Egy nyolcemeletes épület tetején állunk. A talpunk alatt elterülő negyven hektáron nagyjából harminc éve tizenháromezer ember építette szorgosan a népgazdaságot egyetlen nagy konglomerátum, az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) dolgozójaként.

Egy gyár, egy város

Ráadásul ezekben az években közvetve majdnem kétszer ennyi, huszonötezer embernek adott munkát a kohó. Ha csak kétfős családdal számolunk, akkor is azt mondhatjuk: ötvenezer ember megélhetése függött az ózdi kohászattól, az ország akkori egyik legnagyobb gyárától. Ma körülbelül húsz város van az országban, ahol ennyien vagy ennél többen élnek, és valószínűleg akkor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján sem volt több.

De akkor ezek egyike Ózd volt, ahol 1981-ben csaknem ötvenezren laktak. És amelyről egy Berend T. Iván szerkesztésében 1980-ban megjelent könyv azt vizionálta, hogy a magyar nehézipar következő évtizedekre várható fejlődésével a lélekszáma az ezredfordulóig akár hetvenezresre is duzzadhat.

Mondjuk ez nem jött be.

Az ezredfordulón már csak 38 ezren éltek itt, és most, újabb tíz évvel később már kevesebb, mint 35 ezren lakják a várost. Harminc év alatt majdnem harminc százalékkal csökkent a város lakossága – képzeljék el, ha ez országos méretekben zajlik, ma egy hétmilliós ország lennénk, népesedési tervekkel hiábavalóan körülbástyázva.

Majdnem Güllen

Az egykori nagyüzem helyén ma néhány tucat vállalkozás foglalja el a negyven hektárt, ezekben az egykori tizenháromezer emberrel szemben néhány százan dolgoznak. Ha abból indulunk ki, hogy a Ózdnak nemcsak a gazdaságát, hanem a város mindennapjait is nagyjából százhatvan évig a nehézipar, és ezen belül több mint száz évig ez az egyetlen cég határozta meg, majdhogynem csodálkoznunk kell, hogy Ózdból nem lett Dürenmatt kelet-európai Güllenje, egy teljes kiürült, perspektíva és jövő nélküli város.

A kohó egyébként csodálatos helyszín lehetne, hogy színre vigyék benne Az öreg hölgy látogatását vagy egy szabadon választott Krasznahorkai László-novellát, netán leforgassanak benne egy Tarr Béla-filmet vagy a Pirx kapitány legújabb kalandjait (az erőmű vezérlőterme pedig Star Trek-érzéseket kelt). Megdöbbentő, hogy bár évtizedekig tartott a lassú hanyatlás és pusztulás – az ÓKÜ leépülése már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elkezdődött, de még a kilencvenes évek második felében is folyt termelés –, az egykori üzem területén mintha egyetlen pillanatba merevedett volna a vég.

Velünk élő múlt

A lezárt és többé-kevésbé kiürített irodaházakban ugyanis helyenként olyan állapotok fogadnak, mintha a dolgozóknak egy rettenetes tragédiát követő evakuálás során csak perceik lettek volna elhagyni az épületet. Tervrajzok, vaskos dokumentumkötegek, igazgatósági ülések szétszórt jegyzőkönyvei, törött üveges szekrényekben kitöltetlen munkavédelmi oktatási füzetek, egy 1989-es kötet a szocializmus építésének történeti tapasztalatairól és jövőjéről.

Az egyik elhagyatott kupacban megtaláljuk például az 1990. március 3-i halálos munkahelyi tragédiáról, az acélöntő műben bekövetkezett, tizenhárom munkás halálát okozó hidrogénrobbanásról készített részletes jelentést – a helyi ipari park üzemeltetői köszönik szépen, elteszik. Igaz, cserébe a szocializmus múltja és jövője – valamint egy remek munkavédelmi plakát – a miénk, sajnos csak átmenetileg: egy épület előtt letesszük, és bő negyedórával később már nem találjuk ott (később kiderült, hogy egy rendszerető munkás takarította el).

Volt, nincs

Persze a miénknél nagyobb, és nem csak átmeneti veszteségeket szenvedtek el az ózdiak az elmúlt bő húsz évben. A nyolcvanas évek végén az ÓKÜ-ben volt négy nagyolvasztó, kilenc martinkemence, működött egy folyamatos acélöntőmű – itt következett be a halálos tragédia –; volt a gyár területén egy blokksor, egy bugasor, egy rúd- és dróthengermű, és voltak a különféle hengersorok. Ma már a nehéziparnak, legalábbis ezen a telepen, szinte semmi nyoma nincs. Az egész létesítmény borzasztóan pazarló volt, alacsony energiahatékonysággal és a folyamatos fejlesztések ellenére részben elavult technológiával. A telep áramellátását egy hatalmas, szemre úgy másfél futballpályányi erőmű biztosította egykor – a mostani trafó apró, modern, egyszobányinak tűnő épületét viszont szinte észre sem venni a több tízméteres magasságú óriások árnyékában.

