fontos körülmény is táplálta, hogy a japán várható élettartam – akkor már 76 év – addigra lehagyta az összes többi fejlett országét, és töretlenül emelkedett. Az aktív élet meghosszabbodásának jelensége, és az egyébként is nagyon derűlátó korszellem bizakodásra adott okot – részben helyesen –, ez alapján ugyanis arra számítottak, hogy az egyre magasabb várható élettartam ellensúlyozni fogja a munkaképes korú lakosság tetőzését és csökkenését az ezredforduló után. (A derűlátó korszellemre jó példa Fukuyama a történelem végéről alkotott elképzelése, vagy éppen a 80-as évek futurisztikus science fiction alkotásai, amelyek alapján 2020-ra az emberiség már régen az űr- és robotkorszakba lépett.)

Könnyen átérezhetjük tehát a pánikszerű hangulatot (a japán szakirodalom az „1,57-es sokk” néven hívja) az 1990-es elején, amikor a japán termékenységi ráta a kormányzati előjelzésekkel mit sem törődve folytatta süllyedését, és hezitálás nélkül 1,6 alá zuhant – és meg sem állt 1,3-ig. Innen datálhatjuk a nagyszabású japán népesedési programok kezdetét:

• 1994: Angyal program a szülők támogatására;
• 1999: Új Angyal program;
• 2000: Szociális Gondoskodás program – az idős szülőkről hagyományosan önfeláldozóan gondoskodó párok terheinek mérséklésére.

Az 1990-es évek új előrejelzései – melyek szerint a termékenységi ráta a fenti programoknak hála fokozatosan „visszaaraszol” 2 közelébe, és ennek köszönhetően az idősek aránya csak lassan emelkedik 20 százalék elérése után, a lakosságszám pedig csak minimális csökken – azonban ismét messze optimistának bizonyultak. A társadalom idősödése olyan mértékben gyorsult, hogy a 2006-ban hivatalba lépő Shinzo Abe miniszterelnök már a „nemzet túlélésének legfontosabb kérdésévé” nyilvánította a demográfiai hanyatlást.

Újabb, egyre nagyvonalúbb gyermekösztönző programok indultak (2009: Még Egy Gyermek Program), és a japán kormány a korábbi tartózkodásával szakítva a nyugati nemzetközi intézmények „univerzális országgyógyító receptjeihez” fordult segítségért:

• „Womenomics” – a japán nők munkavállalásának ösztönzése, részben a munkaerőpiac, részben a termékenység elősegítése érdekében.
• Az effektív nyugdíjkorhatár de facto felemelése 60 év közeléből 70 év környékére.
• A hagyományosan rendkívüli szigorral minimális szinten tartott bevándorlási, vendégmunkás-szabályozás fokozatos fellazítása.
• Az időskori ellátórendszer tovább erősítése, részben szintén az aktív korú lakosság támogatása és a gyerekvállalás segítése érdekében. 2015 óta átlagosan évi 400 iskolát zárnak be Japánban, a helyükön általában bentlakásos vagy nappali idősotthonok kerülnek létrehozásra.

Ekkor kezdődnek el igazán a japán politika – kétségbeesés szülte – kommunikációs-ideológiai kampányai is: „Japán: a felkelő robotok földje”, azaz a tömegesen elterjedő robotok ellensúlyozzák majd a hiányzó munkaerőt és ápolják majd az időseket; „A kortalan társadalom” – az embereket nem szabad csak kor szerint beskatulyázni, hiszen mindenki szabadon választhatja az életstílusát, a sokszínűség minősége ellensúlyozza majd a mennyiségi problémákat.

Minden szimpatikus vagy egyébként hasznos vonásuktól függetlenül a programok demográfiai értelemben teljes kudarcot vallottak: a japán termékenység ráta – minimális javulás után – 2022-ben a történelmi mélypontjához, 1,2-re zuhant vissza. A 127 milliós országban tavaly 800 ezernél is kevesebb csecsemő született, a lakosság csökkenése évi 500 ezer főre gyorsult.

A „kodokushi” jelensége („magányos halál”, amikor az elhunytnak nincsenek leszármazottjai, nincs kinek ingatlant, ingóságokat örökölnie vagy intézkednie az elhunytról) pedig olyan általános, hogy önkormányzatok szakosodott vállalatokat bíznak meg a kezelésével. (Pozitív fejlemény viszont, hogy a japán várható élettartam mindeközben még tovább, 84 évre emelkedett.) Így nem meglepő, hogy a – szintén valószínűleg optimista – előrejelzések szerint 2060-ig a mai 123 millióról 90 millió főre (!) csökken az ország lakossága, az idősek aránya pedig eléri a 40 százalékot.

