Néhány napja elrendelték, igaz, még nem jogerősen, a Gyulai Húskombinát felszámolását. A gyulai kolbásszal hungarikumot is gyártó vállalat évek óta válságban van, bár termékeire orosz boltoktól brit pizzériákig külföldön is van kereslet. Lehet, hogy hamarosan hiába lesz: a cégnek alapanyagra sincs pénze, a termelés napokon belül leáll. Hogy újraindul-e, az majd az állami felszámolótól függ, de az állammal nincs sok jó tapasztalatuk.
Péntek este volt, fáradtan tartottam hazafelé hosszú, szomorú vidéki útról. Vacsorára bevásároltam a sarki boltban – magyar élelmiszerlánc –, vettem egy gyulai májast is. A 250 grammos 359 forintba került, gyors fejszámolás, kilója 1436 forint. A gyulai kolbászt ennél is mellbevágóbb, kilónként több mint négyezer forintos áron kínálták.
Néhány órával korábban a májast nagyjából fele ennyiért, a kolbászt 2200-as kilónkénti áron vehettem volna meg. Gyulán, a húskombinát saját boltjában.
És ezzel nagyjából meg is van a válasz arra a kérdésre, hogy miért ment csődbe a százhúsz éves múltú, a gyulai kolbásszal hungarikumot is gyártó vállalat: mert drága. És ráadásul nem is eléggé az.
„Már év elején látni lehetett, hogy baj lesz, friss pénzre lesz szükségünk. Kettős prés alatt kell dolgoznunk ugyanis: a felvásárlási áraink elképesztő mértékben emelkedtek az elmúlt években, miközben a termékeink bolti árai már most nagyon magasak, csak sajnos ebből nekünk nem sok jut” – sorolja Ruck János vezérigazgató, hogyan jutott el a cég odáig, hogy néhány napja elrendelték a még nem jogerős felszámolását, és hogy már alapanyagokra sincs pénze.
A kolbászt kilónként 1900-2000 forintos áron veszik tőlük a boltok – ebből lesz a 4500-4600 forint, amivel a vevő találkozik. Ez utóbbi viszont már olyan magas, hogy ha beépítenék az átadási áraikba az alapanyagárak emelkedését – tavaly húsz százalékkal drágult a hús, csak idén nyárig újabb harminc százalékkal, és a tőkehiány miatt elmaradt technológiai fejlesztések is növelik a gyártási költségeket –, akkor azt a bolti árba építve megfizethetetlenné tenné a termékeiket.
A történet persze ennél összetettebb, és távolabbi időkig nyúlik vissza. Sokan azt mondják: már akkor kezdődtek a bajok, amikor és ahogyan 1996-ban magánkézbe adták az állami vállalatból 1992-ben részvénytársasággá alakított Gyulai Húskombinátot. A cég tőkehiányos volt, ráadásul a kilencvenes években rossz üzletpolitikát folytatott: túlságosan csak az exportra figyelt, nem érezte azt, hogy a hazai értékesítésben erősítenie kellene, így például versenytársaihoz képest túl későn, és így már gyengébb pozíciókból kezdett el tárgyalni az országban megjelenő hiperláncokkal.
„Igazából még a kilencvenes évek közepén is jól ment a cégnek, bár a csúcson már jó tíz évvel túl voltunk. A nyolcvanas évek közepén még 2400-an, lehet, hogy időnként annál is többen dolgoztak a húskombinátban, volt saját hizlaldánk, saját vágóhidunk, saját teherautóflottánk, volt év, amikor 1,2 millió sertést vásároltunk fel” – sorolja Nagy Sándor, aki 1976-ban hentestanulóként került a vállalathoz, és azóta is ott dolgozik. Ifjúgárdista egyenruhában ott állt a díszsorban, amikor 1978-ban Lázár György felavatta a város szélén épült új kombinátot. A mocsaras talajban tíz emelet mélységbe alapozott épületek egy részét mára lezárták, kevés helyen folyik már csak munka.
De azokon sem nagyon: amikor ott jártunk, igaz, péntek délután volt, hosszú hétvége előtti, de csak itt-ott dolgoztak emberek, ők is főleg a kész terméket csomagolták, rakodták, illetve takarítottak. „Jövő szerdán, csütörtökön még biztosan lesz munka, legalábbis most úgy számolnak, de aztán gyorsan elfogy az alapanyag. És ha elfogy az alapanyag, akkor nagyon hamar eltűnünk a boltokból, és akkor nagyon hamar elveszítjük a piacainkat, vevőinket” – mondja Nagy Sándor.
