Drága ma a magyar áram?

Semmiképpen sem olcsó. Németországban a nagykereskedelmi ár tartósan és jelentősen alacsonyabb, a termelés költségei pedig számos szomszédos országban kedvezőbbek, mint nálunk. Azaz könnyen megtörténhetne, hogy olcsóbb lenne Magyarországra Csehországból vagy Romániából még több áramot behozni, mint itthon termelni. Ha erre adott lenne a lehetőség, valamint tényleges versenyhelyzet alakulna ki a hazai termelők között is, azt a fogyasztók is megéreznék.

A kormány elkészült egy törvénytervezettel, amelyről azt mondja: megteremti a versenyhelyzetet a piacon, és így jobb lesz a fogyasztóknak. A Gazdasági Versenyhivatal szerint viszont a tervezet nem segíti igazán a verseny kialakulását, tartani lehet attól, hogy egy látszólag felszabadított piacon minden marad a régiben. Lesz verseny?

A versenyhez három dolog kell. Az egyik, ami minden versenynek feltétele, hogy elég sokan legyenek mind a keresleti, mind a kínálati oldalon. Ez a magyar árampiacon elvileg adott. A probléma sajnos az, hogy az áramtermelés tulajdonosi sokszínűségét a privatizációhoz kötődő hosszú távú megállapodások egy nagykereskedő kezében koncentrálják. A második, hogy könnyű legyen a szolgáltatóváltás, azaz a fogyasztók tényleg válogathassanak, ennek feltételét az új törvény biztosítja.

A szektornak azonban van specialitása is: kell az a fizikai infrastruktúra, a hálózat, amiből csak egy van, és amelynek üzemeltetését a piactól független szervezetnek kell ellátnia. Ez hiányzik nálunk, és egyelőre nem is látszik, hogy változna a helyzet. Noha a rendszerirányító Mavir 2002 és 2006 között semlegesen működhetett, tavaly visszakerült a piacon meghatározó MVM holdinghoz.

Az állam átpakolta egyik zsebéből a másikba, nem? És nem ellenőrizhető így is, úgy is, hogy tisztességesen járnak-e el?

A Magyar Villamos Művek kétségtelenül állami tulajdonban van ugyan, de mint az erőművek legfőbb vásárlója, a piac több mint nyolcvan százalékát uraló, meghatározó szereplő. Nyilván más helyzetet szül, ha a rendszerirányító közvetlenül egy ilyen céghez tartozik, vagy ahogy a megelőző években, közvetlenül minisztériumi alárendeltségben dolgozik. A semlegesség ugyanis itt azt jelenti: a hálózaton rendelkezésre álló szállítási kapacitásokat úgy kell mindenki számára hozzáférhetővé tenni, mint egy autópályát. Aki kifizeti a díjat, mehet. Persze a kapacitás az áram esetében véges, és ez azt jelenti, hogy bizonyos, nagy forgalmú időszakokban előfordul, hogy licitálni kell a szállításért, illetve rendszeresen ez a helyzet a külföldről behozott áram esetében.

A probléma lényege, hogy ha egy versenyző árampiacon nem így viselkedik a hálózattulajdonos, akkor mindenféle rossz dolgok eszébe jutnak embernek. A kezelőnek kimeríthetetlen lehetősége van arra, hogy megkülönböztetéssel éljen, mikor, kit és hogyan enged hozzá a hálózathoz. Például előnyben részesítse az ő saját holdingján belül levő termelő vagy kereskedő szolgáltatókat, több információt adjon nekik, blokkoljon bizonyos külkereskedelmi ügyleteket. Ennek ellenőrzés útján is meg lehet próbálni elejét venni, korlátozott siker reményében. Az igazi megoldás a tulajdonosi és szervezeti függetlenség megteremtése. Végtelenül lehet sorolni azokat a piactorzító lehetőségeket, amelyek felmerülhetnek, ha nem oldjuk meg, hogy a hálózattulajdonos, az üzemeltető semleges legyen, és ne foglalkozzon semmi mással, csak a rendszer fizikai értelemben vett egyensúlyával.

A Mavir nem viselkedik semlegesen?

