Egy pályázat két része

1995-ben a költségvetés rossz helyzete miatt erőltetett menetbe kapcsolt a privatizáció Magyarországon. A Mátrai Erőműről 1995 július 29-én jelent meg a pályázati értesítő, magát a pályázatot szeptember 19-én írták ki. A pályázatokat december 1-én bontották fel, az előzetes döntés már 5-én megszületett, amire az igazgatótanács is rábólintott 6-án. A végeredményt 8-án nyilvánosságra hozták, aznap aláírták a szerződést a győztes RWE-vel. Közben azonban történt valami, ami titokban maradt, és az ÁPV hivatalos belső feljegyzéseiben sem szerepelt.

7-én az RWE és az ÁPV kötött még egy megállapodást az adás-vételi szerződés mellé. Eszerint még 26 millió dollárt fizet a vásárló, és cserébe az állam hat, az eredeti pályázati kiírásban nem szereplő feltételt vállalt.

Az ÁPV igazgatótanácsa január 9-én kapta meg az üzlettel kapcsolatos tájékoztatót, amiben végig az RWE 74 milliós ajánlatáról van szó. A 180 oldalas összefoglalónak csupán utolsó, összegző táblázata jelzi, hogy az RWE végül 100 milliót fizetett. A két összeg közti különbség eredője nem világos e feljegyzésből, ahogy a kiegészítő üzlet megkötésének körülményei is a mai napig homályosak.

A helyzetet különösen izgalmassá teszi két későbbi körülmény: az állam nem tudta teljesíteni a titkos mellékletben foglalt feltételeket, ezért 1999-ben a 26 milliót kamatostul vissza kellett adnia. A mellékletet aláíró Kocsis István 1997-ben az RWE alkalmazottja lett (az első évet Németországban, nyelvtanfolyamon és más képzéseken tölthette családjával). Később az RWE-tulajdonba tartozó Émász vezetőjének nevezték ki, jelenleg a Magyar Villamosművek vezérigazgatója. Utóbbi élén mostanában ismét kell tárgyalnia az RWE-vel az energiaipar liberalizációjával kapcsolatos kérdésekről. (Kocsis az Émász és az MVM között a Paksi Atomerőmű vezetője volt, továbbá közös borászati vállalkozása van Csányi Sándorral, az OTP elnök-vezérigazgatójával.)

A Mátrai Erőműre három cég pályázott, közülük az egyiket kedvezőtlen üzleti terve miatt kizárták. Maradt az AES (egy amerikai áramszolgáltató) és az RWE (egy német áramszolgáltató). A két jelentkező egyforma pontszámot kapott üzleti tervére, viszont az RWE több pénzt ajánlott: 74 millió dollárt az AES 10 milliójával szemben. Az erőmű részvényeinek névértéke 100 millió dollár volt. Végül ez az összeg került az államhoz, de 1999-ben vissza kellett fizetni 30,16 millió dollárt. Akkor ez 7,67 milliárd forint volt.

A melléklet aláírásának körülményei ellen már 1996-ban kifogást emelt az ÁPV felügyelőbizottsága, de részletesen csak 1999-ben, az Orbán-kormány idején foglalkoztak vele. A parlament gazdasági bizottsága alapított egy albizottságot az ügy kivizsgálására, és foglalkozott vele az Állami Számvevőszék is. Az ÁSZ több törvénytelenséget is talált a melléklet körül, de senkit sem vontak felelősségre miatta.

A 12 éves titok 6 pontja

A bíróság által most nyilvánosságra hozatott megállapodásban a következő feltételek szerepeltek:

1. A vásárló lehetőséget kap az Elmü és az ÉMÁSZ megvásárlására (ezeket az RWE később valóban megvásárolta).

2. Az eladó garantálja, hogy a vevő még legalább két új erőműblokkot építhet 2005-ig, ahol felhasználhatják a bükkábrányi lignitet. (Ezek az erőművek sohasem épültek meg, kiderült, hogy az oda tervezett áramtermelésre nincs szükség Magyarországon. A szerződés megkötésekor összesen 2000 megawattos kapacitásbővítést tervezett az állam, de hamarosan világos lett, hogy rosszul számoltak. Az ígéret arra utal, hogy összesen 800 MW kapacitású erőműveket építhetne az RWE.)

3. Az eladó vállalja, hogy ha elkészülnek az új erőműblokkok, az ott előállított áramot rögtön a Pakson termelt mennyiség után átveszi az MVM. A kedvezmény legalább az erőművek építési költségeinek megtérüléséig érvényes lesz. (Ebből sem lett semmi, hiszen nem kellettek az új blokkok. Magyarországon az állami MVM vásárolhat csak termelői áramot, az erőművek nagy része viszont magánkézben van. A paksi áram a legolcsóbb, és állami kézben van, így az ott termeltet veszi át elsőként az MVM. Ez a magyar szükséglet kb. 40 százalékát biztosítja. A szerződés szerint Paks után rögtön a mátrai áramot vették volna át. Ez azt jelenti, hogy a melléklet szerint nem az árverseny számított volna az erőművek között.)