A krach egyébként éppen a kombinát épületének huszadik évfordulóján ütött be: az 1998-as orosz válság 500 millió forintos kárt okozott a húsipari cégnek. „Képzelheti, mekkora pénz volt ez akkor, egy ekkora kárt a mai napig nem lehetett kiheverni” – mondja Nagy Sándor. Hogy mennyire nem, azt jól érzékeltetheti, hogy a 2000 óta nyereséggel zárult két évben összesen nem volt ennyi az adózott profit (2000-ben 409 millió, 2007-ben 28 millió). Az igazán nagy baj persze mégsem ez: hanem az, hogy a cég árbevétele az ezredforduló óta a felére, exportbevétele a harmadára esett, és a kétezres évek közepén egymilliárdot is meghaladó éves veszteségei is voltak.
De 1998-ban persze nemcsak a pénzügyi sokk dermesztette meg a céget, hanem az is, hogy jó időre elveszítette a legstabilabb exportpiacát. A rendszerváltásig, de még egy ideig azt követően is szinte csak a szovjet/orosz piacra gyártottak. Ha egyszer valakinek sikerült a gyárba bekerülnie, igyekezett nagyon jól dolgozni, hogy elnyerje a főnökei elismerését, és amint tudja, behozza a családtagjait is ide – mesélik. És nemcsak azért, mert biztonságos és jó munkahelynek számított, hanem azért is, mert így kézen-közön mégis csak lehetett néha olyan szalámikat, májasokat, kolbászokat – például gyulait – szerezni, amik egyébként a nyolcvanas években a hazai boltokban hiánycikknek számítottak.
Ha bezárna a gyár, épp emiatt is jelentene nagyon súlyos foglalkoztatási katasztrófát az egyébként is magas munkanélküliséggel sújtott térségben. Hiszen több házaspár dolgozik itt, sőt van olyan család, ahol még a gyerek is. Igaz, utóbbiból nincs sok, a húskombinátban járva mi is azt láttuk, hogy főként az ötvenes generáció maradt meg. „Most négyszázan vagyunk, hatodannyian, mint huszonöt-harminc éve. De akik itt dolgoznak, többségünk már akkor itt dolgozott” – mondja Nagy Sándor.
Nagyon sokan tehát kevéssel nyugdíj előtt válnának állástalanná, illetve számos olyan család is lenne, ahol egyszerre veszítenék el többen is a megélhetésüket. De erről, mármint arról, hogy a történetnek rossz vége lenne, senki nem beszél.
„Hogy milyen a hangulat? Bizakodunk, más nem maradt, mint ez, a bizalom, legfeljebb aztán majd megyünk a 47 ezres közmunkákra” – válaszolja Nagy Sándor mosolyogva, és adómentes körtepálinkájával kínál. „Mást mit is csinálnék, menjek el a Dunántúlra ennyi idősen, és próbáljak versenyezni huszonévesekkel? Mert itt, az Alföldön húsipari cég nem marad, én meg hentesként nem kellenék fémipari cégnek”. Hát, lehet, hogy egy jól menő pálinkafőzdét viszont tudna üzemeltetni, gondolom a második, kedélyes hangulatra átállító pohárnál.
A belvárosi, szárazárukat gyártó üzem vezetője, Bíró Antal szavai is bizakodásról és jó kedvről árulkodnak, „félmeztelen fotózás lesz”, mondja a dolgozóknak, amikor megérkezünk. Ő egyébként egy évvel Nagy után érkezett a gyárba, „apám mondta, hogy jöjjek ide dolgozni, mert az emberek enni mindig fognak. Kérdeztem, hogy de biztos, hogy éppen gyulai kolbászt, mire azt mondta, hogy persze. Hát most ebben már nem vagyok biztos, de nem tudom, mi marad itt, ha már a kolbász se kell”.
Illetve hát az a helyzet, hogy kelleni éppen kell. Vagyis kellene, bár lehet, hogy pár nap múlva már nem lesz.
