A hiányt három százalék alatt kell tartani, különben lőttek az IMF–EU-megállapodásnak, a forint árfolyama meg elszállna. A kiadásvágás azonban idén még mélyebb gazdasági visszaeséshez vezet. Még az is lehet, hogy az IMF hajlana az engedményre, az EU azonban keményebb dió, enyhítéshez új konvergenciaprogram kellene, az meg ellenzék nélkül nem megy. És lehet, hogy a kormánytöbbség idő közben megszűnne.
Bár még nem ismerjük a Bajnai-kormány teljes programját, sokatmondó, hogy az alapjául szolgáló politikai nyilatkozatban sorjáznak a kiadásvágási elemek, az új miniszterelnök pedig amikor szóba hozza programját, másról sem szól, minthogy a lépéssorozat fájni fog, a kemény takarékossági akciótervet nem engedi felpuhítani. Ezért sütötték rá a Bajnai-csomagra azt a bélyeget, hogy egyoldalú, leginkább a megszorításokat tartalmaz. Ezen a képen nem sokat árnyal, hogy a leendő pénzügyminiszter jelzése szerint idén ne nagyon számítsunk adócsökkentésre, nagy valószínűséggel be kell érnünk egy nullszaldós adóátrendezéssel.
A Bajnai-csomagot az a kettősség jellemzi, hogy az idei mix (vagyis a kemény kiadásvisszafogás adócsökkentés nélkül) kétség kívül elmélyíti a recessziót, miközben a 2010-re és további évekre vonatkozó még jelentősebb takarékossági intézkedések megágyaznak annak, hogy a későbbiekben egyebek mellett egy teherkönnyítő adócsomag révén Magyarország érezhetően javítsa a gazdaság potenciális növekedési ütemét, az államadósság pedig kezelhető mértékű legyen.
Az elmúlt szűk két hétben több nemzetközi és magyar elemzés is született, amely éppen arra világított rá, hogy a kiadáscsökkentés idén nagyobb gazdasági visszaeséshez vezet. (Elég csak arra gondolni, hogy például a 13. havi nyugdíj idei második felének megvonása a költségvetési kiadás mérséklődésén túl azt is maga után vonja, hogy ezzel a 80 milliárd forinttal, vagy annak egy részével kisebb lesz a 2009-es GDP. Ezt a pénzt vagy annak egy részét a nyugdíjasok fogyasztásra költötték volna, ennek a kiesése így a GDP felhasználási oldalán keresztül a bruttó hazai összterméket apasztja.) Pedig, jegyezték meg ugyanezek az elemzők, a magyar recesszió a csomag nélkül is mélyebb lesz az eddig gondoltnál: alig egy hónapja a piaci konszenzus még 4,5 százalékos GDP-esést valószínűsített idénre, de mostanra már a 6 százalékos, vagy a feletti zsugorodásról szóló prognózisok szaporodtak meg, amelyek még nem is kalkulálnak a Bajnai-csomagnak az idei gazdasági teljesítményt lehúzó hatásával.
Az IMF-fel és EU-val kötött szerződést a két intézmény idén egyszer már engedte módosítani: februárban belementek abba, hogy a vállalt 2,6 százalékos GDP-arányos államháztartási deficitcélt 2,9 százalékra vigye fel hazánk, cserébe – a mostani Bajnai-csomagnál lényegesen enyhébb – költségvetési kiigazítást vállalt Magyarország. A kormány azt a februári stabilizációs vállalását 3-3,5 százalékos idei visszaesésre alapozta, ám mostanra már a magyar gazdaságpolitikai vezetés is belátta, hogy ennél jóval nagyobb, a majdnem hivatalos közlés szerint 5,5-6 százalék közötti recesszió lehet. Az ebből fakadó, lapunk becslése szerint 150-200 milliárd forint körüli költségvetési lyukat pedig a megállapodás betartása miatt be kell tömni, a már amúgy is túladóztatott magyar gazdaságra és munkavállalókra további terhet nem lehet rásózni, egyedüli járható út a kiadásvágás marad.
