A nyugdíjrendszerünk bajait nem lehet kizárólag a rendszer keretein belül orvosolni. A terebélyesedő demográfiai és foglalkoztatási nehézségek kívülről érkező problémák, ezeket a mindenkori nyugdíjrendszernek automatikusan kellene kezelnie. A mai szisztéma csak átmenetileg tartható fenn, hosszabb távon a külső hatásokra már nem tud jól reagálni, így az újabb kiigazítások elkerülhetetlenek lesznek. Sok szakértő a rendszert felszámolná és egy hosszú átmenettel újat építene. De ehhez nem elég a szakmai párbeszéd, politikai és társadalmi egyeztetésre is szükség lenne. Ezt most a Fidesz irányításával kellene elkezdeni, bármilyen mélyreható átalakításhoz ugyanis évtizedek kellenek.
Az éves nyugellátásokra 2900 milliárd forintot szántak 2010-ben a törvényhozók, miközben a munkáltatóktól és a munkavállalóktól 2200 milliárd forint járulék folyik be. Az idei költségvetési törvény nyugdíjfejezetének számai rávilágítanak a rendszer fenntarthatósági problémáira. A nyugdíjalap hiánya horribilis, megközelíti a hétszázmilliárd forintot, ez az idei GDP 2,7 százaléka.
A hiány nagy része két tényezőre vezethető vissza. A magánpénztári tagok nyugdíjjárulékának egy részét – bruttó fizetésük nyolc százalékát – saját számláikra utalják, ami nem jelenik meg az állami nyugdíjkasszában, az úgynevezett első pillérben. A magán-nyugdíjpénztári tagdíjfizetés miatti járulékkiesés meghaladja a 350 milliárd forintot, ezt a tételt tehát a költségvetésnek kell pótolnia évről évre.
A hiány másik forrása alapjáraton benne van a rendszerben, ez évek óta kétszázmilliárd forint körül alakul. Az összes beszedett nyugdíjjárulék ennyivel kevesebb, mint a kifizetett nyugdíjak.
A két tételt összesítve látszik, hogy a költségvetés évente 550 milliárd forintot tol be a nyugdíjalapba azért, hogy ki lehessen fizetni az aktuális járandóságokat. A maradék százötvenmilliárdnyi deficit pótlása egyéb kisebb tételekből, például más költségvetési fejezetekből történő átcsoportosításokból jön össze.
Az úgynevezett tőkésített (második) pillér bevezetésére azért volt szükség, hogy a járulékfizetők később két forrásból kapjanak nyugdíjat. Így idővel nem lesznek kitéve annak a kockázatnak, hogy pályafutásuk végén csak az államtól számíthatnak rendszeres jövedelemre. A bevezetésnél fontos szempont volt, hogy az állami nyugdíjkassza fizetési kötelezettsége hosszú távon mérséklődjön, és az is, hogy javuljon a járulékfizetési érdekeltség.
Az egyéni számlákra befizetett pénzből persze nem lehet az aktuális nyugdíjakat fizetni, az aktuális fizetési kötelezettség az államé maradt. A magánszámlákra utalt járulék ezért az állami rendszerben hiányként jelenik meg. A magányugdíjpénztárak jelenleg csak a befizetések felhalmozásával és befektetésével foglalkoznak, a kifizetések csak 2013-tól fokozatosan kezdődnek (addig egy összegben lehet felvenni a felhalmozott befizetéseket). A rendszer csak évtizedes távlatban lesz képes valamelyest tehermentesíteni az állami nyugdíjbiztosítót. Addig az átcsatornázott bevételek miatt a pénztárak hiányt termelnek, amit a költségvetésnek az adókból kell pótolnia.
A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA) tevékenységét lezáró jelentés arra a következtetésre jutott, hogy ha minden változatlan marad, az öregséginyugdíj-rendszer kiadásai a 2013-as GDP-arányos hat százalékról 2050-re megközelítik a tíz százalékot, az évszázad végére a 13 százalékot.
Ez óriási teher az egész gazdaságnak, elviselését már az igazságosság és a szolidaritás álruhájába sem lehet bebújtatni. A NYIKA szakértőinek megfogalmazása meglehetősen egyértelmű: létezhet tartósan hiánymentes nyugdíjrendszer, de ennek ára az alacsonyabb és ingadozó nyugdíjszint vagy a hosszabb szolgálati idő. Lehet a munkabéreket sokkal kevésbé terhelni, de ahhoz vagy a jelen adófizetőit és – ha eladósodás a fedezete – a jövő generációkat kell segítségül hívni, vagy le kell értékelni a kötelező rendszerekből származó nyugdíjakat, és sokkal többet kell a polgárok önkéntes előtakarékosságára bízni.