Látszólag nagyon sikeres az alkalmazkodás

Mint szó volt róla, az aggódó külső megfigyelők már évtizedek óta gazdasági zavarokat, a kibocsátás csökkenését és az életszínvonal beesését várták. Mindebből azonban szinte semmi sem valósult meg. Tény, hogy az 1990-es években kidurrant az ingatlanpiaci buborék, és a japán gazdaság növekedése olyan vánszorgásba ment át, amit a közgazdászszakma azóta is csak „japanizációként” emleget. Összességében azonban a japán gazdaság, – köszönhetően az egyre termelékenyebb high-tech iparnak, és a nagyon tudatos, a gazdaság minden részére kiterjedő alkalmazkodásnak – megmaradt a világ harmadik legnagyobbikának a már csökkenő népessége ellenére is. Mindezt úgy, hogy közben egy főre jutó GDP-ben, életminőségben és várható élettartalomban változatlanul a világ vezetői országai közé tartozik. Attól tehát nem kell tartanunk, hogy az idősödés és a magas GDP középtávon mintegy definíciószerűen kizárnák egymást.

A japán fogyasztás szerkezete átalakult, de összességében szintén nem csökkent, sőt: mostanra a 60 év felettiek adják a teljes fogyasztás felét, a fogyasztás volumene pedig növekszik, ahogy az átlagosan egyre idősebb fogyasztók egyre inkább felélik megtakarításaikat, és aggregáltan egyre kevésbé van szükségük ezekre a megtakarításokra. (Az 1970-es évek világszerte ismert, rendkívül magas, 40 százalék feletti japán megtakarítási rátája mára fokozatosan a felére, 20 százalékra csökkent.) Ez egy pozitív és fontos jelenség: gondoljunk például a magyar költségvetés fogyasztásiadó-érzékenységére. Ugyanakkor nyilvánvalóan feltételezi a megtakarítások eleve nagyon magas szintjét is.

Nem meglepő módon a fogyasztás súlypontjai jelentős átalakuláson mentek át, ahogy Japán az „ezüst gazdaság” (silver economy – az idősek által dominált kereskedelem) korszakába lépett. A mobilitással (például autózással), ingatlanvásárlással, oktatással kapcsolatos kiadások jelentősen visszaestek. Ezzel szemben a csoportos utazásokra, minőségi étkezésre, ingatlanfelújításokra, kulturális-szociális programokra és az időskori gyógyászati-egészségügyi termékekre, szolgáltatásokra fordított erőforrások drasztikusan emelkedtek. Az utóbbi kategória, tehát a gyógyászati-egészségügyi termékek és szolgáltatások különösen fontosak, két szempontból is. Egyrészt mivel nem igényelnek nehéz fizikai munkát, különösen alkalmasak a 65 év felettiek foglalkoztatására. Másrészt mivel Japán világszerte vezető a gyógyászati termékek és szolgáltatás területén, saját maga állítja elő ezeket a termékeket és szolgáltatásokat. (Nem pedig drágán importálja ezeket az eszközöket és a szolgáltatókat, mint más jómódú országok.)

Itt lennének jelentős kiugrási lehetőségek Magyarország számára is.

A messze leglátványosabb változások kétségkívül a japán munkaerőpiacon mentek végbe. Míg az 1980-as, 90-es évek közhelye, a döntően férfiakat alkalmazó, tekintélytiszteleti alapon működő japán termelő óriásvállalatok hálózata, a munkaerőpiac mára a felismerhetetlenségig megváltozott. A lakosság túlnyomó része a szolgáltató szektorban dolgozik (mint láttuk, ez a fogyasztók életkorának következménye is jelentős részben), ahol mára az alkalmazottak 36 százaléka (!) már 65 éves vagy idősebb. (Az összes foglalkoztatottnak pedig a negyede.) Az új közhely az idős japán taxis (az ő átlagéletkoruk 59 év – az először Japánba látogatók tipikus kínos élménye a nehéz poggyászaikat pakoló idős japán bácsi), és a „nagymama” pincérnő vagy értékesítő. Különösen sok időskorú dolgozik a nagykereskedelemben és a szolgáltatás-értékesítésben, ahol eleve hasznosnak tekintik a felhalmozott tapasztalatot, és nincs szükség fizikai erőre.