Nagyon praktikus oka van annak, hogy bár az idei visszaesést elmélyíti a kiadások tekintélyes mértékű levágása, az új kormány mégis ezt az utat választja. Magyarországot ugyanis köti az IMF-fel és EU-val kötött megállapodás, amelynek betartása elemi érdeke a kormánynak, hiszen megsértése esetén nem jutunk hozzá a 20 milliárd eurós mentőcsomag harmadik, negyedik és ötödik részletéhez, onnan pedig egyenes út vezet a forint árfolyamának elszállásához, az állam fizetésképtelenségéhez.
Szóval jelenleg van egy megállapodásunk az IMF–EU-duóval, azonban nem biztos, hogy nem lehetne, nem kellene-e megpróbálni kicsikarni további engedékenységet a két intézményből – ez a lényege annak a vitának, amely az elmúlt két hétben lángolt fel közgazdászok között.
Az egyik csoportba tartozók szerint van rá esély, hogy a két intézmény belemenjen abba, hogy a költségvetési hiányt idén, és esetleg jövőre egy kicsit engedjük a bűvös 3 százalékos határ fölé. Ezzel nem a kiadásvágást kerülhetnénk el, hanem azt, hogy a kormányzati beavatkozás fokozza a visszaesést, ugyanis a kiadáscsökkentéssel párhuzamosan lenne egy kis tér az adóátrendezés mellett adómérséklést is végrehajtani.
Az ezt a nézetet vallók két érvet hoznak fel. Egyrészt a gazdasági visszaesés rajtunk kívül álló okok miatt lesz nagyobb az eddig gondoltnál (a külpiacokon gyatrábban teljesítenek az eddig várthoz képest), emiatt pedig nem kellene tovább súlyosbítani a gazdasági zsugorodást a hiánycélhoz való merev ragaszkodással. Másfelől a Bajnai-csomag még egy adócsökkentő programmal kiegészítve is képes lehet az államadósságpályát fenntarthatóvá tenni, az állam piaci finanszírozását megteremteni a potenciális növekedésünk, valamint a költségvetés úgynevezett ciklikusan igazított elsődleges egyenlegének javításával, ez pedig a két intézménynek tetszene.
A két intézmény közül minden bizonnyal az IMF-et lehetne könnyebben megnyerni egy ilyen kompromisszumhoz. Egyrészt, lapunk információi szerint az IMF-delegáció már az őszi, a hitelcsomag előtti tárgyalásokon is hajlott arra, hogy ne költségvetésiegyenleg-kritérium, hanem a kiadások korlátozására vonatkozó megkötés kerüljön a megállapodásba. Ám végül az IMF-központ nyomására mégis az államháztartási egyenlegre vonatkozó feltételt követeltek meg tőlünk. Ilyen alapon most, hogy látszik, az őszi elvárások betartása sem oldotta meg az alapvető problémát, nevezetesen, hogy az állam képes legyen a piacról finanszírozni magát, valószínűleg könnyebben hajlana a washingtoni székhelyű intézmény az engedményre. Ráadásul az IMF-fel azonos az érdekünk, a Valutaalap számára is nagy fiaskó lenne, ha egy kisegített uniós állam végül elbukna, így ő sem ágállna egy középtávú, az adósságspirál elkerülésével kecsegtető program ellen.
Az ellentábor három érvet sorakoztat fel. Eszerint abból kell kiindulni, hogy az IMF őszi villámgyors segítsége nélkül beütött volna az államcsőd, a forint euróval szembeni árfolyama messze átlépte volna az eddigi mélypontot jelentő 317-es szintet, a piac pedig a Bajnai-csomagban körvonalazott kiadáslefaragásnál még keményebb lépéseket kényszerített volna ki. Ezért aztán hiába mélyíti el a Bajnai-akcióterv az idei GDP-visszaesést, még mindig olcsóbban megússzuk, mintha nem kaptunk volna segítséget a Valutaalaptól, így nincs erkölcsi alapunk nekünk kérvényezni, hogy ugyan legyenek már egy kicsit elnézőek velünk szemben, hangzik az egyik indok.
