Bár még csak az előfeltételek teljesítésével vagyunk elfoglalva, a hivatalos tárgyalások alatt még egy, akár durvább alkudozási kör is jöhet, mielőtt megkapnánk az IMF-hitelt. Mivel várhatóan ugyanolyan típusú hitelt kapunk, mint 2008-ban, valószínű, hogy az elvárások is hasonlítani fognak az akkoriakhoz.
Tavaly november 17-én jelentette be a nemzetgazdasági miniszter, hogy hazánk ismét kezdeményezi az együttműködést az IMF-fel, prózaibban: újból a nemzetközi szervezetekhez, az Európai Unióhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz fordul hitelért. Decemberben meg is kezdődött Budapesten egy informális egyeztetés, ami azonban váratlanul félbeszakadt.
Miután az év első hetében a drámai forintzuhanás és az állampapírhozamok megugrása egyértelművé tette, hogy a piacokon nehezen tolerálják az IMF-tárgyalások további csúszását, a kormány intenzív kommunikációs kampányba kezdett arról: gőzerővel dolgozunk az álláspontok közelítésén. Fellegi Tamás Washingtonba utazott, majd több európai országban is tárgyalt, egyebek mellett Olli Rehn pénzügyi biztossal is találkozott, míg Orbán Viktor az Európai Parlamentben és Jose Manuel Barroso európai bizottsági elnökkel tárgyalva próbálta nyugtatni a kedélyeket, bár a hivatalos tárgyalások megkezdéséről még mindig nem tudni sokat.
Amit viszont sejteni lehet: az alkudozás kemény lesz. Részben azért, mert már most is az, pedig még csak arról beszélünk, mit kell ahhoz tenni, hogy egyáltalán megkezdhessük a hivatalos tárgyalásokat. Ezután kezdődik majd a hivatalos egyeztetés arról, milyen gazdaságpolitikai célokat valósít meg a kormány, és ennek érdekében milyen lépéseket vállal. Hogy ennek során mire számíthatunk, annak megjóslására alapul vehetjük a 2008-as IMF-gigahitelt, hiszen a Valutaalap több ízben is jelezte, hogy – bár a magyar kormány kezdetben kizárta, hogy ugyanolyan hitelt kapjunk, mint akkor – csak arról, az úgynevezett készenléti hiteltípusról hajlandó tárgyalni.
Az akkori helyzet annyiban különbözött a mostanitól, hogy míg akkor valódi veszélyt jelentett egy nagyon gyors pénzügyi összeomlás, addig ma ez legfeljebb a tárgyalások sikertelensége, túlságos elhúzódása esetén fenyegethet. A 2008-as pénzügyi krízis idején valós válsághelyzet alakult ki: októberben az ország a gazdasági válság súlyosbodásával hirtelen hitelszűkébe került, gyakorlatilag senki nem akart állampapírt vásárolni, a forint és a tőzsdei részvények árfolyama zuhanórepülésbe kezdett, a jegybanknak rendkívüli kamatemelésről kellett döntenie.
A később a kormány által államcsődközeli helyzetként emlegetett időszakban Simor András jegybankelnök közvetítésével fordultunk az IMF-hez, majd rövidesen megkezdődtek a tárgyalások a magyar fél hivatalos delegációja és a Valutaalap között. A helyzet mindkét fél által érzékelt komolysága miatt rendkívül gyorsan, mintegy két és fél hét alatt dűlőre jutottunk, és az IMF az unióval közösen megnyitotta a hitelkeretet.
Már akkor is az volt az egyik fő kérdés, hogyan tudja a kormány leszorítani az államadósság folyamatos növekedését okozó magas költségvetési hiányt – 2007 végén a GDP 65 százaléka fölött volt az adósság, míg 2004-ben még 60 százalék alatt –, illetve hogyan tudja hazánk stabilizálni a forintárfolyamot. A kabinetnek jelentős intézkedések megtételére kötelezte magát: vállalták, hogy abban az évben a GDP 3,4 százalékára, 2009-ben pedig 2,9 százalékára nyomják le a hiányt, az inflációt pedig 4 százalékra csökkentik (2007-ben a deficit 5,5 százalék volt, az infláció pedig 8 százalék).
Az akkori kormány vállalta, hogy a célok eléréshez
Emellett a Nemzetközi Valutaalap által megfogalmazott kritériumok – és az akkor ellenzékben lévő Fidesz követelései – közé tartozott a a költségvetést ellenőrző független Költségvetési Tanács létrehozása is.
