A parlament mai ülésén egyszerű többséggel elfogadta a kiadások zabolátlan növelésének gátat szabó, plafontörvénynek becézett törvényjavaslatot. A három SZDSZ-es prominens, Fodor Gábor, Kóka János és Horn Gábor által benyújtott törvényjavaslatot idő közben alaposan átdolgozták az ötpárti egyeztetések nyomán, így az valójában sokkal jobban hasonlít a kormány bő egy évvel ezelőtt benyújtott, ám el nem fogadott közpénzügyi törvénycsomagjára. (A közpénzügyi csomagot kétharmaddal lett volna értelme bebetonozni.) Így a ma a honatyák többsége által szentesített jogszabály nem egyszerűen a kiadásoknak szab egy korlátot, hanem egyúttal a költségvetés hosszú távú fenntarthatóságát, az adósságállomány csökkentését, az állami gazdálkodás átláthatóságát is biztosítja.
A ma végre - igaz, bár nem kétharmados többséggel - elfogadott törvényjavaslat hosszú idők óta az első olyan költségvetési célzatú törvény, amely a józan, felelős költségvetési gazdálkodás vitelére igyekszik rászorítani a mindenkori kormányt, és szélesebb értelemben a politikusokat. Egy ilyen megszületését mérvadó szakértők már régóta sürgették. Már csak azért is, mivel az Egyesült Államokban és néhány nyugat-európai államban már 10-20 éve van ilyen jogszabály, amelynek előnyeit ők élvezik, de ami talán ennél is többet nyom a latban: ha mi már egy évvel ezelőtt elfogadtuk volna a közpénzügyi csomagot, akkor a mostani pénzügyi világválság könnyen lehet, hogy sokkal kevésbé rázott volna meg minket. (A közpénzügyi csomagról bővebben itt és itt, no meg itt, továbbá itt és itt olvashat.)
Az alig húszoldalas törvény több fontos eleme közül az egyik, hogy nem engedi növekedni az úgynevezett reáladósságot, vagyis a forintban mért államadósságunk csak az infláció mértékével nőhetne. Ennek nyomán a GDP-ben mért adósság szépen fokozatosan a mai 66 százalék körül szintről az évek során kezelhető mértékűre, 40 százalék közelében szelídül. Ennek azért van jelentősége, mert egy ilyen adósság mellett már lehet kezelni a lakosság elöregedése miatt megnövekvő egészségügyi és nyugdíjkiadások teremtette helyzetet. Nem lehet majd olyan költségvetést készíteni, nem lehet majd olyan - bármilyen jellegű - jogszabályt elfogadni, döntést hozni, amely a reáladósságot növelné, a reáladósság-követelményből visszaszámolt egyenleget felborítaná - vagyis a józan költségvetés mint igény prioritást fog élvezni nálunk is, mint megannyi fejlett nyugat-európai országban.
A felelős költségvetés betartása, megalkotása felett a Költségvetési Tanács fog őrködni. Ez kompromisszum a kormány és a Fidesz között. A legnagyobb ellenzéki párt akaratát tükrözi, hogy végül három főből fog állni a tanács (a köztársasági elnök, az MNB és az Állami Számvevőszék elnöke fog nevezni egy-egy embert), és az ÁSZ jogköre sem csorbulna jelentősen.
A Költségvetési Tanácsot az Országgyűlés kilenc évre választja. A tagok nem választhatók újra - kivéve, ha az adott tag megbízatásának időtartama nem érte el a három esztendőt, akkor egyszer újraválasztható. A testület feje gyakorlatilag a köztársasági elnök által jelölt személy.