A nagyobb problémát persze nem az energiapazarlás jelentette, hanem az, hogy a rendszerváltás után az ÓKÜ elveszítette a piacait: egyfelől a keleti tömbbe sem tudott szállítani, másfelől a kilencvenes évek első felében a magyar gazdaság mélyrepülése miatt hazai értékesítésre sem kellettek a termékei. Az acélgyártás már 1992-ben megszűnt, a cégből az egyes termelő egységek külön társaságokká kiválva próbáltak fennmaradni. Ez nem is volt teljesen sikertelen kísérlet: egy, a rúd- és dróthengermű-részleget megvásárló, és egy mini acélművet is építő német cég, az ország egyetlen betonacélgyártója ma is több száz embernek ad munkát. Szóval a vasgyártásban van még fantázia – csak nem negyven hektáron.

Az egykori ÓKÜ legnagyobb része azonban ma már a múlté. Nemcsak a termelés tűnt el, hanem az épületek nagy része, de még az infrastruktúra is. „Volt egy időszak, amikor az ÓKÜ-től elküldött embereket azért foglalkoztatta egy közhasznú társaság, hogy bontsák azt, ahol az életüket, évtizedeket töltöttek: a gyárat” – mondja Holló András, aki harminc éve kezdett dolgozni az ÓKÜ-nél, és mindent tud a gyárról. Ahogy állunk a nyolcadik emeletnél is eggyel magasabb szinten – alattunk volt az üzemegység igazgatójának az irodája, egy szinttel lejjebb a könyvelés, bérszámfejtés, személyzetis, aztán még lejjebb az adminisztrátorok, majd onnan lefelé öltözők és zuhanyzók jöttek, mint egy modern piramisban –, úgy mutogatja a területet és a gyár környékén épült munkástelepeket, a tisztviselőknek épített Kisamerikát és Nagyamerikát, mintha mindennap ezt csinálná.

Mintha lenne

És ahogy a semmiben megmutatja, hol voltak a ma már nem létező épületek, hol sorakozott a sokáig a város szimbólumának számító kilenc nagy kémény, hol vezettek a ma már földbe temetett sínek, hol készült a nyersvas, hol a finomacél, mintha most is látná az épületeket, a síneket, az eszközöket. És látná a dolgozókat, akik ebédre szalonnát vagy tojást sütnek a forró vasat tároló tartályokon, és akik műszakváltáskor tömött sorokban igyekeznek az első kocsma felé. A műszak utáni ivásnak egyébként megvolt a maga hierarchiája: a kezdő melósok rohantak előre, foglalták a helyet, és vitték az általában háromszög alakú tálcán a rövideket az asztalhoz, hogy mire a brigád megérkezik, minden elő legyen készítve a munkával töltött órákat követő gyors ellazuláshoz, test és lélek, és főleg a tüdő kitisztításához.

A tüdő, az nagyon fontos. „Itt mindenhol sűrűn szállt a vöröses por, a műszak után lényegében minden nap hajat kellett mosni”. A természet viszont mára sokat visszahódított az egykori iparterületből: nemcsak a földet borítja sok helyen fű az egykori épületek helyén, a vöröses salakos porral borított falakon, elbontott épületek megmaradt szintjein fák nőttek ki több emelet magasságokban is a kőből és a vasból.

Néhány hete írt Grecsó Krisztián az ÉS-ben a Másfélmillió lépés Magyarországon sokadik ismétlése, egy cserháti túrát bemutató rész kapcsán, és úgy fogalmazott: „Rockenbauer értette, hogy a világ, ami körülveszi, mindenképp a pillanaté, és a romlás is elvész belőle [...] tudta egységben szemlélni a létet” – írta a romhányi csempegyárról szóló rész, a termelés megduplázásával kapcsolatos nyolcvanas évekbeli gondolatok kapcsán. Szeretnénk most a grecsói értelemben rockenbauerek lenni, a szép egykori elcsúfításának pusztulásában meglátni újra a szépet, de kevés sikerrel.

