Kiküldött biológusunk (kb) jelenti: nagy nap a mai, elindul a forgalom a majd két kilométeres balatoni autópályahídon, ezzel évszázadok után újra kapcsolatba kerül a külvilággal a Séd patak titokzatos köröshegyi völgye. A völgyet a két oldalát határoló hihetetlen meredély szigetelte el eddig a külvilágtól, a hivatalos verzió szerint ez a kanyonszerkezet indokolta a közel száz méter magas óriáshíd megépítését.

Riportereink a helyszínre érve le fognak hatolni a Völgybe, és villámexpedíció keretében próbálják kideríteni, milyen irányba fejlődött a helyi flóra, a fauna és az emberi társadalom a hosszú elszigeteltség során. Ismeretes, hogy a Völgybe az elmúlt századokban egyetlen ember volt képes behatolni: Széchenyi Zsigmond gróf, a vakmerő Afrika-utazó, vadász és író. Széchenyi 1924-ben tűnt el a mélyben, utána kósza hírek érkeztek csak, hogy az agrárvégzettségű főrend mintagazdaságot hozott létre halastórendszerrel, kísérleti táblákkal és laboratóriumokkal.

A balatoni autópálya első, az M1-essel közös, budapesti szakaszát még 1964-ben adták át. Két évvel készült el annak folytatása a mostani elágazásig, valamint onnan Martonvásárig 530 millióért egy autóút.

Matonvásár és Zamárdi között 1971-ben készült el a bal pálya, 1975-re megépítették a jobbot Törökbálint és Balatonaliga között. Ezt negyedszázados semmittevés követte, Aliga és Zamárdi között 2002-re készült el a jobb pálya. 2004 óta adták át a Becsehely-Letenye, Balatonszárszó-Ordacsehi és Ordacsehi-Balatonkeresztúr szakaszokat.

A mintagazdaság eredményeiről semmi sem szivárgott ki, bár az Est-lapokban a harmincas évek végén szenzációhajhász cikkek jelentek meg arról, hogy az írásokban magyar doktor Moreau-ként beállított gróf ijesztő fajkeverési kísérleteket végzett Afrikából hozott állatokkal, illetve a Völgyben talált fauna egyedeivel. Széchenyi állítólag valamifajta „reformmal” és „európai értelemben vett haladó politikával” indokolta a kísérleteket. Hát meglátjuk, igaz-e ebből valami.

A 67-dik kilométernél az M7-esen közlekedőket villanyújságon tájékoztatják, hogy a völgyhíd 18 órakor megnyílik a forgalom előtt. Ugyanitt találkoztunk egy kamionnal, ami gyanús hídelemeket szállít. A villanyújságtól alig egy órányira van a völgyhíd, tehát csak öt órát kell majd várakozniuk a hírt olvasó utazóknak.

Szédítő érzés tök üres autópályán mászkálni a belső sávban, ezért olyat csináltuk, amit életünkben soha, bakugrást.

Egy kilométerre a völgyhídtól megálltunk megvizsgálni a vadonatúj autópálya-szakaszt. Talán már az őrült gróf hatása, hogy a rézsűt botanikai újításként előnevelt parlagfűvel ültették tele.

Mindjárt odaérünk a helyszínre. Az expedíció minden tagja izgatott, hiszen még az „őrült gróf”-teóriát koholmánynak minősítő szakértők is el tudják képzelni, hogy a Völgy egészen más irányba fejlődött, mint a kinti magyar társadalom és állatvilág. Vajon itt is létezik-e a jobbos-balos megosztottság és a gyurcsányi értelemben vett reformdüh? Perceken belül kiderül!

Végre itt állunk a híd közepén, minden városi legendával szemben, abszolúte le lehet látni róla a Balaton irányába, és a látvány, mi tagadás, lenyűgöző. A kivételes helyzetet kihasználva leparkoltunk középen, és olyat csináltunk, amit ezután soha senkinek nem szabad: kikönyököltünk a korlátra és lenéztünk a völgybe. Úgy innen a magasból. Széchenyi kísérletével valami félresiklott. A régebbi krónikák szerint buja, termékeny szurdok, valójában ijesztő homok- és salaksivatag, közepén az érdekes alakú tórendszerrel.

Az Index riporterei valószínűleg az első civilek, akik az új műtárgyra tehették a lábukat. Az első benyomás lenyűgöző, ekkorát a magyar ipar még nem épített. Munkások pakolják el partvisaikat, s ebben a percben beindult a közelgő ünnepség áramellátását biztosító piros generátor. Égre meredő mikrofonállványok és szobanövények díszítik a híd közepi színpadot, a híd környékén több tucat ember takarít. Negyed háromra várjuk Kóka Jánost.

És most megpróbálunk leereszkedni az ismeretlen vidékre.

Hoppá, észrevettük az első élőlényeket a mélyben. Se nem őzre, se nem vaddisznóra, se nem magyar választópolgárra nem hasonlítanak. Ha nem tudnánk, hogy itt azért van híd, mert a völgy védendő terület, azt is mondhatnánk, porban kaparászó munkagépek.

A híd alatt az ember elbizonytalanodik, mintha az érdi lejtőn nagyobb színtkülönbséggel küzdene meg a sztráda, mint amit az új híd felold. Ugyanakkor büszkeség is áthatja az embert, ha ekkorát tudunk építeni, miért ne mutassuk meg a világnak? A piramisok is szeretetreméltóak, pedig azok értelme se világos első látásra.