Utóbbi megoldást nehezíti a rendszer időnkénti átszabása, ami pontosan az öngondoskodás ellen hat. Az elmúlt évtizedben többször is szembesülhettünk a nyugdíjrendszeren belüli újraelosztás politikai érdekű finomhangolásával vagy a kényszerű takarékoskodással. A sűrűn és kiszámíthatatlanul módosuló kötelezettségek és jogosultságok miatt a nyugdíjrendszer működése, úgy ahogy van, átláthatatlan.
A nyugdíjazás előtt álló többségnek nagyjából ez az egyetlen benyomása van a nyugdíjrendszerről, ezért jogosan gondolja, hogy nagy baj nem lehet, vagy ha mégis, az állam úgyis a zsebébe nyúl. Közben senki sem tudja, hogy mennyi nyugdíjra számíthat, maximum, hogy kevésre. Közben a kötelező járulékok pontosan a bruttó bér harmadát emésztik fel. Az öngondoskodási hajlam hiánya, a járulékfizetési kötelezettség kerülése és az érdekeltek járadékvadász magatartása az átláthatatlansággal is magyarázható.
A távlati problémákat azonban nem lehet kizárólag a nyugdíjrendszer kalapálásával kezelni. A dolgozókhoz képest nagy – és nő – a nyugdíjasok aránya, ráadásul sokan a korhatár előtt sikeresen
A nyugdíjminimum a mai rendszer leglátványosabb szolidaritási eleme – de nem az egyetlen. Elméletben a nyugdíjak megállapításának az alapja a szolgálati idő és a jövedelem, azonban ezt az elvet a minimálnyugdíjnál a szabályozás nem érvényesíti. A legalacsonyabb nyugdíj a harmincezer forintot sem éri el, azonban számos nyugdíjon kívüli szociális ellátás ehhez kapcsolódik. A szolidaritás nevében folyó újraelosztás eredményeként a négy évtizedes vagy hosszabb munkaviszonnyal rendelkezők nyugdíja sokszor ma alig több, mint a feleennyit dolgozóké.
nyugdíjaztatták magukat (ezt nevezik a szakértők járadékvadász magatartásnak). Egyre többen szorulnak ki a rendszerből, mert keveset dolgoznak bejelentve (a minimális jogosultság megszerzéséhez tizenöt év munkaviszony kell), és sok a nagyon alacsony nyugdíj is. A rendszerben átláthatatlan és igazságtalan az újraelosztás, hiányoznak a megfelelő nyilvántartások (igaz, már készül egy, az adatok összességét kezelő informatikai rendszer.)
A magyar nyugdíjak átlaga nyolcvanezer forint körül van, ami európai összehasonlításban alacsonynak számít. Ehhez azonban igen magas, ráadásul az előző kormányzati ciklusban folyamatosan emelkedő járulékkulcsok társulnak. 2006-ban a bruttó bérek 26,5 százalékát kellet az aktuális nyugdíjak finanszírozására fordítani (a magán-nyugdíjpénztári tagok ennél nyolc százalékkal kevesebbet kellett a közösbe utaljanak, hogy saját nyugdíjpénztári számlájukat hizlalják). A következő évben az elvonás mértéke három százalékponttal, 29,5 százalékra emelkedett, 2008-ban újabb ugrás következett, ekkortól már a bruttó fizetés 33,5 százalékát vonja el az állam nyugdíjjárulékként.
Világosan látszik, hogy a legálisan foglalkoztatott munkavállalóktól óriási erőfeszítést követel a nyugdíjak finanszírozása, miközben nyugdíjasok tömegei – körülbelül az ötödük – csak a nyugdíjminimumra jogosult. A kilátások még kedvezőtlenebbek. Sok és egyre több nyugdíjast kell eltartani egy olyan társadalomban, ahol a következő évtizedekben várhatóan egyre kevesebben születnek majd. A rendszer kereteit a 2009 júniusában elfogadott változtatások ellenére a kedvezőtlen trendek szétfeszítik, a várakozások szerint nagyjából az évszázad közepe után.
Az előző kormány úgynevezett parametrikus – a meglévő nyugdíjrendszer alapvetésein nem változtató, csak a rendszeren belüli módosításokkal járó – kiigazítást hajtott végre. Tavaly júniusban eltörölték a 13. havi nyugdíjat, szigorították a nyugdíjemelési képletet, az úgynevezett indexálási szabályokat, és elhatározták a korhatáremelés későbbi megkezdését. Ezt megelőzően a Gyurcsány-kormány 2008 elején változtatott a nyugdíj-megállapítás szabályain, ennek eredményeként az induló nyugdíjak összege legalább nyolc százalékkal csökkent.
