Az IMF az idei évre is mindössze 0,4 százalékos növekedést vár Európa legnagyobb gazdaságában, melynek a második negyedévben sem sikerült növekednie, pedig már régen véget ért a válság az energiapiacokon. Hiába fokozódik a német vállalatok és termelés külföldre költözése, hiába válnak nyilvánvalóvá az egyoldalú zöldátállás nem szándékolt következményei, valamint a bevándorlás és a munkaerőpiac félrekezelése: a júniusi EU választások a Zöldek számára katasztrofális eredménye után a Lámpakoalíció zökkenőmentesen dolgozik tovább a gazdaság és társadalom transzformációján. Azonban Donald Trump győzelmi esélyeinek megugrásával és különösen J. D. Vance szenátor potenciális alelnökségével a német – és így az európai – gazdaságpolitikai stratégia kockázatosabbá vált, mint valaha. Vance jóval radikálisabb álláspontot képvisel, mint az első Trump-adminisztráció bármely tagja, legyen szó külkereskedelemről, ipari termelésről és zöldátállásról, vagy éppen Kínáról. Míg a kontinensen a német zöldátállási stratégia és vízió eddig sosem ütközött érdemi ellenállásba, egy Trump–Vance-adminisztráció azonnal válsághelyzetbe sodorná azt.

Először is fontos tisztán látnunk, hogy milyen folyamatok zajlanak most a német gazdaságban. A német kormány helyzetértékelése szerint ugyanis minden a terveknek megfelelően halad: a zöldátállás gyors tempóban, sikeresen halad előre, a transzformáció érdekében végrehajtott beruházások hamarosan megtérülnek. Ezt többnyire a megújulóenergia-termelés valóban exponenciális növekedésével támasztják alá. (Ilyenkor nem megemlítve a hasonló sebességgel emelkedő energiaimport-kényszert.)

Ha vannak is gazdasági nehézségek, ezeknek mind külső okai vannak – állítja a Lámpakoalíció. Elsősorban az orosz–ukrán háború „vis maior” hatásai: a mostanra leküzdött energiaválság, az általa okozott infláció és a megrendült fogyasztói, üzleti bizalom. Másodsorban a kínai gazdaság gyengesége az, ami visszafogja a német, exportra termelő ipar teljesítményét.

Természetesen ezek önmagukban jogos magyarázatok, hiszen az egész európai gazdaságot megrázták ezek a hatások. Valójában azonban nem magyarázzák meg, hogy miért ilyen súlyos a német ipar alulteljesítése, ráadásul már jóval azt megelőzően, hogy az orosz–ukrán háború egyáltalán kitört volna. Nem egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy a teljes német ipar teljesítménye 10 százalékkal, az energiaintenzív ipar kibocsátása pedig 20 százalékkal zsugorodott a háború kitörése óta. Még csak nem is arról, hogy még most, jóval az energiapiacok stabilizálódása után sem talál magára az ipar: a kincstári optimista előrejelzésekkel mit sem törődve májusban év/év alapon újabb 6,7 százalékkal esett a kibocsátás (aminek negatív következményeit jól látjuk a régiós és a hazai gazdasági adatokban is). Mostanra azért gyanúsnak illene lennie, hogy talán azért nem történt erőteljes visszapattanás, mert a problémák nagyobbik része nem átmeneti jellegű, és magától nem is fog megoldódni.

Ténylegesen a német ipar és feldolgozóipar súlyos alulteljesítése már 2018-ban, a zöldátállás még az előző német kormány általi beindításával elkezdődött, a folyamat azóta csak felgyorsult.

Gondoljunk bele: az osztrák és a svájci ipari termelés is megsínylette a háború következményeit, de a 2007 óta eltelt 15 év alatt mostanra összességében 20, illetve 40 százalékkal nőtt a teljesítményük, míg a német ipar teljesítménye jóval a 2007-es szintje alatt van! (A magyar ipari kibocsátás is 30 százalékkal bővült, a két éve tartó visszacsúszással együtt is.) Ráadásul ha a német ipari teljesítmény lassan növekedett vagy stagnált volna 2018 óta, mondhatnánk, hogy egy ennyire fejlett ipar százalékosan kifejezve már nehezen tud nagy növekedést felmutatni. De a német ipar kibocsátása egyre csak lefelé távolodik a Covid-járvány előtti szintjétől, miközben Európa más gazdaságai rég meghaladták azt.

