Az inflációs cél 3-ról 3,5 százalékra való emelésének nem sok értelme van, valójában többet árthat, mint használ. A költségvetés gondjain csak hajszálnyit enyhíthet, az inflációs várakozásokat emeli, az árstabilitás melletti elköteleződés enyhülésével romolhat a jegybanki hitelesség, ami végső soron a kamatpályát sem feltétlenül hozza lejjebb. Az euróbevezetés elvi lehetőségének eltolódásával a hosszabb lejáratú hozamok (nem túl erős) nominális horgonya is eltűnik, ami tovább gyengíti a lépés esetleges pozitív hatásait - írja elemzésében Madár István, a portfolio.hu vezető elemzője.
Már első pillantásra sem tűnik túlságosan jó ötletnek a 3 százalékos inflációs cél felfelé történő módosítása, amiről a napokban röppentek fel a hírek - először az Indexen. Érdemes gyorsan végiggondolni, milyen hatásokkal jár egy ilyen lépés, és mérleget vonni - írja elemzésében a portfolio.hu vezető elemzője, Madár István.
Az egyszerű közvetlen következménye a magasabb inflációs célnak nyilván az lenne, hogy elvileg nagyobb pénzromlási ütemmel, illetve lazább monetáris politikával is megelégedhet a jegybank.
A kormányzat számára talán azért tűnhet csábítónak a célemelés ötlete, mert úgy véli, a költségvetési pozíciót észrevétlenül, kisebb politikai áldozatok árán tudja javítani a magasabb infláció, az alacsonyabb kamat, és a gyengébb árfolyam. Ennek kapcsán a következő megfontolásokat érdemes figyelembe venni.
1. Az egyik legismertebb közgazdasági közhely, hogy a kormány el tudja inflálni a költségvetés problémáit. Ennek magyarázata, hogy a pénzromlás növeli az adóbevételeket, amit a költségvetésbe tervezett kiadások csak rugalmatlanabbul követnek. A probléma, hogy sok közhelyhez hasonlóan ez sem igazán érvényes. A modern állami gazdálkodásban számos kiadás automatikusan emelkedik az inflációval (elegendő a nyugdíjakra gondolni), ami azt eredményezi, hogy az egyenleg egyáltalán nem javul jelentősen.
2. Fontos azt is külön hangsúlyozni, hogy a fenti nem túl erős hatás is csak akkor érvényesül, ha az infláció meglepetésszerű. A jegybank szakértője, P. Kiss Gábor néhány éve vizsgálta a kérdést, és azt tapasztalta, hogy egy százalékos meglepetés infláció egyenlegjavító hatása a legjobb esetben sem több a GDP 0,2 százalékánál, de rugalmasabb államháztartási alkalmazkodás esetén akár negatív is lehet a hatás. Az inflációs cél deklarált módosítása nem jelentene meglepetést, így a hatás igen mérsékelt maradhat.
3. Közvetett hatásként számba kell venni, hogy a magasabb inflációhoz társuló lazább monetáris kondíciók (alacsonyabb kamat, gyengébb árfolyam) elvileg magasabb gazdasági növekedéshez vezetnek, ami szintén javíthat a költségvetés helyzetén. Ez azonban a külső valutában eladósodott magyar gazdaságban szintén nagyon visszafogott hatás lehet. A kamatszint mindig is gyenge befolyásolója volt a gazdasági növekedésnek, az árfolyam esetében pedig egészen kusza a helyzet. Hiába javítja ugyanis az exportáló vállalatok jövedelmezőségét a gyengébb forint, ha a másik oldalon a devizahitelek után fizetendő törlesztőrészlet-emelkedés szűkíti a fogyasztást. Ráadásul a gyengébb árfolyam hatására a nemteljesítő hitelek aránya is romlik, ami banki hitelezési aktivitás gyengülésén keresztül szintén gyengíti a gazdasági aktivitást. Vagyis a közgazdasági tankönyvekben szereplő (és jellemezően csak rövid távú hatásként leírt) gazdaságélénkítési tényező is elhanyagolható lehet.
4. A költségvetés egyenlegére gyakorolt tovább elméleti hatás, hogy az általános kamatszint csökkenésével az állam adósságszolgálati terhei csökkennek. Annak belátására, hogy ez a hatás nem igazán érvényesül, egyrészt azt kell tennünk, hogy (1) belegondolunk, hogy a 0,5 százalékpontos inflációs célemelés valójában nem olyan jelentős ahhoz, hogy érdemben alacsonyabb kamatokat érvényesíthessünk, illetve (2) belátjuk, hogy a válság utáni globális gazdasági helyzetben az inflációs kilátások mellett a pénzügyi stabilitási szempontok is befolyásolják a kívánatos kamatszintet, valamint (3) megértjük, hogy a jegybank rövid lejáratú kamatokat befolyásoló politikája nem feltétlenül hat a hosszabb távú hozamokra. Utóbbi kapcsán pedig rá is térhetünk arra, hogy a fenti, láthatóan igen kétséges költségvetési hatások mellett milyen további, nemkívánatos hatásai lehetnek az inflációs cél emelésének.