A másik érv szerint az elmúlt sok esztendő ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar gazdaságpolitikai vezetők szavahihetetlenek, Magyarország hitelessége a piacok és a nemzetközi intézmények szemében alig tér el a nullától, így nem is lehet elvárni az IMF-től – és általában a piactól, a befektetőktől –, hogy elhiggye, elhiggyék nekünk, biz' isten nem akarunk visszaélni jószándékukkal, nem akarjuk felhasználni az esetleges engedményt arra, hogy politikai megfontolások miatt puhítsunk a programon. Az IMF joggal lehet szkeptikus velünk szemben mág az utolsó hónapok tapasztalatai alapján is, hiszen a Gyurcsány-kormány ősszel ugyan megígérte nekik, hogy elveszi a 13. havi bért a közszolgáktól, ám év végén mégis más jogcímen lényegében visszajátszotta a plusz havi keresetet.
A harmadik magyarázat pedig arra világít rá, hogy valójában nem is az IMF, hanem az EU a kemény dió. A 2006-ban beadott konvergenciaprogramban az EU már tett egy gesztust Magyarország felé, akkor megengedte, hogy ne a normál előírások szerinti kettő, hanem három év alatt szorítsuk le az államháztartási deficitet 3 százalék alá. Igaz, most mondhatnánk, hogy ha felrúgnánk a konvergenciaprogramba foglalt vállalásunkat, azzal nem lógnánk ki a sorból, hiszen idén több uniós ország is messze a 3 százalék feletti költségvetési hiány fog produkálni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egyrészt – amint írtuk – éveken keresztül mi voltunk az EU rossz tanulója, különféle elszámolási trükközésektől sem riadtunk vissza, ezért nem lehet egy kalap alá venni minket mondjuk Németországgal vagy Franciaországgal, másrészt a bűvös 3 százalék feletti deficitet minden bizonnyal felmutató uniós országok elsősorban a jelentős gazdaságösztönző csomagjaik miatt lépik át a költségvetésiegyenleg-határt, és vélhetően a jövőben törekedni fognak az előírást újbóli betartására.
Egy szó mint száz: ha idén is csak 3 százalék feletti deficitet tudnánk produkálni, akkor új konvergenciaprogramot kellene elfogadtatnunk az EU-val, Brüsszelnek pedig meg kellene engednie, hogy az eddigi három után még további egy-két év áll rendelkezésünkre a bűvös szint alá szorítani költségvetési hiányunkat. Ezen új konvergenciaprogram pedig már túlmutat a jelenlegi kormányzati cikluson, így az EU nagy valószínűséggel azt is megkövetelné, hogy az ellenzék is üljön oda a tárgyalóasztalhoz. Ennek pedig jelen pillanatban nem sok esélyét adják elemzők, hiszen az ellenzéki pártok többsége inkább az előrehozott választásokat sürgeti, nem pedig a kormányzó erővel, erőkkel való együttműködés formáját keresi.
Látható, hogy egy középtávon ható, de már rövid távon is kemény kiadáscsökkentést vállaló csomagért cserébe egy újabb engedmény kérése mellett és ellen is fel lehet hozni érveket. A Bajnai-kormány számára a nehézséget az adja, hogy előbb bizonyítania kell az IMF, az EU és a piacok felé, hogy eltökélt az érdemi kiadáslefaragások és általában a gazdaságpolitikai irányváltás keresztülvitele mellett, és akkor sem biztos, hogy az idei visszaesést enyhítő engedményt kap, ráadásul a lépéssorozat megtételére legfeljebb egy év áll rendelkezésére. Eközben pedig politikai támogatottsága a szocialisták fő szavazóbázisát, az inaktívakat húsbavágóan érintő lépések meghozatala, parlamenti tárgyalása közben erodálódhat, nem is beszélve arról, hogy tiltakozó lakossági akciókra is számíthat.