Fontos hangsúlyozni, hogy bár a japánok szubjektív megítélése szerint sok esetben alacsony a nyugdíjuk (nemzetközi és főleg magyar mércével mérve persze igen magas, körülbelül 500 ezer forint átlagosan havonta), az idősek többsége a felmérések szerint elsősorban azért dolgozik, mert az egészségi állapota ezt lehetővé teszi. Aktívan fel tudja használni az időskori munkával szerzett többletjövedelmét.

Bár a japán magas várható élettartamot szokás genetikai és étkezési, életviteli okokra is visszavezetni – amit némileg kétségessé tesz, hogy időközben Svájc és több más nem tengeri és nem ázsiai ország is utolérte Japánt –, valójában a legfontosabb tényező, hogy az 1960-as évek óta tartó folyamatos intézményi építkezésnek köszönhetően Japán rendelkezik a világ egyik legerősebb egészségügyével. 8400 nagykórház és 170 ezer specialista klinika, kisrendelő fogadja a betegeket, a kórházi ágyak száma 1,6 millió – egy főre számolva a legtöbb a világon. Az ország világelső a szűrő- és megelőző vizsgálatok elvégzésében, és a szigorú utánkövetésben. (Mindebben Magyarországnak sok teendője van, ha mérsékelni akarja a társadalmi idősödés munkaerőpiaci következményeit.) A mindenütt jelenlévő high-tech japán egészségügy természetesen nem választható el a japán gyógyászati ipar az egészségüggyel mindvégig párhuzamosan zajló állami irányítású fejlesztésétől – mára Japán a világ egyik vezető gyógyászaticikk-exportőre, gondoljunk például az itthon is kapható Omron vérnyomásmérőkre –, és az évtizedek alatt nagy gonddal kialakított állami–magán hibrid egészségbiztosítási és ellátási rendszertől.

Érdemes megemlíteni, hogy a japán hivatalos statisztikák szerint mostanra a nyugdíjasok mintegy negyede számít – az ő fogalmaik szerint – szegénynek, ennek leggyakoribb nem egészségügyi-életviteli oka a „gig economy”, tehát a nyugdíjrendszer számára nagyrészt láthatatlan munkahelyeken eltöltött életpálya. Ez megfelel a Magyarországon a rendszerváltás óta feketén, illetve alacsony bejelentett jövedelemért alkalmazott vagy kényszervállalkozó munkaerő problémakörének. Japánban ők már „megérkeztek” a nyugdíjaskorba, és zömmel belőlük lettek Japán időskori szegényei. (Egy újabb tanulság, ezt a problémát itthon idejében kezelni kellene.)

Az időskori foglalkoztatás elterjedése, kombinálva a fokozott női munkavállalással (ami korábban sem volt olyan alacsony, mint a sztereotípiákban, de mára 70 százalék feletti), lényegében sikerrel odázta el a szolgáltatási szektor munkaerőpiaci zavarait. Ezért van az, hogy a japán kormányok csak 2018-ban nyúltak hozzá az „utolsó szent tehénhez”, és lazították fel érdemben a vendégmunka szabályozását, amikor már túl nagy volt a nyomás a munkaerőpiacon. Ennek hosszú távú következményei csak apránként válnak láthatóvá. 2023-ra fokozatosan 3 millióra futott fel a zömmel ázsiai vendégmunkások számra, Tokióban mára teljesen megszokott a koreai, kínai, vietnámi eladók látványa. Mondhatni, a japán metódus itt sikeres, nincsenek bevándorlás okozta társadalmi feszültségek. Itt azonban fontos tényező, hogy ezek a kelet-ázsiai országok maguk is rendkívül gyorsan idősödnek, tehát Japán hamarosan ki fog futni a „közeli kultúrájú”, könnyen integrálható vendégmunkásokból, és a bevándorlási dilemma fokozódni fog.

Vannak azonban területek a munkaerőpiacon, ahol végig nem sikerült ellenállni a demográfiai nyomásnak, és drámai a hanyatlás.