Ez természetesen nem véletlen. Valójában az európai közvélemény a mai napig nem teljesen értette meg a német zöldátállás radikalizmusának mértékét. A 2040-es évekre befejezendő totális elektrifikáció ugyanis – Hans Werner Sinn tekintélyes német közgazdász megfogalmazásában – nem más, mint „kikényszerített ipartalanítás”.

Elég, ha röviden áttekintjük, min is dolgozik teljes erővel a Lámpakoalíció:

• atomenergia felszámolása (ezt be is fejezték 2023 tavaszára);
• olaj- és gázfűtés felszámolása, beleértve az országos gázvezeték-hálózat megsemmisítését;
• a hagyományos (belső égésű motort használó) járművek kiszorítása és betiltása;
• szénerőművek fokozatos felszámolása és betiltása;
• a hagyományos ipari folyamatok betiltása és felváltása teljesen elektromos vagy hidrogénalapú folyamatokra;
• az átmenetet követően a gázalapú energiatermelés felszámolása és hidrogénre cserélése;
• az így kizárólagossá váló zöldenergia tárolása, elsősorban hidrogén formájában, 10 ezer kilométeres hidrogénvezeték-hálózat felépítésének segítségével;
• mindezeken felül az energiahatékonyság-növelés jegyében az energiafelhasználás 45 százalékos csökkentése 2045-ig.

Jóléti piacgazdaság ilyen súlyú és kényszerekkel történő gazdasági átalakítást még sosem kísérelt meg, ráadásul a célok többségének eléréséhez alig 10-15 év áll rendelkezésre. Az utolsó pont – az energiafelhasználás 45 százalékkal való csökkentése – különösen árulkodó az ideológia szerepéről az egész stratégiában, hiszen itt arról van szó, hogy még a karbonsemleges energia felhasználását is drasztikusan csökkentené a német kormány. (Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az energiafelhasználás mindenhol növekszik majd, többek között a klímaváltozás és az új technológiák, mint például a mesterségesintelligencia-alkalmazások miatt.)

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a német zöldátállási stratégia teljesen egyedülálló a világon: az amerikai zöldátállás a jelek szerint magában foglalja az olaj- és gáztermelés, valamint ezek exportjának történelmi rekordszintekre felfuttatását. A kínai zöldátállás lényegében egy hosszú távú, apró lépésekben haladó, az olcsó szénenergiára alapozott zöldátállási stratégia. De még a klímaváltozás-szkepticizmussal aligha vádolható Ausztria és Svájc is kínosan ügyelt a kiegyensúlyozott energiapolitikára, gondoljunk például a svájci atom- és vízenergiára, vagy az osztrák vízenergia és orosz gázimport kombinációra.

A fentiek alapján már nem olyan meglepőek a német gazdaság által sorozatosan produkált tüneti jelenségek:

• 2023-ban 12 százalékot zuhant a Németországba áramló működőtőke-befektetés (FDI) volumene, míg Franciaország esetében a visszaesés csak 5 százalékos volt az E&Y jelentése alapján. Európában összességében 4 százalékos volt a csökkenés, míg az – akkor még konzervatív vezetésű és a zöldátállásban fontolva haladó – Egyesült Királyságban 6 százalékkal növekedett. Itt jól látszik a hétről hétről változó, mindent meghatározó német állami szabályozás üzleti döntéseket elbizonytalanító, kiszámíthatatlanságot okozó ereje. Mostanra teljes mértékben az állam diktálja az ipar inputjának és outputjának feltételeit is. (Például: milyen áron jut energiához egy vállalat, mikorra és milyen mértékben kell zölddé átalakítania termelését, milyen támogatást kap ehhez a kormánytól?) Ráadásul a beáramló befektetések döntő része is a Lámpakoalíció által explicite támogatott, kvázi garantáltan nyereséges zöldátállásprojektekhez kapcsolódik. Nem véletlenül beszélnek konzervatív német közgazdászok „támogatásgazdaságról” vagy „zöld-szocialista gazdaságépítésről”.
• Ezzel szemben (és az európai „decouplingra” való törekvésekkel frontálisan szembemenve) a Kínába irányuló német működőtőke-befektetés történelmi csúcsra, 12 milliárd euróra ugrott 2023-ban. A német iparkamara felmérése szerint ráadásul a külföldön nagyobb befektetéseket tervező vállalatok elsődleges motivációja a költségcsökkentés, nem is a terjeszkedés. A magas német munkabérek eddig is versenyhátrányt jelentettek, de most emellé felzárkóztak az EU-ban és globálisan is versenyképtelen energiaárak és a bürokrácia, azaz a szabályozásmegfelelés költségei, valamint az ezzel járó időveszteség is. A Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint 2024 első negyedévében Németországban voltak a legmagasabbak az áramárak Európában, miközben az EU-ban eleve több mint kétszer drágább (átlagosan 70 dollár megawattóránként) a nagykereskedelmi áram ára az Egyesült Államokkal összehasonlítva (ahol 30 dollár). Súlyosbítja ennek következményeit, hogy míg 10-20 éve a német technológia egyedülálló fejlettsége ellensúlyozta az akkori német versenyhátrányokat, ma már ez nincs így: jó példa erre a kínai elektromosautó-ipar, ahol mostanra a német autógyártóknak kell a fejlettebb technológiai licenceket megvásárolniuk.
• A vállalati csődök száma a harmadával növekedett egy év alatt, a lakossági csődök száma is közelít a 2008-as pénzügyi válság csúcspontjához. A német munkanélküliség fokozatosan emelkedik, és elérte a 6 százalékot júniusban, noha a német cégek folyamatosan a képzett munkaerő hiányára panaszkodnak. Inflációtól megtisztítva a német kiskereskedelmi forgalom is alig-alig talál magára, csak idén márciusban jutott el oda, hogy nem zsugorodik tovább.
• Az utóbbi gazdasági mutatókat persze valóban tekinthetjük a háborús sokk által kiváltott, átmeneti problémáknak: egy erőteljes állami gazdaságélénkítés ezekben gyors javulást érhetne el. Ilyenre azonban nem kerül sor, hiszen a rendkívüli méretű zöldátállási programok teljesen felemésztik a német állam erőforrásait. Például csak a megújulóenergia-termelők garantált átvételi árai 10 milliárd euróba kerültek a költségvetésnek 2023-ban, de az erőltetett tempójú kapacitásépítés miatt már 20 milliárd euróba (!) fognak kerülni 2024-ben. Nem kevesebb mint 5,5 milliárd eurót fordított Berlin csak az elektromos hálózat bővítésének támogatására, mely összeg szintén gyorsan emelkedni fog, hiszen összesen legalább 450 milliárd euróba fog kerülni 2045-ig a kormány saját előrejelzése szerint. A vállalatok és a lakosság hangulatjavító energiaár-támogatásait, a nyilvánvalóan gazdaságtalan hidrogénprojektekkel kapcsolatos kiadásokat, a karbonkibocsátás-csökkentések finanszírozását meg sem említettük. A problémát ráadásul súlyosbítja az alkotmányi szintre bebetonozott adósságfék: Berlin gyakorlatilag nem vehet fel új államadósságot. Az ambíciók és a bevételek közötti súlyos aránytalanság miatt volt példátlanul kiélezett a jövő évi költségvetés körüli vita is. Ez az oka annak is, hogy csak minimális mértékben növelte a német kormány a védelmi kiadásokat a korábban többször beharangozott nagy újrafelfegyverkezés helyett. (Boris Pistorius védelmi miniszter mindössze 1 milliárd euró pluszforrást kapott 2025-re a kért 7 milliárd helyett, ez egyetlen Patriot légvédelmi rendszer árának felel meg.) Ezért növekszik, nem csökken a német adóék (a GDP 24 százaléka 2024-ben, a legmagasabb az újraegyesülés óta), és emelkednek folyamatosan a zöldadók és zöld díjtételek.
• A német (és európai) fókuszálás a zöldátállásra a nem zöldátállás jellegű innováció teljes elhanyagolásához vezetett a chipgyártásól a mesterséges intelligencián át a robottechnológián keresztül a haditechnikáig. Ma a német tőzsde teljes piaci értéke a világ piaci kapitalizációjának mindössze 2 százaléka, 2007-ben részaránya még ennek kétszerese, 4 százalék volt. A legnagyobb német tőzsdei vállalat, az SAP, 235 milliárd dollárt ér. Ez a globális léptékekben csekély összeg a 3 ezer milliárd dollár értékű, a mesterségesintelligencia-alkalmazásokat lehetővé tevő amerikai Nvidia chipgyártó vállalat részvényeinek napon belül ingadozásának felel meg. Az angolszász sajtó az utóbbi időben komolyan aggódni kezdett, hogy a kínai tudományos-technikai fejlődés lehagyja az amerikait, a diskurzusban Németország neve fel sem merül. Mindezek fényében felvetődik a kérdés: biztosan a rendkívül bürokratikus ESG bevezetése volt az EU legsürgősebb feladata a háború kitörése óta, illetve a tehéntartás és a növényvédő szerek (összességében az agrárium) visszaszorítása megéri-e a belefektetett politikai energiát?
• Az utóbbi pont különösen fontos vetülete a problémakörnek, ugyanis számos európai és német közgazdász (valamint a háttérbeszélgetések alapján a Zöldek vezetői) szerint az ipar leépülése valójában nem is nagy gond: a „brick and mortar” gazdaságmodell már régen elavult, a fejlett technológiai szolgáltatásoké a jövő. Ez egy jogos felvetés, de teljesen értelmetlen pont Németország esetében, amely, ahogy láttuk, egyre nagyobb leszakadásban van digitális technológiákban és high-tech innovációban. Hol tesztelik éppen városi léptékekben a vezető nélküli robottaxi-szolgáltatásokat? (Kínában). Hol értek el áttörést az atomerőmű-építési technológiákban? (Az USA-ban és Kínában.) Mely országok állnak az élen az MI-alapú katonai rendszerekben? (USA, Izrael, Kína.) Mely országok dominálnak az egészségügyi innovációban? (USA, Svájc és Japán.) A német innováció éppen, hogy a gépipar és az autóipar köré koncentrálódik, globális utóvédharcot folytatva az egyre dominánsabb kínai vállalatokkal. Ténylegesen nem zajlanak olyan irányú és léptékű befektetések Németországban, hogy a technológiai szolgáltatások kiváltsák az ipar mai szerepét és a jóléthez való hozzájárulását: az állam jelenleg teljes erejével arra fókuszál, hogy rekordidő alatt 10 ezer kilométernyi hidrogénvezeték-hálózatot és hidrogén-infrastruktúrát építsen a zöldenergia számára.

Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a német külkereskedelemmel kapcsolatban is: azaz a problémáknak valójában csak a kisebbik része átmeneti jellegű. A német export még júniusban is 4,5 százalékkal esett tavaly júniusi értékéhez képest, folytatva a háború kitörése óta tartó stagnálást, reálértéken folyamatos csökkenést. Az export visszaesését természetesen az orosz kivitel vezette (−27 százalék, illetve a korábban ötödik legfontosabb partner súlya mostanra jelentéktelen), de a legfontosabb kereskedelmi partner Egyesült Államok felé is 6 százalékos, a második legfontosabb partner Kína felé is 10 százalékos volt a csökkenés. Ezt azért fontos megfigyelnünk, mert a kommentárok többsége szerint a kínai gazdaság gyengesége és a háború okozta globális visszaesés a német export gyengeségének fő oka. De ha ez így van, akkor közben miért emelkedett 8,6 százalékkal a kínai export volumene, és ért el történelmi rekordot a havi kínai kereskedelmi többlet? Ráadásul a kínai exportnövekedés szerkezete sem illeszkedik a nyugati narratívába: az USA irányába 4,8 százalékkal emelkedett, Ázsia irányába 25 százalékkal (!) ugrott meg a kivitel, az EU felé pedig stagnált. Mindeközben a kínai import volumene enyhén, 2 százalékkal csökkent. Magyarul:

Ezáltal megérthetjük, hogy miért tört ki kisebbfajta pánik Berlinben és Brüsszelben Donald Trump elnökválasztási esélyeinek meredek emelkedése és J. D. Vance alelnökként való kiválasztása után. (A Financial Times tudósítása szerint már a német külügyminisztérium „kríziscsoportot” is felállított.) Messze nem olyan triviális kockázatról van szó ugyanis, amire a kommentárok fókuszálnak: azaz ha Trump elnökként kiveti a sokszor emlegetett 10 százalékos védővámot az EU-val szemben, és közben kiszélesíti a Kína elleni vámokat, akkor a német növekedési potenciál újabb évi 1,2-1,4 százalékkal zuhan (az Oxford Economics számításai szerint). Oroszország és Kína után Németország a legfontosabb, legstabilabb gazdasági partnerével is kereskedelmi konfliktusba kerülne: jelenleg az éves német kereskedelmi többlet – melyre lényegében Németország jóléte épül – csaknem fele az amerikai irányú exportból származik.

