A hétvégén a kormányfő arról beszélt, hogy hamarosan az államé lesz az E.On. Sem a cég, sem a kormány nem kommentálta, hogy mire gondolhatott a miniszterelnök, de a törekvés nem előzmény nélküli: a gázüzletág átvételéről már Bajnai Gordonék is egyeztettek a német tulajdonossal. A lépés kis mértékben, de növelhetné a magyar alkuerőt, komoly kérdés azonban, hogy honnan kerít a kormány több százmilliárdot a vételre – ráadásul lehet, hogy ez ablakon kidobott pénz lesz.
„Pillanatokon belül vissza fogjuk vásárolni az E.On-t a németektől” – jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök egy hétvégi rendezvényen. Az állam térnyerése az energetikában nem most kezdődött, a kormány korábban már többször hangsúlyozta, növelni akarja a tulajdonosi szerepét a stratégiai iparágakban.
Az E.On a magyar energiapiac meghatározó szereplője, jelen van az áramtermelésben, az áramelosztásban, áramkereskedelemben, továbbá csaknem felét adja a villamos energia egyetemes szolgáltatói piacának. Jelentős kereskedelmi gáztárolói vannak, részt vesz a gázelosztásban, szolgáltatásban. És mindezek mellett övé az oroszokkal kötött hosszú távú gázszállítási szerződéseket tulajdonló E.On Földgáz Trade is.
Orbán Viktor kijelentését az E.On visszavásárlásáról sem a cég, sem a magyar kancellária nem kommentálta, így az sokféleképpen értelmezhető. A legvalószínűbb az, hogy a miniszterelnök mindössze ez utóbbira, az E.On gáznagykereskedői cégének, illetve a tárolást végző Földgáz Storage megvételére gondolt. Ahogy az állam energetikai nyomulása, úgy ez a törekvés sem új, sőt, visszanyúlik a 2010-es kormányváltás előttre. A magyar állam már a Bajnai-kormány alatt elővásárlási jogot szerzett az E.On Földgáz Trade-re, információink szerint akkoriban elsősorban közös tulajdonban gondolkodtak, felmerült az is, hogy az E.On esetleg állami erőművekben kaphatna tulajdonrészt a pakettért cserébe.
Ekkor azonban állami oldalról szakadtak meg a tárgyalások, nem a németeken múlt, hogy nem sikerült nyélbe ütni az üzletet. Később arról lehetett hallani, hogy az MVM 800 millió eurót – mintegy 220 milliárd forintot – ajánlott az E.On hazai gázüzletágáért, azonban a német társaság azt 1,2 milliárd euróra (335 milliárd forint) értékelte.
A gázüzletág korábban a Molhoz tartozott, a német vállalat az orosz hosszú távú gázellátási szerződést, valamint az ország földgáztárolóit tartalmazó cégeket 2006-ban vette át. A gázüzletág a folyamatos állami beavatkozások, a mesterségesen alacsonyan tartott lakossági árak miatt komoly veszteségeket okozott a Molnak. Hogy az E.onnak miért érte meg megvásárolni, megörökölve a hosszú távú szerződéseket is, az a mai napig rejtély, valószínűleg a gáztározókat tartották vonzónak.
| Gáztárolók Magyarországon | |||
|---|---|---|---|
| Helyszín | Kapacitás (millió m3) | Tulajdonos | Típus |
| Zsana | 2140 | E.On | kereskedelmi |
| Hajdúszoboszló | 1440 | E.On | kereskedelmi |
| Szőreg | 1200 | MMBF | biztonsági |
| Szőreg | 700 | MMBF | kereskedelmi |
| Pusztaederics | 330 | E.On | kereskedelmi |
| Kardoskút | 280 | E.On | kereskedelmi |
| Maros | 130 | E.On | kereskedelmi |
A cég beszámolói szerint az E.On Földgáz Trade-nek azóta mindössze egyetlen nyereséges éve volt, 2007-ben, amikor a hatósági árak kicsivel a piaci árak fölött voltak, egyébként veszteségesen működik: mára az anyacég is szívesen szabadulna tőle. (A lakossági gázszolgáltatás egyébként nem csak nálunk rossz üzlet, érdekes párhuzam a Mol tulajdonába tartozó horvát INA gázüzletága, amely a szabályozott gázárak miatt folyamatosan veszteséges, ott azt a Mol adná tovább szívesen az államnak.) Elvileg tehát egyetlen akadálya lehet nálunk az állami szerepvállalásnak, és így az E.On kivásárlásának: a pénz. A közelmúlt azonban azt bizonyította, hogy az Orbán-kormány, ha valamit nagyon akar, azért nagyon sok pénzt el tud költeni.
Ilyen volt az állami energetikai térnyerés eddigi legnagyobb szabású tranzakciója, a Mol 21,2 százalékos pakettjének megvásárlása volt az orosz Szurgutnyeftegaztól. A részvényekért fizetett 500 milliárd forintot egy korábban már lehívott, de addig fel nem használt IMF-es hitelrészletből vettük, közölte akkor a kormányzat.
A mostani E.On-visszavásárlásról szóló tárgyalásokat az Orbán-kormány melegítette fel újra, a mögöttes gondolat pedig az volt, hogy ha átveszi az állam a gáznagykereskedelemet, ő válik az oroszok elsődleges tárgyalópartnerévé. A multinacionális vállalat kiiktatásával könnyebb lesz alkudozni a Gazprommal a hamarosan lejáró gázszerződések újratárgyalásáról. Korábban a kormány is – még Fellegi Tamás minisztersége idején – többször kijelentette, szándékaik szerint az új szerződésről már egy állami cég tárgyal majd.