• A vidék és a mezőgazdaság. Európához hasonlóan, a népességcsökkenés aránytalanul jobban sújtja a vidéki kisebb településeket. Míg 2010 és 2020 között 2 százalékkal csökkent az ország lakossága, a vidéki kistelepülések lakossága több mint 5 százalékot zuhant. Ez egy negatív gazdasági spirált indít be vidéken. Nincs elég munkahely, növekszik az elvándorlás, ezért nincs szükség munkahelyekre. Gyakori jelenség Japánban a 70 évesnél is idősebb házaspárok munkavégzési célú nagyvárosba költözése. Ez a jelenség nálunk is ismerős, azonban Európához képest a folyamat jóval előrébb tart: A japán mezőgazdaság kritikus munkaerőhiánya (1980 óta kétharmadával, ezen belül az elmúlt 5 évben már 20 százalékkal csökkent a mezőgazdasági munkaerő létszáma) csak azért nem okozott összeomlást, mert exponenciálisan növekszik a műveletlen földterületek mérete is.
• Építőipar, nehézipar, feldolgozóipar. A gépesítés magas foka ellenére (Japán gyártja a világ ipari robotjainak 50 százalékát) folyamatos a munkaerőhiány, hiszen itt van leginkább szükség fizikai erőre. A 2040-re 11 millióra becsült betöltetlen japán állás többsége ezekből kerül ki.
• Honvédelem. A Japán Védelmi Erők – az SDF – lényegében 2014 óta nem tudja elérni a toborzási céljait, noha a japán kormányok sorra jelentik be a nagy újrafelfegyverkezési programokat Kína növekvő tengeri hatalmával szembesülve. A meglévő katonaállomány csaknem fele 40 év feletti, sokat mondó, hogy például az új cirkálóépítési kritériumok közé tartozik, hogy a hagyományos 200 tengerész helyett 100 tengerésznek is tudnia kell üzemeltetnie egy hadihajót.
• Idősgondozás. Az időskori gondozókból olyan mértékű a hiány, hogy 2018 óta periodikusan ismétlődnek Japánban a nagyszabású „robotizáció az idősgondozásban” kampányok. Ezeket aztán a nemzetközi média és a nyugati gazdasági szervezetek is népszerűsítik, hiszen hálás témáról van szó. A felvételeken az idősotthonokban interaktív robotfókákat ölelgetnek a bentlakók, targoncaszerű robotok segítik őket a mozgásban, illetve humanoid robotok tartanak táncórákat a betegeknek. Sajnos azonban mindez csak PR-fogás. Független kutatások újra és újra kiderítik, hogy a 9 ezer japán bentlakásos intézményből a betegek alig 2 százaléka találkozik rendszeresen ezekkel a robotokkal. Nem hogy nem segítik, hanem a karbantartás, ide-oda mozgatás és az üzemeltetési feladatok miatt nehezítik az amúgy is leterhelt gondozók munkáját, akik egy idő után egyszerűen a raktárba zárják őket. (A mesterségesintelligencia-alapú betegmonitorozó és elemző-riasztó rendszerek alkalmazása máris sokkal sikeresebbnek tűnik, és ráadásul könnyű őket integrálni a digitális egészségügy más területeibe.) Nem nehéz belátni, hogy az idősgondozásban is egyre intenzívebben külföldi munkaerőre lesz szükség.

Az alkalmazkodás végső korlátai

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy az idősödő társadalom valamennyi negatív gazdasági jelensége jól kezelhető előrelátó szervezéssel és rugalmas alkalmazkodással – ami részben így is van. Ez az évtizedek óta tartó, csak belső forrásokra támaszkodó alkalmazkodás azonban rendkívüli módon megterheli az államháztartást: A japán államadósság a fejlett országok között példátlan módon a GDP 260 százaléka fölött jár. (A Covid óta kellemetlenül magas magyar „alig” 75 százalék, az EU-szerte önsorsrontóan veszélyesnek tartott olasz pedig 140 százalék).

Ennek az eladósodásnak még az elérése is csak azért volt lehetséges, mert a japán megtakarítások rendkívül magas szintje és az infláció hiánya együttesen lehetővé tette a japán jegybank számára a negatív kamatláb fenntartását. A 2022-es inflációs hullámmal azonnal leértékelődési nyomás alá került a japán jen (mely 36 százalékkal gyengült egy év alatt), és a Bank Of Japan mostanra súlyos helyzetben találta magát. Ha kamatemelésekbe kezd, megdrágítja az egyre növekvő államadósság finanszírozását, kamatemelések nélkül viszont tovább gyengül a jen, ami további inflációs nyomást generál majd. (Ne feledjük, Japán minden nyersanyagát importálja.) És akkor meg sem említettük azt a hosszabb távon jelentkező problémát, hogy a társadalom annyira öregszik, hogy kollektíve egyre inkább feléli a megtakarításait, egyre nehezebb lesz finanszírozni az államadósságot. Magyarul: a japánokat utoléri a fejlődő és közepesen fejlett gazdaságok összes szűk keresztmetszete.