A kormány nemcsak megígérte, hanem meg is tette ezeket a lépéseket. Mindez azonban – elsősorban a vártnál jóval kedvezőtlenebbül alakuló válság begyűrűzése miatt – nem hozott jelentős eredményt. A következő év tavaszán már 6,5 százalékos recesszióval lehetett számolni, ami mellett irreálissá vált a 2,9 százalékos hiánycél. Már égett a ház, a forint 2009 márciusában addig nem látott mélységbe, 317 forintra gyengült az euróval szemben. Nyilvánvaló lett, hogy a szokásos negyedéves felülvizsgálaton kívül újra le kell ülni a Valutaalappal.
Minderre azért volt szükség, mert míg 2008-ban úgy becsülte a magyar kormány és az IMF is, hogy a mély recessziót gyors kilábalás követi – ezt nevezik a közgazdaságban V-alakú válságnak –, 2009 tavaszára ezt módosítani kellett egy fokozatosabb, lassabb kilábalás jelentő U-alakúra. Mindeközben a politikai helyzet is válságos volt, a bukott Gyurcsányék helyett az IMF-nek már a gyenge politikai-parlamenti támogatással bíró Bajnai-kormánnyal kellett lefolytatnia a következő negyedéves tárgyalásokat.
A második körös egyeztetéseken Magyarország nem vállalta, hogy a recesszió deficitnövelő hatását teljes egészében megszorításokkal egyenlítése ki, és a Valutaalap is belement a magasabb hiánycélba. Cserébe a kormány vállalt újabb egyensúlyjavító intézkedéseket:
„Egy kidolgozott programmal kerestük meg az IMF-et, pontosan ismertettük, hogy mikor milyen intézkedést szeretnénk hozni. Ezekbe beletartoztak olyan, politikailag rendkívül érzékeny témák, mint a lakás- és energiatámogatások csökkentése vagy a 13. havi nyugdíj eltörlése – ezek politikai kockázataival a Valutaalap is tisztában volt” – mondta erről korábban Oszkó Péter volt pénzügyminiszter az Indexnek. „Amikor látták, hogy komolyan gondoljuk a lépéseket, nagyon hamar belementek a hiánycél megemelésébe – pedig az év elején még kifejezetten keményen álltak a kérdéshez, voltak verziók 0 százalékos hiányra is.”
A kormány második körös vállalásaiból azonban már nem minden teljesült, pontosabban voltak olyan elemek, amik formálisan teljesültek, gyakorlatilag mégsem. Így például bár a 2010-es költségvetést úgy alkották meg, hogy valóban 40 milliárddal kevesebbet szántak a MÁV-ra, és valóban bevezették a lakóingatlanokat is terhelő vagyonadót, lényegében ezek a vállalások nem teljesültek. Az ingatlanadót az Alkotmánybíróság 2010 elején eltörölte, a közösségi közlekedés racionalizálása, költségeinek csökkentése pedig azóta sem történt meg. Sőt, a 2010-es kormányváltás után a korábbi években bezárt csaknem negyven vasúti szárnyvonal mintegy egy negyedén is újraindították a vonatközlekedést.
Hogy voltak-e a hitelmegállapodás feltételeinek be nem tartásáért voltak-e negatív következményei az IMF és az Európai Unió részéről, vagy sem, azt nehéz megmondani. Elvileg lehettek volna pénzügyi retorziók – a hitelkeret egy részének zárolása, a hitelfolyósítás leállítása –, ilyen azonban már csak azért sem történhetett, mert 2009-et a Bajnai-kormánynak a megszorítások év közben jelentkező hatásaival sikerült kibekkelnie, így 2010-re már nem is igényeltük a hátralévő hitelrészletet. Az viszont, hogy a kormányváltás után, 2010 júliusában hirtelen megszakadtak a magyar–IMF–EU-tárgyalások, már egyértelműen a nemzetközi szervezetek kifogásait jelezték (és egyébként volt olyan elvi következményük, hogy ha akartunk sem tudtunk volna az utolsó hitelrészletekhez hozzájutni).
A 2008-2009-es hitelmegállapodás és a magyar vállalások teljesítése általánosságban sikeresnek mondható, abból a szempontból mindenképp, hogy az ország szociális katasztrófa nélkül is lényegesen fenntarthatóbb pályára állt; a térség más, igaz, nálunk rosszabb helyzetben lévő országaiban sokkal fájdalmasabb volt az IMF jelenléte, mint nálunk. Azonban ebben kritikus szerepe volt annak, hogy a kormány egy hiteles, átgondolt és főbb elemeiben teljesített csomaggal állt elő már a tárgyalások kezdetén. A kormány eltökéltsége most kevésbé meggyőző, a konkrét terveiről pedig keveset tudunk – ezek miatt könnyen lehet, hogy hivatalos tárgyalások sem fognak olyan gyorsan és zökkenőmentesen lezajlani mint legutóbb. Igaz, ennek ellentmondani látszik, hogy a magyar kormány arról beszél, már március végére megállapodás születhet a nemzetközi szervezetekkel.