Ez a legellentmondásosabb a gyulai húscég működésében, hogy ugyanis a termékeire van kereslet, mégsem tud megélni. Persze tény, hogy a pénzügyi helyzete nagyon súlyos, de a cég mérlegéből és beszámolójából kiderül, a működésével is bajok vannak: a tavalyi 678 milliós veszteségből mínusz 309 millió volt az üzemi eredmény, és 369 millió a részben az adósságterhekből fakadó pénzügyi veszteség. A 2008-as pénzügyi válság óta minden évben 300 millió fölötti veszteséget hozott már maga a gyártás, de ez félmilliárd és 770 millió közé duzzadt az egyéb tételek miatt.
Egymilliárd forint fölött van a cég hitelállománya, és amikor október elején a felszámolás kapcsán megjelent egy téves cégbírósági határozat – a hadiüzemekre vonatkozó felszámolási szabályokat alkalmazták rájuk is –, a hitelező bankok szinte megkönnyebbülve mondták fel azonnal a hitelszerződéseket, és zárolták a számláikat. De a nagyobb baj persze mégis csak a veszteséges működés.
„Csak az alapanyagok árának emelkedése csak a tavalyi utolsó negyedévben 300 millióval, majd idén további 410 millióval növelte a költségeinket, és rontotta az eredményünket” – mondja Ruck János. A pénzügyi műveletek veszteségét pedig nemcsak a kamatok okozták, hanem a kiszámíthatatlan árfolyammozgások is. „Kimegyek Spanyolországba májat venni a májashoz, vagy tárgyalok a brit Pizza Express-hálózattal a szeletelt kolbászunk exportjáról, és közben jár az agyam, hogy milyen euróval számoljak. Hiszen hatvan-kilencven napos fizetések vannak, ki tudja, hogy a most 285-ös euró nem 270 vagy 310 lesz-e” – érzékelteti a kiszámíthatatlanság bénító súlyát.
Épp az exportpiacaik fellendülésében bízik egyébként a vállalatvezető abban, hogy a felszámolás nem a cég megszűnéséhez, hanem újraindításához vezet. „A Pizza Express most megy Indiába és Hongkongba, termékeink már kinn vannak tesztelésen. Tavaly volt egy orosz májasexportunk, akkor még hatvan-hetven fővel bővíteni is kellett a létszámot” – sorolja a vezérigazgató.
Azt tudni lehet, hogy miután stratégiailag kiemelt cég lett, a felszámolója az állami tulajdonú Hitelintézeti Felszámoló Nonprofit Kft. lesz. Hogy jó-e az állam kitüntetett figyelme, arról megoszlanak a vélemények a városban, „a sok ígéreten kívül semmi nem történt” – mondták többen is szinte szó szerint ugyanazt. Azt, hogy ki vagy kik dolgoztak a gyulai húscég ellen, senki nem mondja meg, csak sejtetések vannak, hogy „erős emberek kezében” dőlt el a sorsuk.
Augusztusig pedig még nagyon reménykedtek a kormány kitüntetett figyelmében: Lázár János volt Fidesz-frakcióvezető, miniszterelnökségi államtitkár kapta feladatául a húsipari cég megmentését. Augusztus közepén Budapesten több államtitkár és MFB-vezetők részvételével tárgyaltak a húskombinátosok a folytatásról, és bár a dolgot sokan aggályosnak nevezték, Lázár többször elmondta: miniszterelnöki elvárás a húskombinát életben tartása. Ezért nem döntöttek akkor a tulajdonosok úgy, hogy csődvédelmet kérnek, holott nyáron már volt ilyen elképzelés is, mondja a vezérigazgató.
Végül el is készült egy vidékfejlesztési minisztériumi előterjesztés MFB-hitelről és az állami mentőcsomag egyéb részleteiről, ám a kormány augusztus 29-i ülésén azt nem fogadták el, csak a stratégiai vállalattá minősítésről döntöttek. Hogy mi történt, azt a húskombinátosok máig nem tudják, „nem sikerült azóta elérnünk őt” – válaszolja Ruck János, amikor arról kérdezem, mit mondott erről Lázár János. Szóval akkor Lázártól Lázárig tartott a Gyulai Húskombinát története?, vetem fel, „fogjuk fel inkább úgy, hogy az új Lázárral, ha nehezen is, de újabb sikeres harminc év indul”.