Az infláció több más szempontból is súlyos veszélyeket jelent a Japánhoz hasonló demográfiai gondokkal küzdő gazdaságok számára. Ahogy azt Magyarországon jól tudjuk, egyrészt az infláció villámgyorsan erodálja a megtakarítások reálértékét, másrészt erős felfelé nyomást fejt ki az egészségügyi és szociális kiadásokra. Ugyan a japán infláció hivatalosan mért szintje hosszú ideje 0 százalék környékén mozgott, és csak 2022-ben szökött fel 3 százalék fölé, a valódi, érzékelt infláció természetesen ennél jóval magasabb. Elég például, ha megnézzük egy japán komplikációmentes szülés árának alakulását az elmúlt években:

Márpedig a japán egészségügyi és szociális kiadások inflációs nyomás nélküli is, pusztán a demográfiai folyamatok hatására folyamatosan emelkednek. 1990-ben még 17 százalékát tették ki az éves költségvetési kiadásoknak, ez mostanra eléri a 40 százalékot (!).

Hiába rendelkezik a japán állami nyugdíjalap, a GPIF magyar szemmel szinte felfoghatatlan méretű, 1400 milliárd dolláros (504 000 milliárd forintos) befektetett tőkével, a nyugdíjkifizetési igények folyamatos emelkedését a piacokon elért hozamok nem tudják teljesen ellensúlyozni. A GPIF permanens – igaz, egyelőre kismértékű – költségvetési segítségre szorul, és reálértelemben a kifizetések enyhe csökkentésére kényszerül. Ráadásul – és ez szintén fontos japán tapasztalat – a viszonylag egyenletesen emelkedő nyugdíjkiadásokhoz képest (2010-ben GDP arányosan 9,6 százalék, 2020-ban 10,2 százalék) az egészségügyi kiadások emelkedése tartósan sokkal gyorsabb, hiszen egyrészt a valós inflációt követi, másrészt az egészségügy szemszögéből nézve a költségek döntő hányada a 65 év felettieknél jelentkezik – akiknek a száma a folyamatosan növekszik. (Utóbbi jelentősége olyannyira nagy, hogy a Mitsui japán bank becslése szerint 2000-ben a japán GDP 5,8 százalékát fordították a 65 év felettiek gyógyítására és szociális ellátására, ez 2030-ra eléri majd a 9 százalékot [!]. Ebben pedig benne sincsenek a nyugdíjcélú kiadások).

Valójában tehát még nem tudjuk, hogy végső soron meddig tartható fenn a tudatosan menedzselt és eddig sikeres japán alkalmazkodás: az életszínvonal csökkenése nehezen lesz elkerülhető, ha a globális inflációs hullámok nem érnek véget, vagy a japán gazdaság teljesítmény nem növekszik elég gyorsan ahhoz, hogy ellensúlyozza a japán megtakarítások felélését.

A tanulságok Magyarország számára viszont egyértelműek:

az idősödés negatív társadalmi-gazdasági következményeit csak az erre legfelkészültebb, proaktív egészségügy, és a globális mércével is versenyképes gyógyászati szektor birtokában lehet ellensúlyozni. (Utóbbihoz hazánk adottságai ráadásul kiválóak lennének).

Ennek jelentősége a nyugdíjrendszer konkrét technikai részletkérdéseinél jóval meghatározóbb. Továbbá a gazdaság jövőbeli teljesítőképessége szempontjából kritikus kérdés az időskori elkölthető jövedelem – azaz az időskori nyugdíj, megtakarítások és a nyugdíjaskorban még megszerezhető jövedelmek – együttes szintje. (Az összefüggés tehát éppen fordítva érvényesül, mint ahogy azt sokszor levezetik, amikor a kifizetendő nyugdíjak szintjét a gazdasági teljesítményhez kötik, mint több idősödő nyugat-európai országban.) A társadalom nem engedheti meg a legalább átlagbérhez mért járulékfizetés kikerülését egyetlen társadalmi csoport számára sem. (Utóbbi, ahogy láttuk, Japánban nem sikerült, és még a relatíve gazdag társadalmon belül is elszegényedéshez vezetett.) Végül pedig a külső erőforrások szervezett bevonása (vendégmunka, nyugdíjas migráció vonzása) nem elkerülhető, még az összes többi feltétel teljesülése esetén sem.