1. Az egyik legfontosabb észrevételünk, hogy az inflációs cél változtatása automatikusan emeli a várakozásokat is. Amennyiben ezt nagyon rugalmasan csinálja, úgy teoretikusan az sem kizárt, hogy a (3 százalékos célra igazított) monetáris kondíciók változtatása nélkül is emelkedésbe kezd az infláció. Vagyis a jegybanknak még arra a minimális lazításra sem nyílik lehetősége, amit elvileg megtehetne.
2. A várakozások emelkedését az a tény is erősítheti, hogy míg a 3 százalék a szakmai közmegegyezés szerint az árstabilitásnak felel meg a magyar gazdaságban, addig az ennél "kicsivel magasabb" érték már nagyobb bizonytalanságot okozhat. A tapasztalatok szerint a nem árstabil környezetben ugyanis az infláció ingadozása is nagyobb, ami tovább gyengítheti a várakozások horgonyzottságát. Érdemes megjegyezni, hogy globális világban jelenleg egyszerre vannak jelen az inflációs és a deflációs félelmek. Amennyiben előbbiek igazolódnak, úgy a célemelésnek akár lehetne is valamiféle szakmai alátámasztottsága (bár még úgy is lehetne vitatkozni róla), de aligha kétséges, hogy most erre fogadni egyedüliként a világban aligha vállalható magyarázat.
3. A magasabb inflációs célhoz való visszatérés azért is problémát jelent, mert a rombolja a jegybanki hitelességet azáltal, hogy az árstabilitás melletti elkötelezettsége sérül. Elkötelezett jegybanki magatartás mellett ugyanis az inflációs nyomás erősödése mellett is alacsonyan maradhatnak a várakozások, mert a gazdaság szereplői arra számítanak, hogy szükség esetén a monetáris politika úgyis beavatkozik. Ennek a hitelességnek a sérülése drágábbá teszi az infláció elleni küzdelmet, és szintén azt eredményezheti, hogy a magasabb inflációs célhoz sem társíthatók enyhébb monetáris kondíciók.
4. A 3,5 százalékos célból még egy fontos következtetésre juthatunk, nevezetesen, hogy az eurózónába való belépés egyre távolabb kerül. Ilyen magas inflációval a maastrichti kritériumnak még jó ideig nem lehet megfelelni, a kormányzat inflációs előrejelzése (mely hosszú évekre jósol 3,5 százalékos pénzromlási ütemet) pedig megerősíti: nincs is szándék az euró belátható időn belüli bevezetésére. Fontos tudni, hogy az eurózónába való belépés esélyének elillanása a piacok számára azt jelenti, hogy 5-8-10 éve múlva sem lesz akkora a kamatszint az országban, mint Németországban. Ezzel pedig eltűnik a hosszú lejáratú hozamok elmúlt években jellemző (igaz, ma már nem túl erős) horgonya: egyszerűen nem lesz érdemes azzal számolni például egy 10-15 éves államkötvény esetében, hogy annak lejáratakor már évek óta az eurózónában tartózkodva, árfolyamkockázat nélküli papírt birtokolhatunk, így viszont a hosszú hozamok emelkedéséből egy ilyen fékhatás eltűnik. Ez tovább erősíti azt az egyszerű hatást, hogy a jegybank az irányadó kamat erőszakos csökkentésével amúgy is csak a rövid lejáratú értékpapírok hozamát képes érdemben befolyásolni, hosszabb távú befektetéseknél pedig a gazdasági fundamentumok, kilátások szerep a meghatározó.
Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy a 3,5 százalékos inflációs célnak semmi értelme, mert a vélelmezett céljait szinte egyáltalán nem szolgálja, a mellékhatásai pedig költségessé is teszik a lépést. Egyszerűbben fogalmazva: az árstabilitás a legolcsóbb megoldás az ország számára. Ennek kapcsán pedig a felzárkózás nyomait évek óta nem mutató országban nem az a kérdés, hogy emeljünk-e a célon, hanem az, hogy miért nem csökkentettük le 2,5 százalékra. Ilyen körülmények között a 3,5 százalékos cél könnyen párhuzamba állítható a borzalmas emlékű 2003-as sáveltolással. Akkor sem az okozta a gazdaságpolitika hitelességének megsemmisülését, hogy a néhány forintos árfolyamsáv-mozgatásnak olyan óriási gyakorlati jelentősége lett volna, hanem az, hogy bebizonyosodott: a gazdaságpolitika képes a maga céljai szempontjából is teljesen irracionálisan viselkedni. Éppen ezért a 3,5 százalékos céllal akkor járnánk a legjobban, ha a kormány jelezné, az egész egy kacsa, természetesen ilyen soha meg sem fordult a fejében - fogalmaz a portfolio.hu elemzője.