A Fidesz nem kerülheti el a magánnyugdíjpénztárak átalakítását. Az előző kormány reformját a párt hevesen ellenezte, valamit azonban tennie kell, mert a mostani szabályozás értelmében a pénztárak, bár 2013-tól kellene, nem jogosultak nyugdíjakat folyósítani. A rendszerrel más bajok is vannak, amelyek egy részét az elmúlt években orvosolták ugyan, de még így is akad tennivaló, hogy a következő generációk már tisztességes hozammal számíthassanak megtakarításukra.
A kormánynak több ponton is hozzá kellene nyúlnia a magánnyugdíjrendszerhez. A leglényegesebb reformlépés az lenne, ha végleges döntés születne a pénztári formáról.
A magán-nyugdíjpénztárak most lényegében tulajdonos nélkül működnek. Pontosabban minden egyes pénztártag tulajdonos, a döntéseket így elméletileg közösen kell meghozniuk. Ez persze abszurdum, egyes pénztáraknak több százezer tagja és több százmilliárdos vagyona van, ilyen hatalmasra duzzadt rendszereket a szövetkezeti típusú irányítási modell nem tud hatékonyan működtetni.
A magánpénztárak elméletileg 2013-tól folyósítanak nyugdíjat tagjaiknak. A kifizetésekre azonban a hatályos törvény szerint nincs joguk, csak a befizetések halmozására. Ezen a jogszabályon mindenképpen változtatni kell, különben tömegek nem kapják majd meg járandóságuk egy részét. A folyósítások megkezdéséhez felkészülési idő kell, ezért nem lehet sokáig halogatni a megoldás felvázolását.
A helyzet rendezését a kormányok tavalyig halogatták, ekkor a pénzügyminiszter egy törvényjavaslattal próbálta meg lezárni az évek óta húzódó vitát. A decemberi törvénykezési hajrában elfogadott elképzelés szerint a 2013-ig magánnyugdíj-biztosító részvénytársaságokká alakuló pénztáraknak a bankokhoz és biztosítókhoz hasonló szigorú követelményeknek kellene megfelelniük. A szolgáltatások felelőseinek egyértelmű megnevezését vagy a szavatolótőke felhalmozását nyugdíjszakértők jó ideje sürgették, a törvény elfogadása azonban nem zárta le a vitát.
Januárban Sólyom László volt köztársasági elnök bejelentette, hogy a jogszabályt az Alkotmánybírósághoz továbbítja, mert négy paragrafusával nem ért egyet. Sólyom kifogásolta, hogy az új rendszerben a biztosítottak nem szólhatnának bele a magánnyugdíjbiztosító döntéshozatalába, és szűkülne az igénybe vehető szolgáltatások közötti választás lehetősége is.
A Fidesz jelezte, hogy kormányra kerülve visszavonja a szabályozást, de az végül az Alkotmánybírósági kitérő miatt azóta sem lépett hatályba. A párt is azt kifogásolta többek között, hogy a törvény tulajdonosokból ügyfeleket csinál, akik már nem szólhatnak bele vagyonuk irányításába, például nem vehetik fel egy összegben a megtakarításaikat. Támadták azt a rendelkezést is, amelyik korlátozná a felhalmozott járulékok öröklését.
Az Alkotmánybíróság idén júniusban kimondta, hogy a törvénynek csupán egyetlen pontja alkotmányellenes, a többi része rendben van. Emiatt az egyetlen kifogásolt pont miatt – ami ráadásul nem is volt igazán lényeges – a tervezet újból az országgyűlési képviselők előtt landolt. Azóta semmi hír a sorsáról. Ha előkerül, a Fidesz simán dönthet úgy, hogy nemcsak a kifogásolt részt módosítja, hanem visszavonja vagy átírja a teljes jogszabályt. A kormány illetékesei eddig semmit sem mondtak az áprilisi választások óta, ahogy a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos más kérdésekben is hallgatnak.
A hazai magánnyugdíjpénztárak története mindent egybevetve csalódás. Az 1998 és 2005 között eltelt nyolc évben a pénztárak három százalék körüli átlagos reálhozamot értek el – ennyivel sikerült megverniük az inflációt. A következő három évben, 2008 végéig az eredmények tovább romlottak, a szektor már egyáltalán nem tudott reálhozamot felmutatni.