4. Az eladó biztosítja, hogy az RWE Bükkábrányban megkapja a szükséges bányászati és vízemelési jogokat, és nem emel az EU normáinal szigorúbb környezetvédelmi szabályokat. (Az RWE ugyan bányászik Bükkábrányban, de plusz blokkok híján kevesebbet, mint e pont alapján gondolhatták. A 99-es ÁSZ-vizsgálat szerint ez a kitétel önmagában is törvényellenes, mert a kormány nevében a szerződést az ÁPV írta alá, és e szervezetnek nincs joga bányászati jogokról vagy környezetvédelmi szabályozásról dönteni.)

5. Az ÁPV garanciát vállal, hogy a Mátrai Erőmű lignitbázisú fejlesztésekor az MVM együtt szavaz az RWE-vel. (Erre azért volt szükség, mert az erőmű résztulajdonosa maradt az MVM, és a bükkábrányi bánya 25 százaléka is az övé maradt.)

6. Az új blokkok miatt módosíthatóvá válik az RWE pályázatában foglalt üzleti terv. (Az eredeti üzleti tervre az RWE ugyanúgy 7 pontot kapott, mint az amerikai pályázó.)

Ezt a hatpontos mellékletet mondta fel a kormány 1999. december 28-án. Az RWE minden további követeléséről lemondott, cserébe 30,16 millió dollárt kapott.

Csak elszállt 7,6 milliárd

1999-ben az Állami Számvevőszék (ÁSZ) törvénysértőnek találta a dokumentumot. Az ÁSZ szerint az ÁPV Rt. Nem járhatott volna el a kormány képviselőjeként, és olyan vállalásokat tett, amelyek "a hatályos magyar jogszabályokkal sem álltak összhangban". Az ÁSZ kifogásolta még, hogy "a megállapodás megfogalmazásának módjával mindkét fél arra törekedett, hogy a konkrét szándékok ne legyenek egyértelműen kinyilvánítva".

Arra továbbra sincs válasz, hogy a pályázati elbírálás után miért titokban emelte meg az ÁPV a vételárat. Az ÁPV felügyelőbizottsága is megállapította, hogy ez az eljárás nem volt szabályos, de a későbbi ÁSZ-, illetve parlamenti vizsgálat után sem jelentették fel az aláírókat.

A melléklet aláírói nyilván szerettek volna minél több pénzt kiszedni az üzletből, és abban az időben az állam áramhiánytól rettegett. Mégis megkérdőjelezhető az aláírók jóhiszeműsége. Erre utal, hogy a mellékelt kiegészítést titkosították és a szokásos felhatalmazás nélkül írták alá. A 99-es parlamenti vizsgálatot vezető fideszes Lázár Mózes szerint erre utal az is, hogy Kocsis az RWE-hez ment dolgozni az ÁPV után (Kocsis az egyetlen, aki a melléklet angol és magyar nyelvű változatát is aláírta az eladó részéről. Őt a cikk elkészültéig nem sikerült megszólaltatnunk, de hamarosan nyilatkozni fog lapunknak a szerződésről.)

Milyen 800 MW?

Gyanús, hogy a melléklet nem részletezte, hogyan képzelik a 800 MW-os erőművek építtetését. A kilencvenes évek közepén az állam és az MVM is több tanulmányt készített, amelyek azt bizonygatták, hogy Magyarországon áramhiány lesz, mert az erőművek rohadnak, az ipar pedig fejlődik. A Horn-kormány ezért 2000 MW pluszkapacitásra írt ki tendert. Akkoriban a teljes magyar termelés 8000 MW volt. A kormányváltás után, 1999-ben a gazdasági minisztériumban arra jutottak, hogy ennyi áramra biztosan nem lesz szükség, ráadásul a kiírás szerinti konstrukció hosszú távra garantált hasznot ígért a befektetőknek. A kormány ezért a tendert jelentősen átalakította, 90 százalékkal 200 MW-re csökkentve az új erőművek összkapacitását. Ekkor derült ki, az RWE-nek papírja van arról, hogy 800 MW kapacitású erőműveket építhet.

Ha a 95-ös mellékletben ígért 800 MW-ot beleszámították az állam által tervezett 2000 MW-os bővítésbe, a melléklet azért bizarr, mert arra a 2000 MW-ra nyílt pályázatot írt ki a gazdasági tárca. Ha azon felüli ígéretnek gondolták, akkor pedig azért elképesztő, mert ebben az esetben megrendeltek a teljes hazai kapacitás 10 százalékát kitevő áramot, anélkül, hogy erről akár az MVM-et, akár a gazdasági tárcát megkérdezték volna.