Milyen volt szépsége, nem tudom már

Talán azért, mert az ipartelep önmagában nem is volt csúnya – vagyis persze az volt, de mégis, olyan monumentálisan, olyan lenyűgözően, olyan átláthatatlannak tűnő szervezetet alkotva, hogy attól már-már szépnek látszik. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog: egyes részei, egyes épületei ráadásul tényleg szépek is voltak, már ha a folyamatos füsttől láthatóak voltak egyáltalán – ezt jelzi, hogy közülük több műemléki védettséget vagy műemléki jellegű besorolást kapott.

Kognitív disszonancia, buggyan elő egy szó valahonnan nagyon mélyről, egy feltehetően tökéletesen értelmetlenül eltöltött egyetemi félév valamelyik képzéséből, kognitív disszonancia, valami ilyesmit érzünk. Azt gondoljuk, hogy a természet gyilkosa volt ez a gyár, tehát rossz volt, miközben azt is, hogy emberek ezreinek adott munkát és megélhetést, értéket teremtett, tehát jó volt, és miközben toporgunk a nyolcadik emeletnél is magasabban, nem tudjuk eldönteni, jó volt-e az ilyen mérvű pusztulása vagy sem, de az vessen ránk egy Illés Zoltán-méretű gátrepedést, aki nem bizonytalanodna el ilyen helyzetben.

Ami biztos: a táj szép, tényleg szép, disszonanciák nélkül. A sok kis faluból 1949-ben várossá lett Ózdot békésen ölelik körül az alföldi síkhoz szokott szemmel méretes hegyek. Ha nem lett volna a kohó, ha nem kezdődik el már az 1700-as években ezen a környéken az iparszerű vasgyártás, ha nincs a később Amerikába emigráló Rombauer Tivadar, aki megalapította az ózdi vasgyárat – és akiről az ózdi kistérségi fejlesztési tervet és a város tavaszi dzsesszfesztiválját elnevezték –, ha nem alakul meg az 1881-ben a megelőző évek gazdasági válsága miatt a csődhelyzet szélére sodródott észak-magyarországi vasgyárakból az egyre inkább ózdi központú Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., amelynek második elnöke Tisza István későbbi miniszterelnök volt, akkor a környék egy csöndes üdülőtelep lehetne, tele a néhány ezer eurós minimálnyugdíjból élő német, osztrák, belga vagy holland nyugdíjasokkal.

Igaz, akkor város sem lenne – Ózdot a kohó tette várossá, és a helyiek máig emlékeznek is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a városi pártvezetés és az üzemi pártvezetés mindig is konfliktusban volt egymással, „az ÓKÜ mindig éreztette a felsőbbrendűségét, hogy nélküle itt semmi nem volna”. És tényleg: megszűnt például a színvonalas sportélet, az NB I-es kézilabda- és focicsapat már a múlté, de megszűnt a biztos megélhetés, a szociális biztonság is. Ahogyan persze megszűnt a nagyüzemi környezetszennyezés is.

Mindig a korszellemmel

Helyettük most a digitális múltunk töltheti meg az egykori ózdi koházat területét, vagyis annak egy részét, még ha a fényes digitális jövőt kicsit nehéz is beleképzelni a szomorú környezetbe. Az ÓKÜ egykori negyven hektárjának északkeleti részén tervezik kialakítani a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézetet, a Mandát. A nagyolvasztók, martinkemencék, acélöntőművek, hengerüzemek helyén – de a műemlékek, az építészeti értékek megóvásával – a magyar kulturális örökség digitalizálását kezdik el (de persze összegyűjtik az új létesítményben, a kultúrgyárban az ózdi kohászat emlékeit is).

A terv szerint a nemzeti közkincsek, magángyűjtemények, kiemelt nemzeti kulturális értékek digitalizálását ezentúl Ózdon végeznék, az itteni épületekbe költöztetnének a köz-, egyházi és magángyűjteményeknek az ország különféle részeiben tárolt egységeit. Sőt, a Manda-projekt részeként „kulturális GPS-alkalmazásokat” is fejlesztenének okostelefonokra. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet 2010 őszén alakult, tavaly idén júniusban vonták össze a Filmintézettel.

Az intézmény Ózdon több száz embernek adhat majd munkát, ami a tizenháromezerhez képest kevés, a húsz százalékos munkanélküliséget látva viszont elég sok. És hogy hogyan fogadják az ózdiak a digitális központ hírét? Ahogyan az egyik helyi lakos fogalmazott: „Amikor a vas és acél országa voltunk, vasat gyártottunk és acélt. Most digitális világban élünk, digitális központunk lesz – szóval mi mindig a korszellemmel haladunk”.