Valószínűbb azonban, hogy sokkal előbb. Ha az egyre több nyugdíj előtt álló érdekérvényesítő ereje egyszer csak erősebbnek bizonyul az államháztartás egyensúlyi követelményeinél, azaz, ha a politikusok megalapozatlan nyugdíjemelésekbe vagy egyéb előnyök osztogatásába kezdenek.
Érdekesség, hogy a takarékossági szempontokkal indokolt és meglehetősen fájdalmas tavalyi kiigazítás ellenére az első pillér hiánya ebben az évben sem csökken. Az ellentmondás oka, hogy hiába kisebbek a kiadások (csak a 13. havi nyugdíjak elvonása kétszázmilliárdos megtakarítást jelent) a gazdasági növekedés visszaesése miatt a bevétel is kevesebb. A csökkenő-stagnáló bérek és a nagyobb munkanélküliség miatt a kiadáscsökkentéssel közel azonos mértékben estek a nyugdíjkassza bevételei. Ez is rávilágít arra, hogy a nyugdíjrendszer milyen mértékben ki van téve a külső hatásoknak.
Ilyen negatív külső hatás az öregedő társadalom is. Közhely, hogy a népesedési kilátásaink elkeserítők. Ha a termékenység tartósan alacsony marad – most átlagban egy párra 1,3 gyerek jut –, akkor a munkába állók kevesebben, a nyugdíjasok – az emelkedő átlagéletkor miatt – egyre többen lesznek. Az élettartam hosszabbodását jelzi, hogy a 68 éves kort elérők száma közeledik a születések számához, ezért az előrejelzések szerint az évszázad közepére sokkal több hetvenhez közeli nyugdíjas lesz, mint most, ami újabb sokkhatás lenne a mai nyugdíjrendszernek.
Az első komolyabb sokkhatásra egyébként nem kell sokáig várni. Az előttünk álló négy évtizedben két hullámban mennek nyugdíjba a nagy generációk, a következő években a világháború utáni évtized generációja (a Ratkó-gyerekek), majd az ő gyermekeik, az 1970-es években születettek.
Érdekes összefüggés, hogy a romló népesedési mutatók miatt keletkező finanszírozási nehézségeket a munkaerőpiac változásai részben ellensúlyozzák. A statisztikákból az látszik, hogy az 1960 előtt születettek közül szinte mindenki fel tudja mutatni a nyugdíjjogosultsághoz szükséges tizenöt év szolgálati időt. Ez elsősorban a rendszerváltást megelőző mesterséges, de teljes foglalkoztatottságnak köszönhető.
Azonban a fiatalabb generációk felé haladva egyre kisebb szerepe van a rendszerváltás előtt megszerzett jogosultságoknak, a munkavállalók járulékfizetési múltja egyre töredezettebb. A jövőben egyre többen lesznek, akik semmilyen nyugdíjra nem jogosultak. Most durván hetvenezren vannak. Ez persze mérsékli a nyomást a nyugdíjkasszán, hiszen csökkenti a fizetési kötelezettséget, ami javítja az egyensúlyt. A kiszorulókkal azonban valamit kezdeni kell – legalábbis a mai rendszerben –, minimális ellátásukat jobb híján a költségvetés kell finanszírozza.
Egy alapjaiban új rendszert csak öt-tíz éves átmenettel lehet bevezetni – így kerülhető el a nyugdíj előtt állók sokkolása –, és azután még évtizedeket vesz igénybe az előző rendszer szerint jogosultak kifutása.
Az új rendszer építése előtt azonban sürgető kérdésekre kell választ adnia a kormánynak. 1997-ben a parlament elfogadott egy olyan szabályrendszert, amelyik számos változtatást tartalmaz 2013-tól, de ennek egyes pontjai hiányosak, mások ellentmondásosak.
A törvény értelmében három év múlva csökkenni fognak azok az átváltási kulcsok, amelyek meghatározzák a kezdő nyugdíjak munkabérhez viszonyított értékét. Ha ez hatályba lép, akkor jóval kisebbek lesznek a 2013-tól megállapított nyugdíjak. Ezt akkor lehetne elkerülni, ha a járandóságok kiszámításának az alapja nem a nettó, hanem a bruttó fizetés lenne. Ez azonban nincs a törvényben, pedig feltehető, hogy a törvényalkotók szándéka nem a nyugdíjak drasztikus csökkentése, hanem bruttósítása és megadóztatása volt.
A Fidesznek mindenekelőtt ebben az ügyben kell állást foglalnia és döntenie. Ha ugyanis lesz bruttósítás, akkor a változásokat mielőbb át kell vezetni a vonatkozó jogszabályokon. Többek között ezért is tanácsolhatta a NYIKA a kormánynak azt, hogy legkésőbb 2010 végén vagy 2011 elején álljon fel az a testület, amelyik folytatja a megkezdett munkát, a szakértők együttgondolkodását a hogyan továbbról.