Az a hálózatkapacitás, amelyet független kereskedőknek biztosít az áramimporthoz, alacsonyabb, mint amennyire lehetőség lenne, és nem elhanyagolható különbségről van szó. Pedig az is látszik, hogy az úgynevezett határkapacitás-aukciókon jelentős az érdeklődés. Ezért is gondolom azt, hogy az új szabályozásban meg kellett volna oldani az MVM és a Mavir különválasztását.

Az MVM része a paksi erőmű, amely a teljes hazai áramfogyasztás 40 százalékát adja, ezenkívül az összes többi hazai erőművet is hosszú távú szerződések kötik hozzá. Összességében a hazai áramtermelés 85 százaléka felett rendelkezik, hiszen az MVM adja tovább az áramot közüzemi célra a hat regionális szolgáltatónak. Sőt, amit hatósági áras szolgáltatásként értékesítenek ma a szolgáltatók, azt csak az MVM-től vehetik. Ez is a hazai piac egyik furcsasága, amely ellentétes az EU-direktívával. Ezt megváltoztatja az új törvény, azaz a szolgáltatók, akiktől a lakossági fogyasztó végül közvetlenül áramhoz jut, beszerzésileg nem lesznek korlátozva.

Uniós előírások átvételével is le vagyunk maradva?

A hatályos uniós előírások átvételét az új törvény tervezete véleményem szerint megoldja. Persze ki kell várni a Parlament végszavazását. Látni kell azonban, hogy gőzerővel folyik az újabb, harmadik energiapiaci szabályozási csomag kidolgozása Európában. Számos tagország ezt be sem várva a verseny érdekében cselekedett. Hollandiában például megvalósították a hálózati rendszerirányító társaságok tulajdonosi szétválasztását mind az áram-, mind a gázszektorban. Az unió az idén év elején egy kétéves vizsgálat alapján arra jutott, nem elég a rendszerüzemeltető semlegességét biztosító jogi szétválasztás, hanem tulajdonosi szétválasztásra van szükség.

A lényeg, hogy az ellátáshoz fizikai értelemben véve szükséges, egyetlen infrastrukturális hálózat minden részén biztosítsuk a versenyt, így segíthető elő ugyanis, hogy a fogyasztó ténylegesen versengő ajánlatokat kapjon. Természetesen a nagy energetikai cégek óriási lobbiharcot folytatnak Brüsszelben annak érdekében, hogy az elképzelésből ne legyen kötelező erejű jogszabály.

A verseny korlátaként említette korábban, hogy sok erőmű kizárólag az MVM-nek adhatja el az általa termelt áramot, hogy aztán onnan a közüzemi fogyasztásra szánt mennyiséget visszavegyék. Az eladásnál a hosszú távú megállapodások, az úgynevezett htm-ek játsszák a kulcsszerepet, amelyekről ugyan a mostani törvénytervezetben nem esik érdemben szó, de a GKM saját, többször is hangoztatott álláspontja szerint meg kellene ezeket szüntetni. Amíg ezek élnek, lehet verseny?

Nem, és ez óriási hiányossága a tervezetnek. Látni kell, hogy miközben a htm-ek az erőmű-privatizáció idején elfogadható megoldást jelentettek, hiszen akkor kizárólag az MVM-nek adhattak el áramot, és így nyilván tudni akarták, mire számíthatnak, mára ezt túlhaladtuk. Most a magyar árampiacon az a helyzet, hogy miközben az ország igényének negyven százalékát biztosítani képes paksi erőmű egyben a legolcsóbb forrás is, egy fillér nyereség nélkül működik, és nullszaldós az egyébként 500 milliárdos eszközértékkel bíró MVM is. Azért, mert ami nyereség az állami holdingon belül keletkezne, azt elviszik az erőműveknek a htm-kben garantált árak. Ez viszont azt is eredményezi, hogy termelői oldalon nincs igazi hatékonyságra törekvés, verseny. A termelők zöme előre kiszámítható, biztos profitot enélkül is magáénak tudhat. Éppen ezért anélkül, hogy legalább valamiféle határidőt előírnának a htm-k újratárgyalására, és megteremtenék termelői oldalon is a verseny feltételeit, nem is lehet látni, mit hoz a fogyasztóknak a teljes liberalizálást biztosító tervezet.