Azonban még ennél is sokkal nagyobb kockázatról van szó.

a tisztán zöld és a jövőben a fosszilis versenytársakkal szemben még versenyképtelenebb európai ipar védelmét ellátni hivatott karbonvám (CBAM-) rendszer lényege, hogy a nem zöldúton előállított termékek után a nem európai vállalatoknak büntetővámot kell fizetnie. A külföld szemében ugyanezt a célt szolgálja a zöld európai vállalatokat bürokratikus úton favorizáló ESG is. Enyhén szólva egyik sem találna megértő fülekre egy Trump–Vance-adminisztrációnál, amely fő prioritásának az amerikai ipari kapacitások újrafelépítését tekinti. Különösen igaz ez Vance-re, aki az amerikai társadalmi problémák nagy részéért a hazai ipar leépülését és a túlzott importot teszi felelőssé. (Míg Trump például behívná a kínai autógyártókat, ha azok amerikai munkásokat alkalmaznának, és átadnák a technológiájukat.) A Biden-adminisztráció 400 milliárd dolláros, zöld- és techiparfejlesztő IRA programja már eddig is fájdalmas nyomás alá helyezte az európai vállalatokat, de ennél is nagyobb programok várhatóak Vance alelnöksége esetén.

Ha viszont az Egyesült Államok nem tolerálja a zöld vámhatárt, és így vagy úgy semlegesíti azt, miért tolerálnák más nagy gazdaságok Ázsiában és Dél-Amerikában? Amerikai támogatás nélkül Berlin és Brüsszel villámgyorsan egyedül és elszigetelten találhatja magát a világpiacon. (Miközben jelenleg éppen az Egyesült Államok „decoupling” politikáját próbálja követni Kínával szemben, ami még tovább drágítja az európai zöldátállást.)

Itt jön be a képbe a már említett védelem és zöldátállás szoros összefüggése is. A következő 15 évben végrehajtandó zöldátállás olyan erőforrásokat igényel – az EU szintjén évi akár 1500 milliárd euró befektetését –, hogy mellette nem realisztikus az újra felfegyverkezés. Márpedig J. D. Vance álláspontja ebben a kérdésben is kristálytiszta. Ahogy februárban Münchenben fogalmazott:

Hány gépesített dandárt tud felállítani Németország holnapra? Talán egyet… Az amerikai védelmi ernyő megengedte Európa számára, hogy elsorvadjon a védelmi képessége.

Tekintve, hogy a német kormány gyakran hangoztatott helyzetértékelése szerint Oroszország 10 éven belül megtámad majd egy NATO-tagállamot, a védelmi ráfordítások vagy az USA-nak nyújtott védelmi kompenzáció növelése ellen nagyon nehéz lesz érvelnie Washingtonban. Donald Trump már 2018-ban színpadiasan úgy fogadta Angela Merkel német kancellárt az amerikai–német külkereskedelem aránytalanságára és az amerikai védelmi ernyőre célozva, hogy „tartozol nekem 1000 milliárd dollárral!”.

Az aggodalom tehát teljesen megalapozott Berlinben. Ha az elnökválasztás után a Trump–Vance-adminisztráció veszi kezdetét, az eddig ellenállásba nem ütköző Németország (és ezáltal az EU) nagyon súlyos döntési helyzetbe kerülhet: folytassa-e a radikális zöldátállást, felvállalva annak súlyos gazdasági következményeit és az elszigetelődést? Vagy a zöldátállást vizezze fel, elvesztegetve az eltelt éveket, a befektetett erőforrásokat és politikai tőkét? Már a Trump–Vance-győzelem lehetősége is intő jel kellene hogy legyen a német gazdaságpolitika számára.