2008 őszén a válság végleg ledarálta a pénztári befektetéseket, a veszteségeket a nyugdíjbefektetések alapját képző kötvény- és részvényárfolyamok mélyrepülése okozta. A nyugdíjpénztártagok ebben az időszakban portfóliótól függően tíz–harminc százalékos mínuszokba szaladtak. A siralmas teljesítményen csupán a 2009-es tőzsdei felfutás javított, a huszonnégy százalékot megközelítő hozamátlagnak köszönhetően eltűntek a válságban felhalmozott veszteségek.
Az elmúlt tizenkét év nemzetközi átlagot jócskán alulmúló teljesítményét nem lehet az elmúlt évek világgazdasági depressziójával magyarázni, a magánpénztárakkal már a válság előtt is baj volt.
Az alacsony hozamok alapvető okai a rossz befektetési stratégia, a kockázatkerülő magatartás, illetve a túlzott működési költségek voltak. A szektor szereplői között nem alakult ki valódi verseny, a befektetési eredmények összehasonlítása nehézkes volt, a pénzek kezelésével foglalkozó vagyonkezelők sem törték magukat a többlethozamok eléréséért, hosszabb távra is biztonságos, de kevesebb pénzt termelő portfóliókba fektették a befizetéseket.
A pénztárak átalakításáról tavaly elfogadott törvény fontos eleme, hogy fennmaradna a korábbiakhoz hasonló választható portfóliós rendszer. Nyugdíjba vonulás után kizárólag életjáradékot vehetünk igénybe, garantált összegű vagy inflációkövető formában. A járadék nem örökölhető, de két életre szóló járadék is igényelhető. A piacon versenyző járadékszolgáltatók mellett egy kijelölt állami szolgáltató is működne, ha változatlanul hagyják a törvénynek ezt a részét .
A pénztárak passzivitását jól mutatja, hogy a rájuk bízott járulékok háromnegyedét biztonságosnak tartott magyar állampapírokban tartották. Az állam a pénztártagok érdekében kikényszeríthette volna a nagyobb aktivitást, azt, hogy nagyobb kockázatokat vállalva több részvény kerüljön a portfóliókba, de neki is jól jött a vagyonkezelők tunyasága.
A magánpillérbe átirányított nyugdíjjárulékok miatt az állami nyugdíjalap hiánya 1998 óta megállás nélkül nőtt, amit a költségvetés állampapír kibocsátással finanszírozott (erről részletesebben ebben a cikkben olvashat). Az elkényelmesedett nyugdíjpénztárak a kibocsátott kötvények háromnegyedét felvásárolták, így a tb nyugdíjalaphiányát áttételesen maguk a pénztárak finanszírozták.
Ez az államnak is kényelmes volt, mert a pénztárak masszív állampapír-keresletet biztosítottak, amiből fizetni lehetett a tb nyugdíjakból hiányzó részt. A pénztártagok azonban rosszul jártak, ők a lehetségesnél kevesebbel gazdagodtak.
Lassan világossá vált, hogy a főként állampapírba fektető pénztárak fenntartása fölösleges, nem tudnak az állami nyugdíjrendszerhez képest tartós előnyöket nyújtani tagjaiknak.
Ha a pénztárak befektetéseik között túlsúlyozzák a hazai kötvényeket és részvényeket, tehát főleg idehaza fektetnek be, az hosszú távon visszaüthet. A szakirodalom ezt a problémát rendszerfüggőségi rátának hívja. Az a lényege, hogy az idő múlásával egyre több nyugdíjas és egyre kevesebb aktív lesz, így a felhalmozott részvényeket és kötvényeket is egyre többen akarják majd eladni, mint megvásárolni.
Ez szépen lejtőre küldi az árfolyamokat, ami csökkenti a kifizethető nyugdíjak összegét. Ez persze hosszas és lassú folyamat, de nagyon hasonlít az állami tb-rendszernek az egyre kevesebb járulékfizető és egyre több nyugdíjas okozta feszültségekből adódó krónikus problémáihoz.
