A devizahitelesek, most legutóbb a Raiffeisen kálváriája, valamint az erre adott fekete vagy fehér reakciók (tisztelet a kivételnek) együtt pontos kor- és kórképet adtak az országról. Meglehet, „veszélyes” mélyre ásni, mert az ott talált dolgok messze túlmutatnak a csupasz bank-hitel problémán. Mégis megkísérlem rendszerszinten átvilágítani az ügyet, feltárni a szűz ok-okozati összefüggéseket, levonni az eddig féligazság szintjén rekedt tanulságokat.
A támogatott KKV-hitelek világát teljesen felbolygatta a Magyar Nemzeti Bank (MNB) idén nyáron indított hitelprogramja (aminek a határideje ma jár le). Pedig már előtte is jó sok, a piaci feltételeknél kedvezőbb feltételekkel elérhető, támogatott hitel közül válogathattak a fejlesztésre vágyó kis- és közepes méretű cégek.
Amióta kitört a devizahitelek körüli mizéria, a legextrémebb megoldási kísérletekkel találkozhattunk végtörlesztéstől árfolyamrögzítésen, forintosításon és átstrukturálásokon át egészen az obskúrus szerződési tételekben vájkáló bírósági ítéletekig. Múlt héten pedig a kormányzat egy újabb végtörlesztés lehetőségét lengette be. Van valami perverz abban, hogy ezekben a megközelítésekben a devizahitelek gyakorlatilag minden paraméterét megpiszkálták már az árfolyamtól a futamidőig, kivéve a legkézenfekvőbbet, amely az egyetlen igazán korrekt megoldási lehetőséget kínálná: a hitelek kamatát.
Valójában a megoldás kulcsa mindig is a kamat volt. Ha az ügyfelek által fizetett kamatok lekövették volna a CHF-alapkamat csökkenését - nagyjából úgy, ahogy Lengyelországban történt – akkor az részben ellensúlyozta volna a frankerősödést, így elkerülhető lett volna a törlesztő-részletek és a nemteljesítő adósok arányának ilyen mértékű emelkedése, a téma állandó politikai napirenden tartása, a folyamatos negatív sajtó a nyugati pénzügyi világban, stb. - bár az is igaz, hogy ennyi bankadót se lehetett volna beszedni.
Az alábbiakban részletesen is kifejtem, hogyan lehetne a kamatra fókuszálva még mindig megnyugtatóan rendezni a devizaadósok helyzetét.