Egyes szakértők mindemellett jelezték, hogy a hosszú távú szerződés nélkül az E.On kereskedőcége jóformán üres. Vagyis felesleges megvásárolni, hiszen ha a szerződés lejár, az állam új céget hozhat létre a helyén, és az MVM alá sorolja.
Miért olyan fontosak a kormánynak a gázszerződések? A gázüzletágban való állami erősödést a kormány azért tartja stratégiai kérdésnek, mert Magyarország európai szinten is kiugróan nagy arányban használ földgázt. Gázzal főzünk, gázzal fűtünk, az erőművek jelentős része is földgázalapon működik. Ha a gáz drágul, az az egész gazdaságot megviseli: megnőnek a rezsiköltségek, drágábban termelnek a gyárak, többe kerül a hétköznapi élet – a gázár politikai kérdéssé vált.
A hazai energiafelhasználás 45 százalékát a gáz adja, hasonló aránnyal csak Angliában, Hollandiában és Oroszországban találkozunk. Csakhogy míg ők exportőrök, addig Magyarország nagyjából 14 milliárd köbméteres éves fogyasztásának 80-85 százalékát importból szerzi. A hazai kitermelés ráadásul csökkenő trendet mutat, az FGSZ előrejelzése szerint tíz év múlva a jelenlegi, évi hárommilliárd köbméteres mennyiség nagyjából a felére apad, miközben a gázfogyasztásunk előreláthatólag nőni fog.
Ráadásul a magyarok a gáz háromnegyedét egyetlen, Ukrajnán keresztül érkező vezetéken keresztül kapják az oroszokkal kötött hosszú távú szerződésben rögzített, olajindexált árképlet alapján. Az olajtermékek áraihoz kötött gázár az utóbbi időben rendszerint a piaci ár fölött volt, az előrejelzések azt mutatják, hogy a következő évtizedekben ez így is marad.
A hosszú távú szerződést az oroszokkal 1996-ban még a Mol kötötte, a régióban a legrosszabb feltételekkel. A magyar fél nem volt szakmailag kellően felkészült, nem számoltak a gázárak meredek emelkedésével, és az energiahatékonyság javulásának szerepét sem vették kellő mértékben számításba. Nem határoztak meg felső limitet az árakra, túl szűk mozgásteret kaptunk az átvett mennyiség meghatározásában is. A hosszú távú szerződés az ár mellett a mennyiséget is rögzíti, vagyis hiába jutnánk hozzá olcsóbban a HAG vezetéken a gázhoz, alig részesülünk a versenyző piac hasznaiból. Oroszországtól tehát nem csak politikailag, fizikailag, de üzletileg is függünk, a hazai beszerzési oldalon nem adott a verseny, az árakat az ország alkuereje határozza meg.
A szerződés 2015-ben jár le, az egész gazdaság szempontjából meghatározó, hogy milyen feltételekkel kötjük újra azt az oroszokkal. A következő évek hazai energiapolitikájának legfontosabb feladata az alkuerő növelése az oroszokkal szemben. Bár a tényleges alkuerő elsősorban a beszerzési források diverzifikálásával érhető el, részben a HAG vezeték kapacitásának növelésével, nagyobbrészt pedig a közép-európai régió hálózatfejlesztéseivel, az ártárgyalások során szerepet kaphatnak a politikai háttéralkuk is, ezek közt lehet többek közt akár a paksi atomerőmű bővítésének kérdése is, az orosz Roszatom például máris bejelentkezett a munkára.
Bár jelenleg nem látni jeleit annak, hogy Nemzeti Fejlesztési Minisztérium gőzerővel dolgozna a hosszú távú szerződések mielőbbi újratárgyalásán – korábban pedig azt mondták, a kormány félidejére már szeretnék lezárni azt –, ha az E.On cége az államhoz kerül, az egy fontos, de korántsem elégséges lépés lehet a megállapodás felé. Orbán Viktor kijelentése tehát önmagában nem meglepő, továbbra is komoly kérdés, hogy honnan lesz rá pénze a kormányzatnak.
Még ha feltételezzük is, hogy a piaci körülmények megváltozása miatt a vételár csökkent is a korábban emlegetett összeghez képest, és az E.On azt hajlandó azt akár 800 millió euróért odaadni, nem látszik annak fedezete a költségvetésben, ahol a pesszimistább becslések szerint máris mintegy 600 milliárd forintos lyuk tátong a munkahelyvédelmi akcióterv bejelentése óta.
Ha a kormány az E.On cégének visszavásárlása kapcsán is költségvetési forrásokkal számol és azt jövőre fizetik ki, azzal akár 800 milliárd forintosra duzzasztanák a jövő évi hiányt, az unió által elvárt három százalék helyett akár a GDP öt százaléka fölé is lökve a deficitet. Hogy az unió és a Nemzetközi Valutaalap a költségvetési lyuk betömését is elvárja majd a hitelnyújtásért cserébe, biztosra vehető.
Az igazi kérdés tehát az lesz, hogy ha a kormány Orbán Viktor bejelentésének megfelelően valóban újabb energetikai céget vásárol, milyen áldozatokat kér majd cserébe az adófizetőktől. Az IMF kívánságai szerint módosított költségvetési tervezetet a napokban vizsgálja a Költségvetési Tanács, ősszel pedig a parlament elé kerül. Persze új adó kivetésén, vagy a kiadások további csökkentésén kívül más módja is lehet a pénzszerzésnek. Eladhatja például az állami Mol-pakett egy részét, vagy átengedhet az energiacégnek más állami tulajdont. Adósságba verheti magát a valutaalaptól remélt hitelkeret felhasználásával, de dönthet úgy is, hogy nem tartja magát az unió által elvárt három százalékos hiánycélhoz, és elengedi a költségvetési deficitet, ekkor persze IMF-hitelre sincs túl nagy reményünk.