Mielőtt erre rátérnénk: a htm-ek felbontása számos politikus nyilatkozata szerint 200-300 milliárd forintba kerülne.

Ez egyszerűen nem igaz. Blődség. A szerződéses rendszer felbontása természetesen kényes, a befektetői biztonságot érintő kérdés. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a privatizáció során eszközölt erőművi befektetések zöme mára busásan megtérült, így a szerződések megszűntetéséhez kapcsolódó esetleges befektetői kompenzációs igény indokolt mértéke csak minimális lehet. A 300 milliárddal kapcsolatban: gondoljuk meg, hogy ennek alapja csak a szerződések felbontása utáni árcsökkenés okozta veszteség lehet. Ez azt jelenti, hogy szerződésbontás nélkül nincs árcsökkenés, azaz ezt a pénzt így is, úgy is ki kellene fizetni, tehát pluszköltségről nincs, nem is lehet szó.

Mit hoz akkor az új szabályozás a fogyasztónak? Úgy váltok majd áramszolgáltatót, mint mobiltársaságot, ha kedvezőbb tarifákat látok?

Elvileg pontosan ide kellene eljutni. Sőt: a szabályozás ennek az elvi lehetőségét biztosítja is, és az lenne a cél, hogy megjelenjenek az egymással versengő tarifacsomagok. Más országokban ennek gyönyörű példái vannak. Lehet előre szabott mennyiséget előre szabott áron venni, ahol az egyébként a benzinhez vagy más energiahordózóhoz hasonlóan naponta ingadozó árak kockázatát a szolgáltató viseli. A csomagok jelentős része éjszakai fogyasztásra ösztönöz, hiszen amikor áll a termelés, az ipar, akkor a rendszerben sok a szabad kapacitás, olcsóbb az áram.

A probléma az, hogy miközben látszólag meglesz a lehetőség arra, hogy a fogyasztó a postaládájában különböző csomagajánlatokat találjon, és válogathasson a szolgáltatók közül, az nem látszik, mitől lenne érdekelt az árampiac többi szereplője abban, hogy ne a jelenlegi helyzetet tartsa fenn, hanem kezdjen ajánlatokat tenni és versenyezni a másik szolgáltató felszabaduló, eddig kvázi monopóliumként működő területén.

De hát a szolgáltatók a nem közüzemi fogyasztók ellátásában már most is versenyeznek egymás területén.

Igen, ez igaz, sőt, 2006 közepére az országos fogyasztás negyven százalékát már nem a korábbi monopol, regionális szolgáltatótól vették az ipari fogyasztók. Mostanra ez az arány visszament 20 százalékra. Most valami okból a hatósági ár olcsóbb volt, mint a szabad piaci. Ez nem éppen a verseny erejét és a liberalizáció szükségességét támasztja alá. Hogyan fordulhat elő? Van, aki azt mondja, azért, mert a szabad piaci ár nagyon drága, van, aki azt, azért, mert a hatósági árak nagyon alacsonyak. De ez mindegy is, hiszen az a probléma, hogy a hatósági ár csak közvetve függ a szabad piacitól, az ilyen, esetleges negatív különbséget viszont valahol a rendszerben úgyis megfizetjük.

A mi számításaink azt mutatják, hogy mostanra ismét a szabad piaci ár lehetne az olcsóbb. Hosszabb távon nem lehet jósolni, az áramár, ahogy a benzinár, naponta, sőt óránként ingadozik. Ráadásul a kormány most döntött arról, hogy kezdődhet az MVM részleges privatizációja. Ha ez megindul, az új tulajdonos már nem mehet el amellett, hogy az eszközállománya alapján hatalmas értéket képviselő cég évente mondjuk egymilliárd forint hasznot termeljen. Ez pedig - a hatósági ár megszűnik - csak áremeléssel lesz növelhető. Az árampiaci szabályozás kérdése az, hogy ezt az elkerülhetetlennek tűnő áremelkedést megpróbáljuk e csökkenteni, tiszta versenyhelyzet létrehozásával.