A hídról levezető szerpentin mellett ijesztő méretű betonmedencére bukkantunk. Akkorára, amiben elférne négy egész reformkormány szakállamtitkárostul. „Igaz, hogy Széchenyi gróf itt próbálta keresztezni a kistérségi megbízottat a vizilóval? – kérdezem egy közelben álldogáló férfitől. Hörr – mondja a Völgy nyelvén, azzal visszafekszik a teherautóba.”

Megtaláltuk a Séd patakot. Tudják, ennek az átívelésére készült a gigantikus építmény. A patak a duzzasztott részen egy méter széles és húsz centiméter mély, máshol 0,4/2 ez az arány.

Úristen! Méteres átmérőjű betonlepénybe ütköztünk, közvetlenül a patakparton. Nem lehet más, mint a helyi krónikákban emlegetett betonszaró elefánt ürüléke. Annyi gépet látunk körbe, hogy egyre gyanúsabb, hogy Széchenyi kiborgokat épített az elszigetelt völgyben.

Végre rábukkantunk az első őshonos állatfajra. Pont úgy néz ki, mint egy Magyar Köztársaság-béli kecske, azzal a különbséggel, hogy ha közel lépünk hozzá, azt mekegi: „minőségi egészségügyi ellátás”. A Völgy e szerint előrébb jár az elkerülhetetlen reformokkal. Nem is láttunk eddig egy fia beteget sem, csak szálló homokot mindenütt.

„Népszerű SZDSZ-es politikus vagyok, huhuhu” – mondta egy munkás a többieknek, mire mindegyik elszaladt nevetve. Egyre gyanúsabb, hogy a Völgy őslakóit vagy kiírtották, vagy Göncz Kinga beszédeket hallgattattak velük.

A Völgyben dolgozó munkagépek hirtelen valami alakzatba álltak össze, igen, igen, ez Kamilla asszony arcéle! E szerint közeledik Kóka pártelnök-miniszter, aki negyed háromra sajtótájékoztatót ígért a híd közepére. A tömegérdeklődés leírhatatlan, mi is a helyszínhez közeledünk, a fojtogató lenti porban.

A reformkormány új sajtópolitikájának jegyében a híd egyik végéről sem engednek be senkit Kóka miniszter híd közepén tartandó sajtótájékoztatójára. (Kivéve a német újságírók autóját, mert a rendőr nekik ezt képtelen volt elmagyarázni.) Mi így nem fogunk bejutni, de csak Önöknek eláruljuk: szomorkodjon ezen, akinek öt anyja volt, abból három kormányzati kommunikációs tanácsadó. Tiltakozásul ezennel elmentünk ebédelni, találkozunk három órakor, amikor a titkolódzó Kóka miniszter átvágja a nemzetiszín szalagot.

A martonvásári szakasz átadásából nem csináltak a mostani sztrádaavatásokhoz hasonló nagy cécót, Kádár János és Kállai Gyula ugyanis éppen akkor jött haza az NDK-ból, ami elvitte a másnapi Népszabadság címlapjának kétharmadát.

A lap hatodik oldalán lévő rövid cikk szerint az utat Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter nyitotta meg 1966. június 17-én, megjutalmazva a gyorsított munkában kitűnt dolgozókat. A szerkesztőségi kommentár szerint "biztonságosabban suhanhat most már a főváros felől a kocsi a szép Balatonra".

Az újság aznapi számának egyik apróhirdetésében apróhirdetésben valaki tihanyi telkét kínálta eladásra vagy megfelelő budapesti lakáscserére. Biztos nem tudta, hogy 41 év múlva egy viaduktban gyönyörködhet onnan.

A Muskátli vendéglő előtt végre sikerült szóba elegyednünk egy helybélivel. A Völgy lakói pont úgy néznek ki, mint mi, de gondolataikat nem az európai értelemben vett beszéddel, hanem fura szájpattogtatással fejezik ki. Ezért kicsit nehéz megérteni a bennszülötteket, de ha jól értettem, interjúalanyom örül a hídnak, bár nem igazán érti, miről karattyolnak azok a fura sisakos munkások. Még annyit pattogott el nekem a végén, hogy a halastóban él az 50 kilósra is megnövő szivárványos lézerponty, aminek a kifogásával feltétlenül érdemes megpróbálkozni. Úgyhogy útnak is indultunk Kóka miniszter, illetve a kívánatos csontoshal felé.

A világ legmagasabb, 300 méterre felnyúló völgyhídja a franciaországi Millau városánál van, az E11-es sztrádán. Bár átível a Tarn folyó fölött is, önmagában a folyón való átkeléshez egy kisebb híd is elég lett volna, ezért a szakirodalom ezt viaduktként tartja számon. Nemcsak magas, hanem szép is, tényleg.

A nap fellegek mögé bújt, lágy szellő libbenti a Strabag-zászlókat, 33 fok van, öt perc múlva átvágják a szalagot.

Legalább száz autó áll a híd előtti utolsó sztrádaszakasz leálló sávjában, közeledünk a híd felé, egyre több autónak HID-vel kezdődik a rendszáma.

Az 1872 méteres völgyhíd 41,5 milliárdba, vagyis méterenként 22,17 millióba került a beruházás teljes, 76 milliárdos költségvetéséből. Az utat avató Kóka János a maga általunk 30 centiméter hosszúságúra becsült talpával így lábanként 6,65 millión tapos.

Az ÁAK vezetője baleset- és bliccelésmentes használatot kívánt mindenkinek. Ma ingyenesen, matrica nélkül lehet használni a sztrádát.