A kormány szándéka pedig ott jelenik meg, hogy ez a testület beárazná a törvényjavaslatokat, kiszámolná, hogy a jogszabály elfogadása esetén megsértené-e a költségvetési egyenlegkövetelményt, makrogazdasági prognózisokat készítene - röviden: segít kontrollálni a kormány tevékenységét. (Feladatait fokozatosan látná el, mivel egyes feladatokat, mint például a makrogazdasági prognóziskészítést viszonylag egyszerűen meg lehet csinálni, de másokat, mint például az egyes törvényjavaslatokhoz benyújtott módosító indítványok beárazására, az arra való felkészülésre már jóval több időre van szüksége.) A Tanács három tagja természetesen egy apparátus munkájára támaszkodna.
Az SZDSZ akarata két ponton tükröződik. Egyrészt a kiadások kordában tartásán: jövőre a kamatkiadások nélkül számított és bizonyos korrekciókkal kalkulált költségvetési kiadások nem nőhetnek az idei szinthez képest. Ez azt takarja, hogy még az infláció mértékével sem emelkedhetnek az állami intézmények dologi kiadásai (nyomtatópapír-vásárlása, felújítási kerete, stb.), az állami intézményekben foglalkoztatottak bértömege (vagyis csak akkor nőhet valaki bére, ha mást elküldenek). 2010-ben és 2011-ben pedig csak a gazdasági növekedési ütem felével emelkedhetnek a kiadások.
Másrészt, a liberálisok keze nyomát lehet felfedezni a Stabilitási és Adóreform Alap nevezetű konstrukcióban. A törvény úgy rendelkezik, hogy ha valami miatt a költségvetés kamatkiadások nélkül vett egyenlege jobban alakulna adott évben és a rá következő négy évben, mint ahogyan azt a költségvetés megalkotásakor gondolták, akkor a kormány köteles lesz ennek megfelelő nagyságú adócsökkentést végrehajtani. Az nem megengedhető - derül ki a törvény hátsó szakaszából -, hogy ha valami miatt jobb lenne az egyenleg a korábban reméltnél, akkor az így keletkező pluszbevételeket elköltse a mindekori kabinet.
A plafontörvényként elhíresült törvény előírja még, hogy a költségvetési hiánycsökkentést nem lehet leállítani 2010-ben, hanem 2011-ben és 2012-ben tovább kell mérsékelni az államháztartási deficitet.
Pozitívumaként lehet még megemlíteni, hogy egyrészt nem éri majd meg trükközni az állami vállalatokkal, mivel azok eredménye automatikusan a részét képezné a mindenkori költségvetési egyenlegnek. Eddig nem volt így, aminek legjobb példája talán a MÁV, ahol az állam ha kicsit szépíteni akarta a büdzsé szaldóját, akkor kevesebb támogatást adott a vasúttársaságnak - persze a MÁV hiánya nőtt, adóssága emelkedett és csak sok év után derült ki a költségvetés szintjén, hogy a manipuláció csak a problémák elodázására volt jó.
Ugyancsak üdvözlendő, hogy nem éri majd meg trükközni a PPP-konstrukciókkal sem. Csak azt fogja megvalósítani a kormány, amely pénzügyileg tényleg megéri az állam számára, amely szerződések megkötését csak a tűzoltás motivált, azokat a továbbiakban már nem lesz érdeke megkötni a kormánynak.
Mint említettük, a plafontörvényt egyszerű többséggel fogadta el a parlament. 214 igen, 160 nem és 2 tartózkodás a voksolás végeredménye. A Fidesz és a KDNP képviselői ellenezték annak a törvénynek az elfogadását, amelyre hosszú idők óta várnak mérvadó szakértők, és amely törvénybe a tárgyalás során több ponton beépítették az ellenzéki pártok elképzeléseinek egy részét is.
Tudni érdemes még, hogy a törvény elfogadása egyébként a Nemzetközi Valutaalappal, az EU-val és a Világbankkal létrejövő megállapodásunk, a hitelkeret megszerzésének egyik feltétele is. Elegendő volt tehát az egszerű többség biztosítása most, de a mostanában idegesnek mutatkozó befektetők számára sokkal jobb üzenet lett volna a kétharmados elfogadás.