Szakértői tanulmányok egész sora szerint segítene, ha a nyugdíjalapok több részvényt és kötvényt vennének a világ más tájain. Ha ezt tennék, jobban meg tudnák osztani a demográfia, foglalkoztatási és egyéb kockázatokat a különböző gazdasági és társadalmi fejlettségű országok között.
A szabályozás a pénztárakat mégis inkább magyar részvények vásárlására ösztönzi. Egyfelől azzal, hogy korlátozza a portfóliók devizaarányát. A korlátok miatt a klasszikus portfóliókban maximum öt, a kiegyensúlyozottakban húsz, a növekedésiekben harmincöt százalék lehet a külföldi befektetések aránya – igaz, eddig sem volt sokkal magasabb. Ez tehát a magyar piac felé tereli a megtakarításokat.
Egy másik szabály azt is kimondja, hogy 2011 januárjától a pénztárak teljes vagyonuknak legalább negyven százalékát kell részvényekben tartaniuk. A két feltétel párhuzamos teljesítése azt eredményezi, hogy a portfóliókban enyhén emelkedni fog a forintalapú részvénybefektetések aránya. Ez önmagában nem lenne baj, azonban a hazai tőzsdén kevés olyan papír forog, ami igazán jó célpontja lehet a nyugdíjalapoknak. A vagyonkezelők befektetési mozgástere ezzel szűkül, emiatt a kockázatkezelés is nehezebb lesz, ami nem biztos, hogy összhangban van az ügyfelek hosszú távú érdekeivel.
A magánpénztárak létrehozásának egyik célja pontosan az volt, hogy megfelelő befektetési eredménynek köszönhetően többletpénzhez jussanak a pénztártagok, amikor nyugdíjba mennek. A rossz teljesítményt produkáló pénztárak viszont még az állami nyugdíjkifizetésekkel sem tudják tartani a versenyt. A tartósan rossz hozamok miatt a magánpénztárak tagjai azzal szembesülnek majd, hogy kevesebb lesz a nyugdíjuk, mint azoknak, akik a kockázatvállalást elutasítva maradtak a tisztán állami rendszerben.
Ráadásul a bő hárommillió pénztártag nagy része nem pályakezdőként csatlakozott a magánnyugdíjrendszerhez, hanem több év vagy évtized szolgálati idővel a háta mögött. Őket az alacsony hozamok duplán is sújtják. Nekik az átlépés azzal járt, hogy az állami nyugdíjrendszerben addig felhalmozott nyugdíjjogosultságuk negyedét elvesztették. Azért ennyit, mert a vegyes nyugdíjrendszert úgy kalibrálták, hogy a járulékok negyede a pénztárakhoz érkezzen, cserébe a későbbiekben a nyugdíjak negyedét is a pénztárak folyósítják, tehermentesítve az állami nyugdíjkasszát.
Az átlépőknek tehát a magánpénztárak olyan hozamot kellene, hogy biztosítsanak, ami ezt a kiesést is pótolja. Ez annál nehezebb, minél több munkával és járulékfizetéssel töltött év után lépett át valaki, hiszen annál nagyobb kiesést kellene a hozamokkal helyettesíteni.
A legalapvetőbb problémák kiküszöbölése elkezdődött, de bajok így is vannak még bőségesen. A választható portfóliós rendszer bevezetésével már máshogy fektetik be a fiatalabbak befizetéseit, mint a nyugdíjhoz közel állókét. A korosztályok eltérő kockázatvállalási képességét szem előtt tartó stratégiákkal csökkent a pénztárak kötvényállománya, több lett a részvénybefektetés.
A hozamokra hosszú távon kedvezően ható lépésre sajnos pont rosszkor került sor. A pénztárak a válság előtti hónapokban kezdték kiépíteni részvényportfólióikat, ami az árfolyamesések idején komoly veszteségeket okozott a tagoknak.
Több nyugdíjszakértő szerint az elmúlt évek rossz tapasztalatai alapján nyilvánvaló lett, hogy kellene egy negyedik, ultrabiztonságos portfólió is. Az állampapírok bár biztonságosak, de nem eléggé, mert előfordulhatnak átmeneti árfolyamingadozások. Másfelől be kellene vezetni egy igen nagy, nyolcvan–kilencven százalékos részvénykitettséggel működő portfóliót is, ide a pályakezdőket kellene besorolni, ők a hosszú távon általában nagyobb részvényhozamok miatt ezzel járnának a legjobban.
Az eredményeket az elhibázott befektetési politikán kívül a pénztárak kimagasló működési költségei is rontották. A nyugdíjpénztárak az üzletág kiépítésével járó kiadásaikat igyekeztek gyorsan visszaszedni, ráadásul az adminisztráció is meglehetősen bonyolultra, ezért költségesre sikerült. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) adatai szerint 2005-ben 1,62 százalék volt az átlagos vagyonkezelési díj, ami nemzetközi összehasonlításban kiugróan sok. (Például a svéd nyugdíjrendszerben olyan portfólió is akad, aminek 0,16 százalék a kezelési költsége.)
A portfóliók költségszintjét már korlátozták, nemzetközi összehasonlításban a vagyonkezelők által levont díjak nem számítanak magasnak, közölte a PSZÁF. Erről azonban nehéz pontos képet kapni, mivel a vagyonkezelőknek csak a portfóliók egészére kivetített átlagdíjat kell közölniük. Azt még most sem lehet látni, hogy az egyes portfóliók működtetési költsége a vagyon mekkora részét emészti fel. A 2006-os átlagszám 0,76 százalék volt, ez 2009-re 0,49-re zsugorodott.
A rendszer üzemeltetésének költségeit az is csökkentette, hogy a járulékokat 2007 óta egységesen szedik be, hátulütője azonban ennek is van. A munkaadók az APEH-nek utalják a tagdíjakat a pénztárak helyett, amit aztán az adóhatóság juttat el a címzettekhez. A pénztárak a beérkező járulékokat átmenetileg úgynevezett függő portfóliókba fektetik. Erre azért van szükség, mert nem tudják mindjárt azonosítani a befizetőket, így azt sem, hogy hogyan osszák fel a pénzt a portfóliók között. A függő portfóliók összetétele megegyezik a klasszikusokéval, tehát sok állampapírt tartanak. A kritikusok szerint azonban túl sokat vesztegelnek itt a pénzek azonosítatlanul, ami veszteséget okozhat a tagoknak.
A kezdetekkor úgy volt, hogy a kifizetések a befizetéseket fogják leképezni. A járulékok háromnegyed-egyneded arányban oszlottak az állami és a magánpillér között, a tagok ezt megközelítő garanciát is kaptak arra, hogy a pénztárak kifizetései is hasonló arányban oszlanak meg. Ezt a garanciát később eltörölték, ezután egy jó ideig a rendszer semmilyen garanciális elemet sem tartalmazott.
A közelmúlt egyik változtatásával azonban visszacsempésztek egy ilyen elemet. A 2008-as év rémisztő veszteségeit látva felvetődött, hogy a pénztári tagok befizetéseit valamilyen minimumgarancia védje. A hatályos jogszabályba ezért bekerült a felhalmozási időszakra vonatkozó inflációkövető garancia. Eszerint a pénztárak mindenképpen ki kell hogy fizessék majd a tagjaiknak a befizetett járulékok éves inflációval növelt összegét. Ez az elem hosszú távon garantálja a biztonságot, de drágítja a rendszer működését, ami csökkenti az eredményt.
A kormánynak tehát a pénztári forma mellett apróbbnak tűnő részletszabályok módosításába is bele kellene kezdenie. Végleges döntést kell hozni a portfóliók számáról és összetételéről, a pénztárak külföldi befektetéseinek optimális arányáról, illetve a rendszer garanciális elemeiről.
Végleg le kellene zárni a tagok ki-be léptetését és ezzel összefüggően azt a vitát, hogy ki járt jól, és ki járt rosszul a pénztári rendszer kialakításával. Hosszú távon ugyanis a kasszák kiszámítható, stabil működése hozamnövelő tényező lehet.